Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fehérné, Walter Anna: Az ékírástól a rovásírásig, 1. kötet /5

2013.01.07

A NOVOCSERKASZKI MÚZEUM KULACSAIN ÉS A MAJACKI GORODISCSE KÖVEIN LÉVŐ ROVÁSFELIRATOK
írta: M. I. Artamonov. (Szovjetszkaja Archeologija XIX, 263-265)

Novocserkaszk múzeumi kincsei közt szerepel két cserép-kulacs. Kincseknek lehet őket is tekinteni, nem arany alapanyagjuk vagy művészi kiképzésük vagy talán ritkaságuk miatt. Sokkalta nagyobb értékük a rajtuk lévő ősi, titokzatos felírat.

Mindkét kulacs rovásjegyeit - mert a felirat ilyen jegyekből áll - valamilyen hegyes, éles eszközzel vésték, karcolták a már kiégetett cserépkulacsokra az edény fülei közt a homlokzat peremére. Elhelyezkedésükből egyszerűen magától adódik, hogy betűit jobbról balra kell olvasni, Ez azzal is magyarázható, hogy az ilyen kulacsokat lovas nomádok, harcosok viselték nyeregkápájukhoz kötve. A nyeregben ülő kényelmesen olvashatta, szemlélhette a feliratokat éppúgy, mint mikor két fülénél fogva kezében tartva ivott belőlük.

fa_er_1-266

A két kulacs készítési időkorát a fazekastechnika ismeretére és más hasonló kivitelezésű edények megállapított korára való hivatkozással feltehetőleg a 9.-10. századi cserépedények közé sorolom, azaz abba az időbe, amikor még a 7. században kialakult Kazár Birodalom a Szovjet Unió déli sztyeppéin még fennállott. Így nyilvánvalóan erre a korra kell tennünk a kulacsok feliratainak a dátumát is. Eme feltevésemet csak erősíti a dátum meghatározásban a két kulacshoz erősen hasonlító és azonos technikai kivitelezésű, egy Podrogorszk melletti sírból kiásott, az un. szaltovi kultúrához tartozó kulacs is. De még jobban hasonlít hozzájuk a HAMPEL J. által közölt, Magyarországon talált analóg kulacs az egyik Horgos melletti sír mellékleteként. A két tárgyalandó kulacs és a két említett hasonmás mindegyike koncentrikus körökkel, hullámos vonalakkal díszített példány az oldalfalak sávjai között. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a horgosi sír különböző temetkezési idők leleteit tartalmazta és az avar időszaktól kezdve egészen a 10.-11. századok mellékleteit találták meg benne. A két novocserkaszki kulacs mellett nem volt más kortjelző lelet s ezért a pontos dátumozást nincs módunkban megejteni.

fa_er_1-267

A novocserkaszki múzeum kulacsai különösen azért érdekesek, mert a rajtuk lévő feliratok egyes jegyei azonosak az ismert majacko erődítmény (gorodiscse) várfalán talált rovásokkal. Ez az erődítmény a Don folyó jobb partján fekszik, ahol kies Szoszna a nagy folyamba ömlik. A gorodiscse falainak régészeti feltárásánál, melyek faragott krétakőtömböket tártak fel, 1909-ben N. E. MAKARENKO által már akkoriban közölt, meglepő rovásos feliratokra bukkantak. A felírás maga a az erőd bejáratához közel, körülbelül embermagasságban, az ötödik faragott burkoló kövek vonalán. Az írást már a föld eltakarta, de kiásás után visszanyerte régi magasságát. Haladási iránya horizontális, és menetét megszakítja egy közbeiktatott, teljesen üres sima faragott kő felülete. A feliratok helyzete azt mutatja, hogy ott a helyszínen, az előbb már felépített falra vésték bele rovásjegyeiket. Ez azt mutatja, hogy a vár már lakott volt, amikor a bevésés megtörtént, vagy nem sokkal magának a váracsnak elkészülte után. Az erőd datálása, mint ilyené, következésképpen csak terminus post quem lehet. További hasonló feliratos köveket találtak a vár többi részében is, ahol azonban már nem "in situ" hanem omlásokból emelték ki őket. Ezeket MAKARENKO szovjet régész találta, aki a már előbb felfedezetteket, köztük D. M. SZTRUKOV leleteit is összegezve közölte az új leletekkel együtt.

fa_er_1-268

A felírások mellett a majacki falakon van egy háromsoros rovás is két ló ábrája között, amely ábrákat - MAKARENKO szerint - csak később faragtak volna ki a sima kövek felületén s ez a körülmény - mint a későbbiekben kiderül - fontos körülmény a feliratok datálása szempontjából is.

A majacki kőfeliratok MAKARENKO közlésében 16 különböző betűt szerepeltetnek és ezek közül 12 pontosan egyezik a novocserkaszki két kulacs rovásjegyeivel, mint teljesen meggyőző bizonyíték, hogy a két helyen előforduló felírások közt összefüggő viszony van, hogy mindkét felírás ugyanazon ábácét használja és nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy ugyanazon nyelvhez is tartoznak. S egyben egy lényeges lépést is megkockáztathatunk: a rovásos jegyek sorából több egyezés található az orkon-jenyiszei feliratok rovásjegyeivel, sőt több megfelel a Nagyszentmiklóson talált aranykincseken látható ősi besenyő jelekkel.

A majacki gorodiscse azonban a rovásjegyeken kívül még különös jeleket is tartalmaz. Vannak köztük nemzetségjelek, rajzolatok, amelyek nagyobbrészt lovasokat ábrázolnak. Nemcsak a nemzetségijelek, hanem a lovasrajzok és feliratok is a fal köveinek a homlokzati részét töltik ki. Csak egy esetben találkozunk az erőd belsejében, az épület egyik alapkövén a sima felületen rajzolt jelekkel, amelyet minden bizonnyal az építkezés lefolyása alatt örökítettek ott meg. Ezek a jegyek elütnek a külső fal feliratának betűitől, ami arra enged következtetni, hogy a kétféle felírat nem egyidőben született.

Nagy figyelmet érdemelnek az ábrák, különösen a lovak rajzai. Ezek közül többnek a rajzolási, vésési tehnikája mesterinek, művészinek mondható és minden esetben bizonyos meghatározott stílus jeleit viselik. Egyik korábbi munkámban már vontam is párhuzamot a majacki gorodiscse falait diszítő és a Szarkhel kazár erőd tábláin lévő lovasábrák között. (ARTAMONOV: Középkori települések az Alsó-Donon, 1935.) Az új leletek során az eddigiekhez még hozzá kell kapcsolnunk az azonos típusú ábrákat is. Ide sorolandó például egy kürtre gravírozott gyönyörű rajz, amelyet a balparti kis cimljánszki erőd kazár rétegében találtak.

Mindez jogot ad arra a feltevésre, hogy a majacki gorodiscse falain lévő ábrák, valamint a Szark[h]el tégláin lévő rajzolatok a kazár uralom korszakához tartoznak, azaz a 8.-10. századok művészi termékei. A most tárgyalt majacki feliratos emlék tehát rovásjeleivel együtt szintén ugyanebben a kazár és nem a sokkal későbbi és eléggé bizonytalan tartamú besenyő korszakban készült.

A Kazár Állam (Szarkhel) határain talált feliratok és velük egyező ábécé rovásírásos jelek elegendő alapot nyújtanak arra, hogy a majacki erőd kövein és a novocserkaszki kulacsokon szereplő feliratokban necsak a kazárkor emlékeit, hanem a kazár vagy bolgár nyelvek emlékeit is lássuk.

A kazár nyelvről ismeretes, hogy hasonlít a bolgárra, amelyben a törökös elemek túltengése már megállapított tény. NÉMETH GYULA kísérlete, hogy a nagyszentmiklósi kincs[e]ken edényein lévő bolgár feliratokat besenyőknek tulajdonítsa, ugyancsak bizonyítja a bolgár és ebből kifolyólag a kazár nyelv török típusát.

A. M. SČSERBAK azon kísérlete, hogy a majacki gorodiscse kövein és a novocserkaszki kulacsokon lévő feliratokat mint török nyelvűeket olvassa, az előbb elmondottak alapján komoly figyelmet érdemel.

Másrészt a tőle elért eredmények egyben felhívják a figyelmet arra is, hogy az un. szaltovo-majacki kultúra etnikai hovatartozandóságát illető vitás kérdésekben azidáig a kutatók által alánnak mondott elemek valójában törökös népek kultúrájához tartoznak. Ezek az írások nem iráni, hanem török nyelven vannak írva, bár a szaltovo-majacki kultúra gyökerei valóban a szarmato-alán környezetben gyökereznek.

Az a tény, hogy mind a kazár, mind a bolgár nyelvben vannak finn-ugor elemek, (pl. magában a Szark[h]el városnévben) egyáltalán nem változtatja meg az előadott következtetést, mint hogy ismeretes, milyen nagy volt az ugor törzs szerepe Kelet Európa történetében a hun betöréstől kezdve. A kisebb-nagyobb mértékben eltörökösödött ugor törzsek, amelyek a hunok, avarok, bolgárok és kazárok alá kerültek, s akiket a következőkben nemcsak leigáztak, hanem egyúttal asszimilálódtak is hozzájuk, magukbaolvasztva Kelet-Európa sztyeppéi régi iráni (szarmata-alán) lakósságának nagy részét. A török hódítók a legyőzőitekre ráerőszakolták saját nyelvüket, de ugyanakkor a helyi kultúra alárendeltjeivé váltak, amely kultúra sokkal magasabb volt, mint a hódítók kultúrája.

A. M. SČSERBAK: NÉHÁNY SZÓ A DON-VIDÉK ROVÁSÍRÁSOS FELIRATAIRÓL
(Kivonat a "SZOVJET RÉGÉSZET" XIX. évf. /1959/ 269-282. oldalairól)

Az utolsó három évszázad folyamán a tudós világnak többízben volt alkalma, lehetősége ismeretlen írásszövegekkel megismerkedni, amelyek különféle népek törtétének eleddig ismeretlen részeit tárták fel. Az ismeretlen írások zöme a törökös népi etnikumhoz tartozó kultúrák sajátos rovásírásos rendszeréhez tartozott. Így ezek az írásrendszerek a 18. és 19. századok folyamán nagyban gazdagították a turkológiát, ahol egész különleges jelentősége volt a közel kétszáz évig vitatott jenyiszeji rovásírás valamint az orchoni ábécé végleges tisztázásának.

N. M. JADRINCEV orosz tudós, W. THOMSEN dán filológus, V. RADLOV akadémikus, P. M. MELIORANSZKU professzor és sok más kutató tudós vitathatatlan érdeme a sokáig megfejtetlen ótörök feliratok betűzése, olvasata és fordítása.

Nagyot lendített a kutatásokon a 19. század végén megtalált ótörök rovásos feliratos csoport a Talaszon lévő Szemirescsében. Ezeket V. KALLAUR fedezte fel és a későbbiekben RADLOV, a magyar NÉMETH GYULA és Sz. E. MALOV betűztek ki és tették közzé.

1930-ban a Dimitrijevszki vidéken (Talas) M. E. NASSZON fedezett fel új sziklafeliratot s vele egyidejűleg kerültek elő a híres rovásírásos pálcikák is Kirgiziában, a volt Alekszandrovszkij hegygerinc egyik rejtett barlangjában. Ezeket Sz. E. MALOV betűzte ki és szakértői tudással magyarázott meg. Ezek a Talas-völgyi feliratok lényegesen elütnek az orkon-jenyisszei rovásírások jellegétől.

Megjegyzendő, hogy maguk az orkon-jenyiszei írásrendszerben a rovásjegyeknek nemcsak egy fajtája fordul elő, nem is beszélve arról, hogy a betűk rajzolataiból hiányzik az egyöntetűség. Ugyancsak elütőek a maguk bizonyos eredetiségével a Kína-Turkesztáni rovásírás betűi is. Ugyancsak sajátos alakja van több rovásos betűjegynek az un. Szelengai-kő feliratán is.

A Talas-völgyi rovásírásnak a fent említett pálcikákon lévő jegyektől, az orkon-jenyiszei, kelet-turkesztáni betűrajzolatoktól teljesen elütő és eredetinek nevezhető, egyéni ábécéjük van. Sz. E. MALOV szerint "a pálcikák betűi első pillanatban szerfelett hasonlítanak a besenyő és magyar rovásíráshoz."

1949-ben Sz. V. KISZELJOV a jenyiszei kirgizek írásának szentelt tanulmányában nyilvánosságra hozott egy orsógombon lévő érdekes rovásfeliratot, amelynek megtalálója V. P. LEVASOVA volt. Az orsógomb rovásjegyei feltűnő mértékben azonosak a besenyő és magyar rovásrendszer betűihez és teljesen azonosak a Talas-völgyi pálcikák rovásjeleivel. KISZELJOV ezekből a leletekből azt következtette, hogy a pálcikák valamely kirgiz harcossal kerülhettek a Talas-völgybe és nem a helyszíniek írástudásának emlékei. Ezzel szemben azonban nemcsak az említett pálcikák, hanem a minusszini orsógomb is önálló lelet és nem szabad a két jelenséget úgy tekinteni, ahogy azt az említett szerző vélte, hanem a rovásírás nagyobb területen való elterjedtségi bizonyítékaként kell számontartani.

Egyelőre nem szükséges hipotézist felállítani arra vonatkozólag, hogy a rovásírásos emlékek egyes csoportjait különféle törökös törzsi etnikumoknak tulajdonítsuk. Az ősrégi szövegek további, remélhető leletei a jövőben módot nyújtanak arra, hogy történelmi valóságnak megfelelő elhatárolással egy-egy néphez kapcsolhatjuk őket.

Magyarországon a 18. század végén lett ismeretes a Nagyszentmiklósi kincs, ahol a magyar rovásírás szövegek mellett külön - a magyartól eltérő runikus ábécéjü - feliratokat is találtak s amely ábécé NEMETH GYULA szerint besenyő eredetű. Ily módon a 20. század első feléig a török törzsek letelepedésének kiterjedt területén a Jenyiszejtől a Dunáig mindössze a Káspi-tenger vidéke, a kubáni és doni sztyeppék területén szakadt volna meg a rovásírás emlékek folyamatossága és láncolata. Jelen írásom bemutat olyan leleteket, amelyek a Don-vidéki Novocserkaszkól Voronyezsig a legkülönbözőbb tárgyakon szereplő rovásírás jellegű feliratokat tartalmazzák s aminők e jelen időkig ismeretlenek voltak. Egyben arra is rámutatok, hogy ezek a jelek közt olyanok is szerepelnek, amelyek az orkon-jeniszeji és Talas-völgyi rovásrendszerben egészen ismeretlenek. Így a már jelzett nagy űr kitöltődik a novocserkaszki múzeum kulacsainak és a majacki gorodiscse - határváracska - köveinek rovásírásos felirataival. Tanulmányomba belekapcsolom M. I. ARTAMONOV két novocserkaszki kulacsfeliratát az általa oly szívesen rendelkezésre bocsájtott képek alapján és egyben az általa már kidolgozott eredményeket is folyamatosan tárgyalom, főleg a kazárokra vonatkozó ethnogenetikai megfigyeléseivel kapcsolatban. Azt is jelzem, hogy a részletes feldolgozó munkát egyidőben több személy is megkezdte és eredményeikről két-három megfejtési kísérletet terjesztettek elő. Ezekből egyet az alábbiakban idézünk.

-:-:-

Ismeretlen feliratok elemzése, ha azoknak analóg, hasonló előfordulásaival nem rendelkezünk, akkor a kezdeti stádiumban kutatásunk az ismeretlen szöveg anyagi történetéből kell kiindulnunk. Az M.I. ARTAMONOV által összegyűjtött és rendelkezési lehetőséget nyújtó tárgyak feliratai különböző helyeken más és más néphez tartozónak sejtett egyének kezétől származnak. Írásjegy[e]iket azonban összerakva, csoportosítva ezek a jelek egységesnek mutatkoznak és alig lehet kételyünk abban, hogy az összes jelek együttesét egy meghatározott törzs, vagy egyesült törzsek rovásírás ábécé-jeként tekinthetjük.

A mondottak alapján az írásjegyek eredetiségét figyelembevéve joggal következtethetjük, hogy minden olyan kísérletezés, amely ezeket a feliratokat az eddig ismeretes rovásos ábécékhez, tehát az ótörök (orkon-jenyiszeji, Talas-völgyi), skandináv, besenyő vagy magyar rovásjegyekhez igyekezne kapcsolni, már eleve sikertelenségre van ítélve.

Első feltevésünk figyelembe veszi az ábécé sajátosságát és nyelvi eredeztetését. A második feltevés az írás irányára vonatkozik. A feliratok egyike, amelyeket az alábbiakban részletesen tárgyalni fogunk, egy sajátságos jellel fejeződik be, amelyet nem lehet másnak, mint tamgának, azaz nemzetségi, vagy törzsi jelnek a

fa_er_1-272

Mint ismeretes, a tamgát vagy törzsi-nem[z]etségi jegyet, amely a birtokos, vagy a nemzetségéhez tartozandóság jele, rendszerint vagy kizárólag a felirat végére helyezik. A kőlapon, ahol ezt a felírást találták, ez a baloldalon van, ami arra enged bennünket következtetni, hogy az egész felírást jobbról bal felé haladó irányban kell olvasni.

Magáról a felírások nyelvéről - míg a rovások betűjelentéseit fel nem derítjük és értelmüket nem ismerjük - majdnem lehetetlenség fogalmat alkotni. Mindazonáltal a lelet helye, a történelmi adatok, a feliratos tárgy anyaga és egyéb körülményekből adódó jelenségek némi lehetőséget nyújtanak bizonyos feltevések formálására, ahogy ez a jelen esetben is fennáll. M. I. ARTAMONOV véleménye szerint pl. a két edény, amelyeknek a feliratait vizsgálat alá vesszük a 9. -10. századi korongolt cserépedények sorába tartozik és formájuk, valamint anyaguk tekintetében a kazár-fajú törzsek kerámikáira [kerámiáira] emlékeztetnek. Számításba véve, hogy a Don-vidékén és a Kubán sztyeppéin főleg török törzsek voltak megtelep[e]dve, levonhatjuk a harmadik és jelentős következtetést: a Don-vidékén talált szövegek a törökös nyelvek egyikén íródhattak.

Természetes, hogy a feliratok közül mindegyik, ilyen vagy olyan mértékben okvetlen kapcsolatban kell legyen azoknak a tárgyaknak neveivel vagy használatával is amelyeken a felírás előfordul, vagy esetleges tulajdonosainak nevével.

Kiegészítésként a mondottakhoz hozzátehetjük, hogy az adott írásban feltételezhető magánhangzójelölések megkövetelik az általános törökös nyelvek törvényszerűsége szerinti jelenléte is. Az a feltevés, hogy a feliratok nyelve a törökhöz tartozik, elfogadhatóvá teszi, hogy elemzésünknél a törökös népeknél szokásban lévő és használatos runikus jegyekből induljunk ki.

fa_er_1-273

más módszerhez is folyamodni okvetlen tanácsos.

Az egyetlen lehetőség etéren, ami alapos vizsgálat nyomán felhívja a figyelmet az a következő hármas betűcsoport:

fa_er_1-274a

A hármas betűcsoport rovásainak betűjelentése taglalva mutatja, hogy jelei kemény mássalhangzókból állanak. A kiemelt jegycsoport utolsó rovásjele után majdnem közvetlenül olyan jegyek következnek, amely betűk egyenértékei (ekvivalensei) tartalmuk szerint összeegyeztethetetlenek az idézett jelekkel, azaz az elülső sori mássalhangzókkal.

fa_er_1-274b

betűnek tekinthető. Akkor az "avizika" formát megelőző kombináció a "bädük: = nagy, avagy a "bädük aviz" - nagy rést, szájat jelent.

Ami az utolsó hézagok egyikét illeti, úgy okvetlenül feltehető egy olyas szó alkalmazása, amely a kulacsnak kumisszal, vagy más italszerűséggel való megtöltési folyamatát jelöli meg. Ez a "kulacs megtöltő" szó a törökös nyelvekben az igen elterjedt és nagyon megszokott "tuldir" ige, (Gondoljunk a magyar "tölcsér"-re ez esetben! a Szerk. megjegyzése.)

Valóban ez az a szó, amely értelmileg is a betűk, illetve mássalhangzók közti részekbe a rovásírásrendszerben a lehető legjobban beilleszthető. Fel kell tételezni

fa_er_1-275a

mint a "kimiz" szó jelzője vagy egy bizonyos ló fajta megnevezése, amelynek tejéből a kulacsba töltött italt erjesztették.

A törökös népek kumisz-ünnepéről szóló leírásokból (" isziaha") ismeretes, hogy pl. a jakutoknál a serdülő legények, daliák, szokásszerűen az első ízben csikót ellő lovak tejéből erjesztett kumiszt isszák, amelyet rendkívül erős és fiatalító hatásúnak tartanak. Ezt számításba véve, a második ismeretlen "äsz "("äs") szónak lehetne olvasni. Ezt a szót körülbelül úgy használták, mint a jakutban a "ki-tarah bie" szót, ami "első csikós kancát" jelent, (gondolhatnánk-e vajon itt a magyar "elő-hasi" szóra? Szerk. megjegyzése.) A jelnek a

fa_er_1-275b

Az első számú kulacsfeliratnál folytatott elemzési eljárás ennél nem nagyon alkalmazható. Az itt szereplő rovásjegyek, bár azonosak az előbbi felirat jeleivel, csak két-három betűcsoport (komplexum ) kiválasztására kínálnak lehetőséget:

fa_er_1-276a

tes az orkoni rovásfeliratok ábécéjéből. Az első rész ilymódon a kulacs tulajdonosának nevét jelöli meg - "élcsi". Az "élcsi" szó minden törökös nyelvben szerepel. Tulajdonképpeni jelentése: "a nép kormányzója", azaz "olyan ember, aki az "el" összesség érdekeit őrzi, betartja és megtestesíti a törzsi szervezetet." Az értelmezése eszerint a felirat megfejtése szempontjából érdekes és egyúttal fontos szó, az "ü / c s9 / ä / v9 i", amely befejezi a feliratot + / "hárman" /?/ nem ad-e ez alapot arra, hogy az előtte álló részt három név összességének olvassuk, melyekből egyet fentebb már említettünk?

fa_er_1-276b

plexum lényege "jemä" = "és", míg az első kötőszó utáni név "ATA- ACS, míg a második kötőszó utáni szó szintén egy név "BIKA" (amely tulajdonképpen bikát jelent és ugyancsak sűrűn használt törökös személynév.

Ilyen módon a második számú kulacs felirata törökös nevek felsorolása "elcsi jemä ATA-acs jemä BUKA ÜCSAVI" azaz magyarul Elcsi és(is) ATA-äcs és(is) BUKA-äcs hárman (övék). Az utolsó jegycsoport másfajta értelmezése is lehetséges. Minthogy az utolsó jel

fa_er_1-276c

fa_er_1-277

fa_er_1-278a

A szó morfológiai (alaktani) részének végén a magánhangzók jelölése nem kötelező. A szóeleji magánhangzók jelölését szintén csak szórványosan alkalmazzák. Ilyenformán a fonetikai (hangtani) és morfológiai (alaktani) sajátságok főleg a nyugati törökség nyelveiből származnak. Valójában nem látszik jogosnak a törökös nyelvek különböző típusait az ókori periódus kereteibe beleszorítani. Elég a "Codex Cumanicus"-ban szereplő kun (polovec ), vagy még korábbi időszak egyik nyugati nyelvének grammatikai szabályait szemüggyel tartani.

fa_er_1-278b

(I. felirat: "aviz"). A "Codex Cumanicus"-ban az "aviz" formával együtt a "ahiz" alak is megtalálható.

Az intervokális (magánhangzók közötti) "k", amely betű a két morfológiainak mondott jelenség közt tűnik fel, a feliratok szövegében nem változtatja meg minőségét. NEMETH GYULA megállapításai értelmében s besenyő és kun nyelvekben ez a magánhangzó megfelelő helyzetben zöngéssé változik. Ezzel szemben azonban P. M. MELIORANSZKIJ más véleményen van. Feltételezi, hogy a különböző ókori dialektusokban a "k" és a "k" változatlanok maradnak, míg a modern dialektusokban - a középázsiaí és déli nyelvek igeképzéseit kivéve - magánhangzók közéhelyezve minden esetben zöngővé válnak.

A "bädük" szóalak a 9.-10, század összes török nyelvjárásaiban minden valószínüség szerint használatban volt, mivel a d > j átmenet hiányát erre az időszakra vonatkozólag mindenki elfogadja és így általánosítható.

A feliratot befejező "z" ről meg kell említenünk, hogy zengését megőrzi mint azt az I. felirat "kimiz" szavánál láttuk. De még néhány szót ennek a "kimiz" szónak hangzásáról. Mint ismeretes, az ótörök és különösen az ujgur írás sok emlékében ez a betű az "u" hang segítségével ejtődik. A régi ozmán szövegekben és azokban az iratokban, amelyek az úgynevezett kipcsák, vagy nyugati-törökös nyelvek sajátságát ismerjük, ez a hang "i"-vé változik. (Gondoljunk arra, hogy az említett ujgur dialektussal azonos a magyar "u" használat is!)

Nem világos, hogy a "jema" kötőszó hogyan került a feliratok nyelvébe, hiszen ezt tulajdonképen a Kelet Turkesztánban talált rovásírások ősi emlékekben találhatjuk meg. (Gondoljunk azonban a magyar nyelv "meg" kötőszavára, ahol az első két hang lekopásáról is lehet szó! Szerk. megjegyzés.)

Az "üsä" / "ösä" / szóban a lágy váriáns szereplésének magyarázatára feltételezhető az > ä átmenet, amely a komán nyelvben BANG feltételezése szerint, kapcsolatos az "í" > "i" változattal.

Az "elcsi" szóban (E < ä vagy ä > e) a kezdő magánhangzó minőségének megállapítása nem bír elvi jelentőséggel. Az "ücsav /i/["] = "hárman" nyugati kipcsák forma s régi ozmán törökben ennek "ücsala", az ó-ujgur nyelven az "ücsägü" forma felel meg.

A feliratok szótári anyaga tehát általános török. Ami a személynevekre vonatkozik, ezeket gondosan össze kell vetni a különböző forrásokból ismert besenyő és kazár nevekkel.

Külön nehézséget jelent feloldási kísérletünkben a feliratok nyelvi hovatartozandósága, lokalizálni, kik voltak a kulacsok tulajdonosai vagy a kőfeliratok kikre vonatkozó értesítései állnak előttünk. Ugyancsak nehéz a rovásfelírások korának megállapítása is.

Mindenesetre, ha [a] feliratok a 9. századból valók, nincs sok alapunk arra, hogy azokat besenyőknek tekintsük. A besenyők ugyanis a 10. század végén, vagy legfeljebb az elején jelentek meg a Don-menti vidékeken. Nemcsak kronológiai adatok, de maguk a feliratos szövegek sem nyújtanak tápot arra, hogy ábécé-jük egybevetése után besenyő írásnak tekinthetnénk. S ezenkívül maga a "besenyő" fogalom is túlságosan tág ahhoz, hogy közelebbről is meghatározható legyen az írások eredete.

Az alábbiakban idézzük táblázatok formájában is a Don-menti felírások rovásjegyeit és külön azokat, amelyekkel elemzésünk során összehasonlítottuk őket.

fa_er_1-279

fa_er_1-280

Az úgynevezett "besenyő" rovásjegyekkel tehát a Don-menti sztyeppék feliratai alig-alig mutatnak vajmi közösséget. Ezek után sokan megkockáztatták a feltevési lehetőséget, hogy az összeállított ábécé a kazárok írása lehetne. Ez azonban ugyancsak alaptalannak tűnik. Arab tudósítók közlése szerint a kazárok balról jobbra írtak. V. V. BARTOLD idézi FARH-AD-DIN MUBAREK sah MERVERUD-nak, a 13. század elején élt perzsa történésznek szavait, aki régebbi művekből merítette ismereteit:

"a kazároknak szintén van olyan írásuk, amely a rusoktól ered: a ruméliai (görög) nép egyik ága, mellettük lakva használta ezt az írást és ők a ruméliakat "russ"-oknak nevezik. Balról írnak jobbra, betűiket nem kötik össze. Mindössze 22 betűjük van. Az ezt az írást használó kazárok nagyrésze zsidó."

Maga V. V. BARTOLD valószínűnek tartja, hogy az "oroszok és kazárok ABC-jüket azonos forrásból - a görögből kapták" és megjegyzi, hogy KONSTANTIN a keleten élő szlávok hittérítője a kazárok között is végzett misszionáriusi tevékenységet.

Természetesen az arabok ismeretei nem minden esetben hiteltérdemlőek és harmadik, negyedik, sőt néha ötödik személy tudósításaiból származnak és ennek következtében bizony előfordulhatnak tévedések. Egyes adatok a kazár és ősbolgár - a mai csuvasz - nyelvek rokonságáról beszélnek, hivatkozva pl. Szar-kel-re (a kazárok határmenti városa). Azonban nem szabad elhanyagolni azt a tényt sem, hogy a Voronyezs-körzetben talált runikus-rovásírásos emlékek kapcsolatba hozhatók a kazárok itteni tartózkodásával. Így írta már 1936-ban M. I. ARTAMONOV:

"Egyidőben a kazároknak tulajdonították az úgynevezett szaltovi kultúra emlékeit, amelyek temetkezési helyek (kurgánok) és gorodiscsék formájában terjedtek el a volt voronyezsi és harkovi kormányzóságokban, azaz nagyon is távol Kazária központjától. Ezeknek az emlékeknek a kazár-korszakba illesztése kétségtelen, de az, hogy milyen kapcsolatban álltak magukkal a kazárokkal vagy a kazár kultúrával, az mindmáig eldöntetlen maradt."

Mindenesetre meg kell engednünk, hogy a feliratok nyelvének, keletkezési idejére vonatkozó adatoknak a bizonyossága még egyelőre eldöntetlen. Esetleges új leleteknek a felbukkanása segíthet majd a megoldás kulcsának, helyességének eldöntésében.

Meggyőződésünk, hogy a Don-vidékén talált rovásírásos feliratok első leleteit továbbiak is követni fogják, talán jelentősebbek és akkor a filológiai és történet-régészeti tudományok új területeinek úttörői a kibővült anyag elemzésével elfogadják avagy elvetik az általunk választott módszert és ezzel megóvják magukat a helytelen utak fárasztó és felesleges követésétől...

(SČSERBAK A.M. által felhasznált irodalom: V. V. RADLOV: Az aulieatinszki járás - urocsiscsén talált kövek ótörök felírásainak elemzése. ZVO. t. XI. - 1899 szeptember, 85-87 old. --- NÉMETH GY.: Die kök türkischen Grabinschriften aus dem Tale des Talas in Turkestan. KCsA. t. II. Budapest 1926. --- Sz. E. MALOV: A Talasz folyó medence ótörök sírköveinek feliratai IAN. --- SzSzSzR OGN L. (1929) 804-805 old. --- H. HEIKEL: Altertümer aus dem Tale des Talas in Turkestan- Helsigfors (1918) Traveaux ethnographiques, VII. --- V. KISZELJO A jenyiszei kirgiz írás. - Rövid közlemény, 1949. 33-41 old. --- A török tulajdon - nevekről: K. FOY: Zu der Personenname und das Wort "demir". MSOS III. 1900. --- NÉMETH GY.: Die petschenegischen Stammesnamen. - Ung.Jahrb. Berlin-Leipzig t. - X. 27-34 old. --- M. I. ARTAMONOV: A kazár őstörténet vázlata, 1936. VI. fejezet. A novocserkaszki kulacs feliratairól egyéb tanulmányok: A. N. BERNSTAM: Ótötök írás a Léna folyón. - Epigrafika Vosztoka IV. M. L. (1951) 83-85 old. és A. RASANEN Beitraege zu den türkischen Runenschriften. - Studia Orientalia XVII. Helsonki (1952).)

fa_er_1-282

fa_er_1-283


V. Rész: A Kárpátok ölében

A NAGYSZENTMIKLÓSI ARANYKINCS ROVÁSFELIRATAINAK MEGFEJTÉSE ÉS TÖRTÉNETI HÁTTERE

Európaszerte szétfutott a hír 1799 július 3. után, hogy megtalálták ATTILA kincseit. Torontál-megye Nagyszentmiklós nevéhez fűződik a valóban, még erősen megdézsmált mivoltában is páratlan művészettörténeti és a minket egész különösen is érdeklő írástörténeti gyűjtemény, ahol 23 arany edényen 14 darab rovásfeliratokkal gazdagítja és az ótörök írásrendszerhez kapcsolja rovásírás-emlékeinket.

Az "ATTILA-kincs", ahogy a közvélemény azonnal elnevezte, annak ellenére és hátrányára, hogy megtalálása óta könyvtárnyi tanulmány foglalkozott vele már a múltban, írástörténelmileg, rendszeresen csak NÉMETH GYULA, SUPKA GÉZA, MÉSZÁROS GYULA foglalkoztak vele tudományos megalapozottsággal, míg a nagy gyűjteményes kiadásokba, mint aminő SEBESTYÉN: "A magyar rovásírás hiteles emlékei" című kiadványa, éppen, hogy csak megemlítik. Külföldi régészek és írás-kutatatók e téren lényegesen megelőzték a hazai tudományos körök elkötelező nyilatkozatait, amelyek inkább negatív és elutasító formában hessegették el még csak a lehetőségét is egy esetleges törökös kultúrkapcsolatnak. Nem csoda, hisz a török-finnugor "háború" utolsó ütemében igen hátrányos lett volna ez az új "frontáttörés" HUNFAVY és baráti köre számára. Így érthető, hogy az "égető Hunfalvy" kezeügyében olyan részletek sikkadtak el, amelyekről csak PULSZKY FERENC régészeti tanulmányaiból tudunk, de az Akadémi könyvtárának korlátlan hatalmú ura örökre megsemmisítette...

Igaz, hogy közre játszott a nagyszentmiklósi aranykincs feliratainak tudományos felmérésében az a körülmény is, hogy a közel 10 kilónyi színarany edény Bécsbe került. Magyar részről "csak nagy tolongásban és futva" láthatták a korabeli régészeink közül páran. Azt is tudjuk, hogy a csodálatos ötvösremekek közel voltak a beolvasztáshoz és csak egy tudós pap közbelépése mentette meg a megsemmisüléstől az ősi magyar művészet eme páratlan emlékeit...

A századfordulón, sőt már az első világháború idejében indult meg az aranyedényeken lévő feliratok kibetűzése és az első megoldási kísérletek. Sajnos, ekkor már a külföldi "szakemberek" egész sora helytelen irányban terelte a kutatás fonalát. Görög, gót-runa, sőt oláh írásnak minősítették őket. Európa tudósai számára még mindig a barbár és műveletlen nomádlovasságot, rabló hordákat jellemző negatívum töltötte el az Ázsia tereiről a Kárpát-medencébe tolakodó magyarságról. Nem is csoda, hogy olyan tudós emberfő, mint MELICH JÁNOS csak 1925-ben vallotta be, miszerint ő is "középkori koholmánynak" minősítette sokáig a magyar írástudás lehetőségét is. Pedig BÁLINT GÁBOR és az önönmagát "laikusnak" nevező FISCHER KÁROLY ANTAL már a 14 aranyedény felirataiból a leghosszabbakat elég megközelítőleg megfejtették 1889-, illetve 1901-ben. MÉSZÁROS GYULA is áttörte a közöny és ellenvélemény sövényét és 1915-ben megállapította a feliratok rovásjegyeinek kétségtelen kapcsolatát az ó-török ábécével. Viták egész sorozata látott ezekben a háborús években napvilágot. A tudományos légkör nem volt tehát nagyon alkalmas, hogy véglegesen is tisztázza a felvetett problémákat. SEBESTYÉN GYULA (1915 ) ezeket az első sikeres megfejtési kísérleteket "minden alapot nélkülöző vakmerő kisérlet"-nek nevezi. Nem volt jobb véleménye ennek az akadémiai tógába öltözött tudósnak HORVÁTH ISTVÁN: "Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből" című kiadványáról sem, ahol a rovásírás fejtegetéséről szólva nyilatkozik a könyv "beteges szertelenségéről és számtalan hóbortos eredményeiről" (I. m. 9)

Az igazság azonban mégis kiderült. A nagyszentmiklósi kincsek feliratai minden vitán felül helyezik ősi írástudásunk kapcsolatát, sőt eredetét a Közép Ázsia végtelenségéből a szélrózsa minden irányába szétágazó ótörök írásrendszerhez.

Jelen fejezetünkben SUPKA, MÉSZÁROS, PATAKY LÁSZLÓ és főként s kimerítően CSALLÁNY DEZSŐ tanulmányait, illetve megoldásait sűrítjük. NÉMETH GYULA irányzatát a besenyő írástörténet c. fejezetünkben taglaljuk. CSALLÁNY kétségtelen és felbecsülhetetlen értékű megállapításait egyben a legmegnyugtatóbbaknak kell és lehet tekintenünk.

A vita azonban még nincs lezárva. Újabb leletek állandóan módosíthatják a véglegesnek vélt eredményeket. írástörténetünk is alá van vetve a fejlődési lehetőségek sorozatának.

Ahol lehetett, az eredeti szöveget használom. Közlöm az egyes szerzők által felállított rovás-ábécét is. Nem hiányoznak a Don-vidéki, legújabb írás-emlékek betűrendjeivel való hasonlítások sem. Így az ősi magyar műveltséget hordozó betűk útján visszafelé nyugton követhetjük az eredeti Magyar Hazát jelző irányt...

Végezetül megjegyzem, hogy a felhasznált irodalom jegyzéke után teljes egészében szerepeltetem a CSALLÁNY DEZSŐ által csatolt hatalmas irodalmat a nagyszentmiklósi kinccsel kapcsolatban 1961-ig. Az azóta megjelent közlemények javarészt szerepelnek saját bibliográfiámban, vagy magában a folyamatos tanulmányi szövegben.

A NAGYSZENTMIKLÓSI KINCSFELIRATOK MEGFEJTÉSE SUPKA GÉZÁTÓL

I.

"A nagyszentmiklósi kincs reviziója" cz. munkálatomat 1914 deczember 10-én adtam át e folyóirat néhai szerkesztőjének. Ha elébb értesülök róla, hogy dr. Mészáros Gyula szintén foglalkozik a feliratok megfejtésével, - ismerve a középázsiai török dialektusok terén való kiváló jártasságát - bizonnyára meggondolom, mielőtt kísérletemet a nyilvánosság elé bocsátottam volna. Aggályaimat talán csak az a meggyőződés ellensúlyozta volna, hogy a feliratok megfejtése elsősorban nem annyira nyelvészeti, mint inkább írástani s így elsősorban archaeologiai feladat. Most utólag azonban örvendek a dolgok ilyen folyásának s úgy hiszem, a komoly kutatás nézőpontjából - amelyet harmadik részről jövő sem vállveregetés, sem kicsinyeskedés nem érinthet - dr. Mészáros méltányolni fogja, ha álláspontomat a továbbiakban is támogatni kívánom s e részben - az epigrafiailag az övétől eltérő - olvasásaimat indokolni óhajtom. Azt remélem, hogy a Vespucci-Colombo-vita, olyan kijelentések dacára is, a minők harmadik részről "felfedező" jeligével világgá bocsájtattak,(1) a mi tisztán tudományos ügyünkben szerepet nem játszhatik s nem ronthatja meg afelett való nyugodt örömünket, hogy végre sikerült - külön úton bár - a felírásokat helyhez kötni, s hogy épen a külön úton elért azonos eredmény kutatásunk helyes irányának legjobb bizonyítéka.

Mindenekelőtt helyes megállapítanunk, hogy a kettőnk "megfejtési kísérletében" minő azonos eredményeket mutathatunk fel; az eltérőknél aztán kontradiktoriusan mérlegelnünk kell az olvasásunk érdekében felhozandó érveket.

Azonos olvasású írásjegyek:

fa_er_1-289

vagyis összesen tizenegy betűjegy és két elválasztójegy.

Eltérő az olvasásunk a következő betűjegyek dolgában:

fa_er_1-290a

Ez tizenhárom betűjegy.

Vannak továbbá a feliratnak rendellenességei, a melyekre már részben egyformán rámutattunk, részben pedig egyszerű megtekintés útján ezután állapíthatunk meg azonosan.

fa_er_1-290b(2), (3)

az egyik tizenhétszer, a másik ötször mutatható ki a feliratokon s így hiányuk tetemes űrt hagy maga nyomán, akkor tizenegy betűjegyünk marad, a melyeknek helyes interpretálása vita tárgyául szolgál. Mivel e tizenegy betűjegyet rövidesen nem lehet összevetni az ótörök jegyekkel (ha így volna, akkor én is, dr. Mészáros is azonos eredményre jutottunk volna epigráfiai tekintetben), a mint ezt egyes ismertetőink - az anyagba való betekintés híján - gondolni vélték, kénytelen vagyok kitérőt tenni s csak azután fordulhatok ismét a nagyszentmiklósi feliratokhoz vissza.

II.

Dr. Sebestyén Gyula az Ethnographia 1915. évf. 227-229. lapjain szíves volt megfejtésemmel foglalkozni. Joviálisán kedves ismertetésére három rövidebb és egy hosszabb pontban válaszolhatok:

1. Fenntebb kimutattam, hogy 13 írásjegy közös a Mészáros dr. megfejtésével, kettő nála is kétes s így 11 (nem 14) marad olyan, a melyre a neves kutató határozottan kimondja, hogy "helytelen". Sajnos e helytelenségek kimutatásának "fáradságos műveletét" túlkönnyen elintézi; egyszerűen Mészáros dr. táblázatos összehasonlítására utalja az érdeklődőket: vagyis olyasmivel bizonyít, a mi maga is még előbb igazolásra szorul s a mit csakúgy a priori nem lehet dokumentumnak venni. A rovásírás érdemes előharczosának egyéni véleményét végtelenül tiszteletben tartom, de tudományos bizonyító anyagnak - a mint a következőkben iparkodom igazolni - még sem lehet azt egyszerűen beállítani.

2. Bírálóm így ír munkálatomról: "Ebből aztán azt a meggyőződést meríti, hogy egy balra forduló betű esetleg azonos lehet egy hozzá hasonló jobbra forduló betűvel". Erre csak úgy hirtelenében a következő bizonyítékokat szolgáltathatom: Inscriptions de l'Iénissei:

fa_er_1-291(4)

előttemszóló az ótörök "rovásírásra" megállapítani kívánt, s a melyet dr. Mészáros is (Ethn. 1915. 3. o.) hangsúlyoz, akkor az ilyen eltérések egyazon szóban - nem is említve azt a számos más betűfordulást, a mit a feliratokon külön-külön megállapíthatunk - nem fordulhatnának elő.

3. "Ha pedig - írja dr. Sebestyén - a nyelvismeret és a nyelvtörténeti tájékozottság nem volt meg, akkor a valóban értékes tíz betű birtokában meg kellett volna gondolni, hogy tíz ilyen betűvel még a tulajdon anyanyelvünkön is nehéz mit elkezdeni." Ehhez ezek a megjegyzéseim: a) A minthogy hittitául vagy asszírul nem lehet "tudni", úgy "ótörökűl" sem lehet "tudni". Dr. Mészáros, a ki pedig ismeri a középázsiai török nyelvjárásokat, csak úgy kénytelen a Radloff-szótár alapján bizonyítékait összehordani, mint enmagam; b) e munkában persze nagy hasznára van az embernek ha tud törökül,(5) s e részben igazolhattam dr. Sebestyén előtt, hogy én tudok; de hogyha annyira fontos a nyelvismeret, akkor igazán nem tudom, hogy dr. Sebestyén hogyan vállalkozhatik az ilyen kérdések felülbírálatára?

4. A nagyérdemű tudósnak szíves útbaigazítása, hogy betűim megfejtését "már nem az orosz Radloff kiadványaiban, hanem a finn Donnerében kellett volna keresni és megtalálni", megkésve érkezett: betűim megfejtésekor én már nemcsak Donneren voltam túl, hanem Bartholdon is, a kinek bírálatát - miután itt epigráfiai visszavezetésekről lesz szó - ide iktatom.

"Herr Donner hat bekanntlich den Versuch gemacht alle Zeichen dieser Schrift aus den in Mittelasien im V., VI. und VII. Jahrhundert gebräuchlichen, grösstenteils nur auf Münzen erhaltenen Pehlewi-Schriftzeichen zu erklären. Endgültig werden wir diese Frage natürlich nur dann entscheiden können, wenn wir über eine grössere Anzahl in Turkestan aufgefundener Inschriften verfügen werden ; nur ein Vergleich solcher Schriftzeichen mit den Jenissei- und Orchon-Inschriften kann uns über den Ursprung der Schrift Aufklärung verschaffen".(6)

Ezzel szemben alkalmam volt dr. Sebestyénnek a magam Donner-kézipéldányát bemutatni (Sur l'origine de l'alphabet turc du Nord de l'Asie, Helsingfors, 1896), a melyre a nagyrabecsült kutató kijelentette, hogy ő nem ezt ismeri. Miután itt - úgy látszik - részemről tényleg mulasztás történt, kérnem kell dr. Sebestyént, hogy szíveskedjék közelebbről megjelölni: a szükségeseket minő Donnerben kellett volna keresnem és találnom?

A kérdés t. i. nem áll egészen egyszerűen úgy, hogy csak elő kell vennem a tulajdonomban lévő Donner betűtáblázatát s akkor aztán megkereshetem és megtalálhatom a megfelelő azonos betűt. Tanulmányaim során alkalmam volt hosszabb időn át egy sor érmet vizsgálni, a melyek epigráfiailag és ikonográfialag azt a sajátságot tüntetik fel, hogy rajtuk a baktriai görögség, az északnyugati India és a középázsiai turkság teljes megalkuvását figyelhetjük meg. Ez érmeket illető dolgozatom e folyóirat egyik előző számában látott napvilágot. Mivel ez érmek előlapján rendszerint a türk fejedelmet, köriratképen pedig brāhmī-betűket találtam, igen közel fekvő volt a gondolat, hogy az ótörök felírásokat a régibb brāhmī-val, tehát Açoka király feliratainak betűtípusával vessem össze.(7) Megerősített féltévésemben az általam már régebben megállapított tény, hogy a kincsen lévő egyik ábrázolás nem annyira a görög Leochares-féle Ganymedes-ábrázolásokra, mint inkább a sanghao-i kolostor Garuda-Nága-típusára vezethető vissza, a mely kolostort a buddhizmus harmadik megalapítója, a türk Kaniska fejedelem építette Kr.u. 78 körül; e kusán fejedelemről tudjuk, hogy uralma alatt egyenletesei; keveredett a türk alsó réteg felett az iráni, a hindu és a görög befolyás. Jellegzetes tény, hogy érmein a türk felírások görög betűkkel írvák,(8) míg az ereklyéit rejtő, Peshawarban nemrég felszínre került szelenczén hindu írásban Kaniska egyik görög művészének ("A szolga Agisala [t. i. Agesilaos], Kaniska viharajában véghez vitt művek felügyelője")(9) nevét olvassuk. Ha a nagyszentmiklósi vésett írásokat tárgyaló czikkemben a betűtípusokban feltételezett középgörög hatás tényleg helytálló, az csupán a hindu-görög és baktriai görög kultúrbehatás alatt kerülhetett a türk betűsorba.(10)

Döntő befolyással volt rám aztán annak a megismerése, hogy a Tien-sán déli lejtőiről, a honnan immár ótörök írású kéziratokat is ismerünk(11) (tehát nemcsak monumentális felírásokat), Stein Aurél egész sor brāhmī-írású kéziratot hozott, a melyeknek alapján munkatársa dr. Hörnle valósággal külön "középázsiai brähmï"-típust ("slanting Central-Asian Brähmï") revellált. E kéziratok jórésze hindu, továbbá keletiráni és kis része kínai nyelvű; van azonban közöttük egy csoport, a melyet a hindu nyelvész, dr. Hörnle nem tudott megfejteni, hanem "ismeretlen nyelv" vagy "proto-tibeti nyelv" néven állított be a kutatásba;(12) ő a pamirvidéki galchákkal hozza összeköttetésbe, tehát azzal a népcsoporttal, a melyet Cunningham a fehér hunok utódainak vél.(13) Végkép eldönti a kérdést Hsüan-tsang kínai utazó (629 Kr.u.)

fa_er_1-295

Hsüan-tsang határozott kijelentése így szól: "Írásjegyeik számára Indiából veszik mintáikat és bár ezek kissé megcsonkultak náluk, mégis lényegileg ugyanolyan formájúak".(14)

Az európai tudományban is immár több mint 30 éve ismert e határozott és félreértést nem tűrő kijelentés ténye mellett valósággal csodálnunk kell, hogy kutatóink a legfantasztikusabb és legtávolabb eső forrásokat keresték az ótörök írás eredtetésére nézve, a melyek persze végső eredményben mind visszavezethetők a foinikeiára, de egyébként a kutatás pragmatikus sorrendjében olyan zavarokat teremtettek, a minőknek még kutatóink legjobbjai is áldozatául estek. Korokat és területeket egy-egy mondattal áthidalva olyan végeredményekre jutottak, a melyeket igazán csak cum grano salis lehet elfogadnunk.(15)

Az oknyomozó kutatás sorrendjében való ilyen ugrásokat csak az a körülmény okozhatta, hogy mindeddig túlkevés figyelmünkre méltattuk azt a sokfajta kultúrális behatást, a mit az ótörökség délkelet felől, hindu területről átvett. E hatások vizsgálata adja az alapot, a melyek nélkül minden epigráfia csődöt mond: egyenes, görbe és szögletes vonalak egybevetése t. i. még épenséggel nem teszi ki az epigráfia lényegét; e hatások vizsgálata híjján tényleg igazat kellene adnunk a neves magyar kutatónak, a ki tudományos műben epigráfiai csodákról(16) képes szólani.

Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy mindkét indus betűsornak, úgy a brähmïnak, mint a karosthinak hazája olyan területen van, a honnan nemcsak északnak és délnek egyaránt indultak ki a kultúrális hatások, hanem a mely terület hosszú évszázadokon keresztül török törzsek és fejedelmek birtokában volt. Ez a terület a Pentapotamia, a Pendzsab,(17) a hol a brähmï épúgy, mint a karosthi már a Kr.e. III. században, tehát a buddhizmus második megalapítójának, Açoka királynak a korában népszerűen használatos volt s azontúl mindenkor az is maradt.(18)

A gondolat írásbeli rögzítését ismerő időkben mindenkor a vallási expanzió volt az írástudásnak is egyúttal terjesztője, mert dogmaszerű megállapodások nem találhattak kellően megbízható közvetítőre a puszta emberi szóban. Így azt találjuk, hogy a hindu vallások voltak a leghathatósabb protektorai a hindu írásnak - a törökség területén is. A Krisztus körüli századokban Brähma és Buddha vallása s azoknak egymás mellett való elhelyezkedése teszi ki India kultúrális életét. S bár a brahmanizmus, és nyelve: a szanszkrit, egyes időközökben némileg a háttérbe is szorul, a brähmïkus műveltség még a buddhista Indiának is mindenkor lényegéhez tartozott. Egyes buddhista műveket, mint pl. a Lalitavisztarát szanszkrit nyelven írják, s már 70-ben Kr.u. egy hozzá hasonló művet a szanszkritból fordítanak kínai nyelvre. (Lejebb módunk lesz még ráutalni, hogy a törökségnek minő szerepe volt e téren). Kaniskának, a yüe-csik királyának idejéből származik Aszvaghosa Buddhacsaritája, a ki pedig maga egy benareszi neves brähman volt. A Pali-kanon kommentátora pedig, a Kr.u. V. század elején élt Buddhagosa, a buddhizmusra való térése előtt ugyancsak tudós brähman és a Veda ismerője volt. A Védák idejéig visszavezető hagyományok a buddhista Indiában sem szakadtak meg. Még a védai áldozati rítus is, így elsősorban a lóáldozat, épségben megmaradt a buddhista időkben(19). Ezt a sajátságos együttélést szem előtt kell tartanunk, ha azt a jelenséget kívánjuk megfigyelni, hogy a brähmï írás épen a buddhizmus szárnyain kél hódító útjára Középázsia felé, a hol - pl. az ú. n. Kis-Bokkarában, vagyis Turfán területén - a buddhizmus már a Kr. előtti századokban is erősen tért hódított, bár mint államvallást csak Kubilai-kán ismerte el.(20) Nem tudjuk, mire alapítja Castrén ez állítását, de határozottan kijelenti, hogy már 390.-ben Kr.e. egy kínai zarándok a Lop-nor-tól nyugatra az uigurok között 4000 szigorú rítusú buddhistát talált.(21) Úgy kell hinnünk persze, hogy ez a "szigorú rítus" csakhamar belevész a nép babonájába, a mely a samánság formáit ölti fel. Sohasem szabad azonban a samánkodás, tehát a török fajú népek jellegzetes vallási szokásának figyelése közben elfelejtenünk, hogy alapjában a kínai és főként hindu vallási nézeteken épült fel. Hiszen már maga a "sámán" megnevezés is, a mellyel ma a varázslót illetik, érdemileg a buddhista szerzetesnek pali nyelven való

fa_er_1-297a(22)

barátokat.(23) A "sámán" név épen a Kusánok idején egyáltalán a buddhisták kat'exochén megnevezése volt. Sebēos, Heraklios császár történetírója így említi őket: "Erre a kušank'-ok királyai a nagy Xagántól kértek segítséget, az északi vidékek királyától. És harmincz myriádnyi haderő jött segítségükre, ezek átlépték a folyót, a melynek Wehrot volt a neve, a mely a T'urk'astan nevű országból ered s a mely Evilát földjét,(24) Dionos

fa_er_1-297b

(Bramn) körülfolyja és Indiában torkollik."(25)

Ps. Moses Xorenaci Kr.u. 740 körül író geográfus pedig: "És Ptlomēos kimutatja, hogy hét külön nevű folyó van, a melyeknek egyesült neve a gymnosophistáknál P'ison.... A persák pedig az ottani népet Samn és Bramn néven ismerik".(26) Az első

fa_er_1-297c

s őket az eg[y]iptomi papokkal, az asszirus chaldäusokkal, a gallok druidáival, a persa mágusokkal és az indus gymnosophistákkal állítja egy sorba, Alexandriai Kelemen, a ki e részben nyilván Philon-t, a zsidó neoplatonikust követi.(27) Tudjuk pedig, hogy Baktria mintegy 200-ban Kr.e. a yüe-csik kusáni ágának, tehát a chionitáknak, más nevükön ephthalitáknak, azaz a fehér húnoknak(28) volt a birodalma:(29) Baktra maga a Ta-yüe-csik vagyis

fa_er_1-298a(30)

házfőnökük, a Barmak, egyúttal a birodalom feje is. Ugyanolyan lehetett tehát a helyzet, mint Kašmírban, a hol Kallar brähmän, a tibeti dinasztiából való utolsó šähinak minisztere, majd miután azt megölte, Šam-karavvar-man néven utódja s így Kašmír királya (883-901) s megszentelt samánja lett.(31) Körülbelül vele egyidejűleg (874) játszódik le hasonló esemény a mavvarännahr-i tartományban is, a hol Saman egyik unokája, Ahmad, a samanida dinasztiát alapítja meg.

Az itt érintett területek mindenike: Baktria, Kabul és Kašmír, két szempontból érdemli meg figyelmünket; az egyik szempont az, hogy mindenike alkotó része volt az ú. n. indo-szkítha birodalomnak; a másik pedig az, hogy mindenikéről vannak rá adataink, hogy belőlük terjedt észak felé, a türk területekre a buddhizmus.(32)

Az indo-szkítha elnevezés csupán kommentáló változata az eredetibb

fa_er_1-298b

még Dionysios Periegetes ismeri a Perzsia és India közé benyomuló középázsiai törzseket, s ezzel ipsa-re rámutat az északi, tehát középázsiai szkítha népekkel való közös eredetre. Csupán Dionysios kommentátoránál, Eusthatiosnál merül fel az indo-szkítha név, a mely földrajzilag talán helyesebb, de genetikailag bizonyos értelemben megtévesztő meghatározást nyújt. E törzsek által elfoglalt területek a következő négy csoportra oszlanak:(33)

  1. Bactriana, vagyis a Jaxartes és a Hindu kaukázus között fekvő terület, a mely Soghdianat, Baktriát és Margiánát foglalja magába.

  2. Ariána, azaz a Hindu-Kaukázustól délre eső földterület, nyugaton Herattól egészen keleten az Indusig; belé tartozik Aria és Drangiana, Arakhosia és Gedrosia, valamint a Kabul részi Paropanisus.

  3. Pendzsab, t. i. a felső Indus mentén fekvő provincziák s azok tartozékai, Taxilától az Öt Folyó összeömléseig.

  4. Sindh, az Indus alsó folyása mentén lévő területek, a melyekhez - Ptolemaios szerint - Patalene és Syrastrene is hozzászámítandó. 

Az itt körülírt területre benyomuló turk-fajú törzsek, a melyek nyílván a kirgiz-steppékre elhelyezendő Herodotos-féle "skythae metoikoi" "együttlakó szkíthák" törzséből szakadnak ki időnként, a következők:

Kr.e. ? Sakák, Sacae, szákok, a kínaiaknál Su vagy Sai, a kik Kyros és Nagy Sándor idején a Jaxartes mentén a görög Massagetae (Massa = Maha = nagy) néven tűnnek fel, s a kiket a persák vagy Saka törzsnéven, vagy túrán földrajzi néven ismernek.

fa_er_1-299

Kr.u. 440 k. Kidarita-húnok, vagy késői Kusánok, a kínai források szerint "kis yue-chik" "kis ye-ták".

Kr.u. 470. Epthaliták vagy fehér húnok, a kínaiak szerint " Ye-tha i-li-io ".(34)

Ez eponym törzsek közül kétségen felül a Kusánoké a leghatalmasabb, s bár dinasztiájuk csak öt királyra terjed ki (Kozulokadphises, Oēmokadphises, Kaniṣka, Huwiṣka s a regés Vāsudeva), a középázsiai türk kultúrára ők nyomják rá a legelevenebb bélyeget s főként közülök Kaniṣka "a buddhista héros s a hatalmas hindu-középázsiai birodalom megalapítója".(35) A Weï-évkönyvek így emlékszenek meg a dinasztiának a buddhizmushoz való vonatkozásáról:(36) "A Han-dinasztiából való Wu-ti császár Yuan shou-korszakában {azaz 122-115. Kr.e.} Ho k'ü ping kiküldetett, hogy a hiong-nu-kat megbüntesse. Kao-lan-ba jutott majd átvonult Kü-yen területén, a hol lefejezések által nagy vérfürdőt rendezett. K'un-sie (a To'ien Han shu kommentárjai szerint - VI. fej., 13 versoldal - "Hun-ša"-nak, shun-šahi"-nak ejtendő) királyt elfogta és Hiu-t'u királyt megölte. Ennek népe, 50,000 ember, eljött és megadta magát. Elvették tőlük arany bálvány-szobrukat, a mely nagy istenüket ábrázolta, s azt a Kan ts'üan-i palotában állították fel. Az arany szobor tíz lábnál magasabb volt. Áldozatokat nem hoztak előtte, csupán tömjént égettek a színe előtt és hódolatukat mutatták be néki, mást nem. Így kezdett a buddhista rendszer folyama apránként átszikkadni. Továbbá, a mikor a nyugati területekkel való összeköttetés megnyílott, Chang k'ien-t, mint követet küldték ki Ta-hiába {Baktriába}. A mikor visszajött, azt a hírt hozta, hogy ez ország közelében Shên-tu (Sindh) birodalom fekszik. Ekkoriban lehetett először Buddha tanáról hallani. A Han-dinasztiából való Ai ti császár Yuan shou korszakának első évében {vagyis Kr.e. 2-ben} a császári ősök templomának áldozati hivatalában lévő segéd, Ts'in(?)king, a Ta Yüe-chi-k (kusánok) I-ts'un nevű királya követétől szóbeli úton kapott buddhista sutrákat. Kínában tehát igyen hallottak Buddha tanáról, de nem hittek benne".(37)

Látjuk tehát, hogy az egykorú, vagy közel egykorú kínai források a velők szomszédos hunokat buddhistáknak ismerik, a min nem is lehet csodálkozni, ha tudjuk, hogy a velők - épen ezidőtájt - közös álladalomban élő délibb testvéreik, Baktria, Kabul, Kasmír, majd később Sindh területén nemcsak hogy Buddha vallását vallják, de annak legerősebb terjesztői is Baktriára nézve Stein mutatta ki ezt a tényt,(38)" még pedig oly részletre is kihatóan, a minő a buddhizmus két fő irányzatának a Mahāyāná-nak ("Nagy Kocsi") és a Hīnayāná-nak ("Kis Kocsi") türk területén való előuralmára vonatkozik. Szerinte Kasgárba csakis a "Kis Kocsi" iskoláját valló Baktriából kerülhetett a buddhizmus, mert a másik lehetőségét, hogy t. i. Khotan felől került volna északra Buddha vallása, kizárja a Khotani területnek a Mahāyāná-hoz való tartozása. Viszont Khotan területe a kasmíri "buddhista" csatornán vette át vallását, a mit taxilai helyi mondák segítségével, valamint régészeti és embertani bizonyítékok útján tesz Stein valószínűvé.(39) A kabuli yüe-chikre nézve már Lassen(40) is megállapította, hogy expanzív buddhista propagandát űztek s ezt érmeik elterjedési körével igazolja.(41)

Így, ha a hindu behatás észak felé már a buddhizmus második megalapítójának, Açokának, idején igazolható, elannyira, hogy a khotáni türk elemek között indiai népelemek antropológiailag is kimutathatók,(42) akkor nincs mit csodálnunk, ha 400 évvel utóbb, a Hindu-kus mindkét oldalára kiterjeszkedő yüe-chi birodalom, Buddha életemlékének, legfőbb ereklyéinek letéteményese, a mely igen hasonló szerepet játszott ez időtájt ahoz, a melyet a Kr.u. első évezred második felében Jeruzsálem és a Szent Föld töltött be a keresztény világban, ha ez a birodalom a buddhizmus harmadik megalapítójának Kaniskának befolyása alatt, a hindu eszméknek és kultúrának valóságos fellegvára lett.(43) Történeti adataink vannak rá, hogy hindu buddhista zarándokok: Kumāradzsiva (Kr.u. 400 k.)(44) Dzsinagupta (555-ben),(45) Dharmagupta (593-5-ben),(46) Dharmaçandra (741-ben)(47) felkeresték a türk területen lévő szent helyeket. {Az elsőnek útleírása különös fontossággal bír ránk, mert részletes felvilágosítást ad az alamizsnás-csészét tartó török Buddha-szobrokról, a melyekkel most már - ismerve a buddhizmusnak a törökségre gyakorolt befolyását - n. sz. nyugodtan egybevethetjük a mongol földön lévő csészetartó szobrokat (az u. n. kamenaje-babikat).(48) A yüe-chi birodalom területén őrzött, Buddhára vonatkozó főemlékek, ú. m. Buddha alamizsnagyűjtő-csészéje és köpőcsészéje, a melyek mindenike - Yule megállapítása szerint - Ázsiában azt a szerepet játszotta, mint szent a Grál a nyugati középkorban, s a melyekről a kínai zarándokok a legendák egész sorát közlik - pl. hogy a purusapura- pesawāri példányt a yüe-chik fejedelme el akarta vinni, de a patra (csésze) oly súlyossá lett, hogy nem lehetett helyéről elmozdítani - ezek az emlékek meggondolásokat keltenek, hogy a nagyszentmiklósi és szilágysomlyói II. kincsben lelt csatos-karikás csészéket nem kell-e ilyen buddhista emléktárgyaknak tekintenünk. Díszes kiállításuk, a mely minden használati alkalmazásnak ellentmond, s későbbi felhasználásuk (keresztség) csak támogathatja ezt a vélelmet}.(49)

Viszont kínai zarándok útleírásából, Hui-Sêng-éből(50) megtudjuk, hogy a ye-ták, vagyis heftaliták még az ő idejében is (644. Kr.u.) Buddha vallását követik.

A hindu vallást eszmevilágnak a török területre való ilyen hatalmas s eddig csak kellőképen ki nem mutatott expanziója mellett joggal keressük az indus kultúra egyéb tényezőinek hatását is a türk fajú népek által bírt földre.

A tárgyi kultúra köréből már régebben ismerünk ilyen emléket: a Stein-féle khotani ásatásokból származó deszkafestmény ez,(51) a melyen három kultúrkör keveredését állapíthatjuk meg. Perzsa mithrát viselő, de hímes csizmában ülő uigur fejedelem képét látjuk, sajátossága azonban a buddhista lábkeresztezés s még inkább az a körülmény, hogy a hindu boddhisattvák mintájára négy karral ábrázolták, mindenik a buddhizmus egy-egy szimbólumával (így pl. melle előtt a hagyományos pātrá-val).

Ugyanilyen hindu kultúrális befolyásnak kell betudnunk, ha a középkori arab utazók Sandabilt, a török Sen-Sen-avarok fővárosát (a kikről Qazwīnī megjegyzi, hogy finom műiparral foglalkoznak),(52) vagyis kínai nevén Kan-čóu-t, egyenesen úgy említik, mint az indusok és törökök székhelyét, a honnan a Kagán is származik. "Hatalmas templomuk van - mondja Jāqüt -- a mely, így hírlik, nagyobb, mint a jeruzsálemi templom. Képek, festmények és bálványszobrok vannak benne, valamint Buddhának egy hatalmas ábrázolása".(53) A hindu befolyás tetemes voltát bizonyítja továbbá s talán legtalálóbban a hindu tízes számrendszernek az ótörök felírásokban való érvényesülése az eredetibb középázsiai hetes számrendszer felett,(54) a mely pedig Középázsiában - nyomaiban - még ma is fellelhető.

A hindu elmei kultúrának török területen való ennyi bizonysága mellett csodálnunk kellene, ha a gondolatközlés két főképviselőjében, a nyelvben és az írásban nem lehetne szintén hindu nyomokat felfedeznünk.

A nyelvre nézve ezt már Stein megállapította: "It does not appear possible to account satisfactorily for either the language or the script of our documents by the spread of Buddhism alone, seeing that Buddhism, so far as our available evidence goes, brought to Central Asia only the use of Sanskrit as the ecclesiastical language, and the writing in Brähmï characters".(55)

Hasonló, sőt még valamivel messzibb ható eredményre jut F. W. K. Müller,(56) a mikor igenlőleg felveti a kérdést, hogy a kínai nyelvbe nem a

fa_er_1-303a

bölcsészeti fogalmak.

A hindu nyelvnek a törökbe való beszivárgására - a nélkül, hogy mélyebb következéseket vont volna belőle - már Hirth is hozott példát(57) a mikor a hindu bahädur szót nyomon követte a mongol baghatur-on és a csag. bätur-on át a magyar bátor szóig. Hirth még igen óvatosan fejezte ki magát e részben, nehogy "nyelvészi fantáziája következményének" tűnjék fel a dolog. Körülbelül egyidejűleg Radloff is(58) a török buddhisták nyelvemlékeinek helyes felismerését csak abban az esetben várná, ha a a hindu, ősszöveget ezekkel a török fordításokkal egybe lehetne vetnünk". Rövidesen a második és harmadik kir. porosz turfānexpediczió e részben is hihetetlen bőségű anyagot szolgáltatott. Az ott talált írásmaradványok, a me-

fa_er_1-303b

pedig csak az Orchon-feliratokkal mérhetők össze, a buddhista vallású törökség egész szókincsét tárták fel előttünk. Kitűnt ezekből a szövegekből, hogy a törökség a hindu nyelvből nemcsak fogalmakat, de igen gyakran szavakat is átvett. (Pl. T. II. s. 26., a melynek tartalma a Maitrisimit-ből vett Nidāna-sorrend törökre való átültetése.)(59)

A mongol nyelvben előforduló hindu kölcsönszavakat tárgyalja Laufer,(60) Grünwedel,(61) Schmidt.(62)

Még továbbmenő eredményeket találunk Th. Korschnál,(63) a ki a hindu szóbehatásokat immár nemcsak a török, de a finn nyelvekben is kimutathatta.

A gondolatnak a nyelv, a nyelvnek az írás a rögzítője. A hindu kultúrának a Pendzsabot övező hegységeken át való szivárgása közben természetszerűleg az írás terén is nyomot kellett hagynia. Lassen(64) már kimutatta, hogy a baktriai görög királyok közül már Agathokles is helyesnek látta, hogy érmein helyet adjon a hindu írásnak, a mivel a palibothrai királysággal való jog-

fa_er_1-304(65), (66)

s általuk szivárog be a hindu Kaukázustól még északra tanyázó fajtársaikhoz.(67) Bizonyos, bár részben mondai adatok ez átömlés időpontját is meghatározzák: 404 évvel Buddha Nirvánája után.(68) A beszivárgásnak tetemesnek kellett lennie s nem zárkózhatott el kizárólag a vallási területre, ha meggondoljuk, hogy pl. a Khotanból kikerült nem-kínai írásemlékek nagyrésze prakrit- (hindu vulgáris)-nyelven íródott s a legtöbbje határozottan világias tartalmú.(69) A porosz Turfan-expedicziók leletanyaga csak megerősíthette ezt a megismerést. A török táblanyomatok egész sorát hozta haza Lecoq, a melyeket bőséggel kísérnek a brähmï-glosszák,(70) sőt egész irodalma került ki a szanszkrit keverékű török nyelvnek, a melyet egyszerűen brähmï-típusokkal írtak le.(71) Hsüan-Tsang-nak feljebb közlött idézetét a törökök között használatos "változtatott" brähmï írásról a most közlött adatok példaszerűen igazolják; de, ha lehet, még jobban megerősítik két tőle független kínai zarándoknak, Sung-Yünnek és tanítványa, Hui-Shêngnek adatai, a kik 519-ben látogatják Khotānt és Kargalikot, tehát azon időtájban, a mikor az efthalita uralom ereje hanyatlik, hogy helyét Középázsia vezetésében a nyugati törökségnek engedje át. Szerintük - s itt majdnem a Hsüang-Tsang-éval azonos szavakkal élnek mindketten - a Kargalik vidéki törökök (náluk Chê-chü-chia; Kaṣgārtól délkeletre, félúton Khotan felé) által használt írás hasonlít ahhoz, a melyet a Po-lo-mên vagyis a brähmá-nok használnak, csupán némi helyi változtatással s hogy ez az írás a kínai "T'ang-korszak folyamán volt Khotánban használatos.(72) Ha lehet, még az eddig elmondottaknál is erősebb bizonyítékot szolgáltat kezünkre a Kaniska turk fejedelemről szóló következő adat: Parancsára Kr.u. 100 körül egybegyűlt Dṣalandhrában (Jelundhur a Pendsábban) a buddhista tanítók zsinata, a melynek az volt a kitűzött feladata, hogy a szent írásokat rendezze, egybegyűjtse s a különböző szekták között kiegyenlítődést és kibékülést hozzon létre. E zsinaton a szent írásokat immár nem a régi, valószínűleg Buddhától magától is használt Pâli- vagy Mâgadhî-nyelven, hanem szanszkrit nyelven fogalmazták meg.(73) Tudjuk már most, hogy a szanszkrit nyelv számára megállapított írás épen a brähmï volt.(74) De hiszen Kaniṣkáról, a ki annyira és mindenben iparkodott Açoka nyomdokait követni s a buddhizmusnak akkor már lassan a legendák körébe emelkedő fejedelmét pótolni, szinte lehetetlen is feltételeznünk, hogy más írást használt légyen, mint a mely írás ama nagy fejedelemnek szerte emelkedő emlékeiről Kaniṣka napjaiban még sokkal inkább mint ma a brähmï betűk által a buddhista néphez: irániakhoz, hindukhoz és türkökhöz egyaránt szólott. Sőt a brähmïban ezidőtájt előálló differenciálódás épen csak azáltal magyarázható meg, hogy Kaniṣkának az említett zsinaton való állásfoglalása teljességgel ketté szakította a buddhizmust: egy északi és egy déli iskolára. A déli iskola tovább fejlesztette a brähmït a vonalvezetéses irányban; az északi iskola két írástípust rögzített meg: az egyik a tibeti, a másik pedig az általunk tárgyalt ótörök írás, a melyben írott buddhista tartalmú könyvek immár mind nagyobb számmal kerülnek Turfânban napvilágra.

Ezek után nézetem szerint tudományosan is indokolt joggal s az elérhető eredményekkel szemben nyugodt várakozással kísérelhetjük meg az ótörök írásnak a régibb brähmïval való egybevetését.(75) Ha az eddigiekben sikerült körvonaloznunk, hogy a brähmï kultúra minő elhatározó befolyással volt - legkülönbözőbb vonatkozásaiban is - az ótörökségre;(76) ha láttuk, hogy gondolatvilágát betöltötte, nyelvét elárasztotta az északnyugati Indiából jött buddhizmus; ha épenséggel azt állapíthattuk meg, hogy a hindu kultusz - a mi a középkori Keleten természetesen az egész ember létét teszi ki - valósággal az ótörökség kisajátított tulajdonává lett s ez annak évszázadokon át majdnem kizárólagos letéteményese, sőt terjesztője volt; végül, dokumentáris adataink is vannak rá, hogy az ótörökség átvette a brähmï-írást s az csupán "kissé megcsonkult, de lényegében mégis ugyanolyan formájú" maradt náluk: akkor paleografiailag legalább is hatalmas ugrásnak kell tartanunk, hogyha ez, a már eddig is ismert s itt csupán összegyűjtött alapokon való kiindulás s annak útján a közvetlen közel fekvő brähmïval való összevetés helyett, foinikeiával, középtengermelléki és germán rúnákkal operálunk. Genealógiailag kifejezve: tudománytalan dolog az ősfa összeállítása mindaddig, a míg maga az atya ismeretlen. Ha dr. Sebestyén Gyula jónak látta, hogy egészen könnyedén a "nyelvtörténeti tájékozottság" hiányát vesse szememre,(77) akkor ezzel szemben kénytelen vagyok nála - és pedig megalapozottan -- az írástörténetben való tájékozatlanság vádját emelni. Ez válaszom negyedik pontja.

III.

India valamennyi betűsora két forrásra vezethető vissza: az egyik a kharōṣṭi vagy kharōṣṭri, a másik a brähmï. A Kr.e. Indiának legnagyobb terjedelmű írott emlékei, Açōka király feliratai is egymás mellett s egymástól függetlenül használják ezt a két betűsort, a mely pedig oly gyökeresen különbözik egymástól. Az előbbi betűsornak története eléggé világosan áll előttünk: mindenkor csupán helyi jelentősége volt s az utóbbi betűsor jelentőségét soha sem érte el. Bühler szerint(78) elterjedése a 59°-73°30' k. sz. és a 33°-35° é. sz. között fekvő területre tehető s ezt az ítéletet nem gyengíti sem az a tény, hogy néhány fontos változatát e területen kívül is találni, sem pedig a másik, hogy Stein M. A. ilyen írású nagy tömegnyi kéziratot talált Turkesztánban, mert hiszen, a fennebb már érintett hagyomány szerint, Khotan lakosainak egy részét azok a menekültek tették, a kiket Açoka király idején űztek ki délről-északra.(79) E kharōṣṭi betűsor megfejtése eléggé bonyolult és hosszadalmas tudományos vállalkozás volt, a mely körülbelül az 1850-as években nyert végleges megoldást, még pedig a tudósok egész sorának, Cunninghamnek, Dowsonnak, Lassennek, Massonnak, Norrisnak, Prinsepnek és Wilsonnak egyesített fáradozásai nyomán; ennek dacára is még ma is vannak olyan kérdései, a melyekben végérvényes eredményt mai napig sem lehetett elérni. Rapson(80) kimutatta, hogy bizonyos perzsa sigloi-érmeken, a melyeket a Pendzsábban vertek, s a melyek a perzsa Achaimenida királyokkal egykorúak, a két betűsor egymás mellett és egyaránt használatos. Hasonló esetet mutat ki Stein egy Khotánban lelt fatábláról. Úgy ezek az egymás melletti előfordulások, mint a Kh. írás eredetének kérdése máig is vita tárgyát teszik. Legelfogadottabb az utóbbi kérdésben Bühler nézete, a ki szerint a Kh. olyan aramaeus felírásokból származtatható, a melyek az Achaimenida-korszak korábbi idejéből valók. Az aramaeus betűsor - szerinte - olyan katonák útján került Indiába, a kik Dareiosnak itteni hódításait szervezték meg. India népének akkoriban ugyan meg volt már a maga brähmï betűsora, de a hódítók a legyőzöttekre ráerőszakolták a velük való érintkezésben a maguk betűit. E szerint tehát a kharōṣṭi nem egyéb, mint a perzsa korszak arameus betűsorának helyi viszonyok között való továbbfejlődése.

A Brähmï-írás dolga nem ily egyszerű. Maga a megfejtés ugyan egy embernek, Prinsepnek az érdeme és három évi munkája (1834-37),(81) a mely időközben sikerült valamennyi betűjegy értékét megállapítania. Ám a régi betűsor oly tetemes változásoknak volt alávetve, hogy a kutatók hosszú ideig arról voltak meggyőződve, hogy ez az írás a hinduk saját találékonyságának a szülötte. Későbbi leletek azonban, a melyek fokról-fokra mind egyszerűbb és egyszerűbb formákra vezették vissza korban az írást,(82) ezt a véleményt megdöntötték s ma a kérdés csupán az lehet, hogy a sémi betűsorok melyikéből eredeztethető. E részben a legkülönbözőbb nézetek emelkedtek; közülök a legáltalánosabban fogalmazott elmélet az, hogy valamely északi sémi betűsorra kell visszaszármaztatnunk, a melynek hatálya Foinikiától Mezopotámiáig terjedt volt, s a melyet, így képzelik, mintegy 800-ban Kr.e. kereskedők vittek be Indiába. Taylor(83) Weber véleményét követve, úgy véli, hogy a brähmï a Sabeusok írásából eredeztetendő, a kiknek Indiával való kereskedelmi forgalmát kb. 1000-re teszi Kr.e. Szerinte, ha nem is ilyen korán, hanem csak a VI. században is jutott el a betűsor Indiába, elegendő idő lehetett rá, hogy formái odaváltozzanak, a hogyan India legrégibb írásos emlékeiből ismeretesek. Szerinte a brähmï-nak az északi sémi betűkhöz mi köze se lehet, míg merev és egyenes vonalai és formái közvetlenül a Sabaeusok írására mutatnak. Bühler, az írott emlékek alapján kimutatja, hogy az írás Indiában az V., esetleg VI. Kr.e. században már használatos volt, s szerinte a legrégibb típusnak az ú. n. brähmï lipi-nek kellett lennié, a melyet India-szerte mindenütt megtalálni.(84) Ő azonban nem fogadja el Taylor nézetét s kitart az északi sémiből való eredet mellett. Ha - úgymond - a jellegzetesen hindu formákból kivetkőztetjük a brähmït, akkor visszavihetők tisztán a foinikiai vagy moábi írásjegyekre. A bizonyítékok, a melyeket Bühler betűnként felsorol, Giles szerint(85) szellemesek és a feltétlen szakemberre vallanak, de "meg kell adnunk, nem túlságosan meggyőzőek". A brähmï írás legrégibb emlékeire még újabb leleteknek kell világosságot vetniök, mielőtt a kérdésben végérvényesen dönthetnénk. S hogy ilyen leletek nem fognak hiányzani, arra már is van bizonyságunk: pl. egy nepáli stupából kikerült ereklyetartóedény, a melynek felírása ugyan azonos típusú az Açoka király felirataival, a melyről azonban maga Bühler is elismerte már, hogy Açoka koránál régebbi időből való. Ma csupán annyi állapítható meg, hogy a brähmï legrégibb ismert formája olyan írás volt szükségkép, a melyet a brähmänok a szanszkrit írására alkalmaztak. Ezt az elméletet fényesen támogatja egy Erānban lelt éremtípus (Központi tartományok, a Sangar-kerületben), a melynek legendája balfelé haladó. Bühler szerint(86) "olyan időből származik, a melyben a brähmït úgy jobbról-balra, mint balról-jobbra írták. Még ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a régies formák és előírások az érmeken gyakorta igen sokáig fennmaradnak, még akkor is helyeselnünk kell Cunningham nézetét, a ki ez érmet a Maurya-dinasztia koránál régebbre keltezi, még pedig ha nem is épen 400-ra K.e., mindenesetre a IV. század második felére. A Maurya-korszakot a busztrofedon-írás valószínűleg valamennyivel megelőzi, mert a kor felirataiban itt-ott még találunk megfordított betűket. Ide tartozik továbbá két patnai pecsét, a melyek mindenike valószínűleg korábbi a Maurya-időnél s a hol szintén megtaláljuk a balfelé haladó írás nyomát. Sokkal fontosabb felvilágosítást nyerünk a brähmï kora történetére nézve a bhaṭṭiprolu-i ereklyetartóedények Drāvida-betűsoraiból, a melyeknek jegyei közül a javarész a Açoka-feliratok délibb typusaival egyezik, három jegy az eredeti balirányú írásos, három ugyanolyan irányú, de az Açoka-feliratoknál és az erāni éremnél korábbi, végül hét betűjegy a közönséges betűktől független formájú s valamely régibb mintából van eredtetve". Adott szempontunkból legfontosabb, a mit Bühler is - A. V. Smith figyelmeztetésére - felemlít, hogy a Hüna érmeken is gyakorta balfelé haladó brähmït találni.(87) A Hünák, a kiknek India ellen intézett támadásai Skandagupta uralma alatt (kb. 452-480 Kr.u.) kezdődtek s nemsokára oda értek, hogy a Gupta-birodalmat szerteszórták, az Eftalitáknak vagy Fehér Húnoknak voltak egy mellékhajtása s eredetileg az Oxus mentén tanyáztak (kb. 420 Kr.u.) s ez időtől kezdve egészen uralmuknak a turkok által való megdőléséig (556 Kr.u.) állandó harczban állottak a szasszanida birodalommal.(88) Uralmuknak India felé való előretörését a szasszanidákon elért sikereik okozták, főként II. Jezdegerd (488-457) és Firuz (457-484) idején, a melyek következtében a szasszanidáknak India határain lévő birtokai apránként az Ephthaliták kezére kerültek. E benyomulás szervezőjét, a ki a Gandhārai királyságot a kidarita kuṣánoktól elragadta s fővárosát - valószínűleg 465-470 között - Ṡākalában alapította meg, a kínai források Lae-lih néven ismerik. A Hūna-dinasztia harmadik tagjának, Mihirakula királynak (kb. 515-544) - és Laelih unokájának érmein mármost balfelé haladó, romlott brähmï-felirásokat találunk "bearing names or fragments of names which are at present unknown from any other source". Az érmeik főlelőhelye a keleti Pendzsab és Radzsputana; érmeik egy fajtája a kuṣánok típusára készült; a többi éremfajtáik "are of less certain derivation". Hogy érmeiken a brähmï-írást találjuk s nem a Kharoṣthit, annak az a magyarázata, hogy Gandhā rában - Bühler szerint - az utóbbi csak másodlagos írásfajta, s hogy ott a brähmï majdnem kizárólagos használatban volt.

A balfelé haladó brähmïról Fleetnek(89) az a véleménye, hogy ez az írásmód volt az eredeti,(90) s csupán véletlenül vette fel az ellenkező irányt. A brähmï eredetére nézve pedig egy új formulát ajánl, a mely szerint, ha a brähmï és a sémi betűsorok között valamely vonatkozás fel is tehető, annyi sajátos és nyilván szeszélyes változást kellett volna - a betűsor adaptálása közben - eszközölni, hogy ennél sokkalta valóbbszínűnek tetszik, hogy mindkét írás valamely kettőjükre közös forrásból vette az eredetét. Fleet hajlandó azzal a lehetőséggel is számolni, hogy tekintve a műveltség magas fokát, a melyet a hinduk már Csandraguptának, Açoka nagyapjának korát megelőzőleg is elértek volt, mégis csak ők lehettek a független feltalálói annak a betűsornak, a melyet mindenkor büszkén mint nemzeti írásukat emlegettek.

Mielőtt az ótörök és a brähmï betűsor részletes egybevetését megkisérlenők, az utóbbinak arról a 700 évre teendő csoportjáról kell Bühler nyomán(91) bizonyos megjegyzéseket előrebocsátanunk, a melyek a régi brähmï ezen csoportjára (kb, 350 Kr.e. - kb. 350 Kr.u.) nézve közös tulajdonságokat állapítják meg. Minde brähmï írásokat eddig csupán köveken,

rézlemezeken, érmeken, pecséteken és gyűrűkön bevésve ismerjük, s a tinta használatát csupán egyetlen esetben lehetne igazolni, valószínűleg a Kr.e. II. századból. Mármost azon tapasztalat értelmében, a melyet minden paleográfiai vizsgálatnál tenni lehet, az epigráfiai betűsorok - a monumentális szokatlan formákra való nagyon természetes törekvésnél fogva - sokkal régiesebb megjelenésűek, mint a köznapi használatban lévők s az érmeken pedig, a régibb típusok utánzása folytán, gyakran fordított irányúak. E tételnek a hindu paleografiára való érvényét világosan igazolja a számos kurzív betűjegynek egészen régies jegyek mellett való előfordulása, a mint ezt úgy az Açoka-ediktumokban, mint utóbb is számos esetben ki lehet mutatni; a sokfajta elszórt kurzív írásjegyet esetleg a fejlettebb és köznapi használatban volt betűsor rekonstrukcziójára is fel lehet használni. A hindu írás képét azonban az a körülmény is kedvezőtlenül befolyásolja, hogy az első korszak feliratai, a Kr.u. II. századból való egyetlen kivétellel, a prākrït- vagy valamely kevert nyelvjárásban (Gatha) készültek, s hogy elő-írásaikat majd minden esetben műveletlen vagy félig művelt írnokok vagy barátok készítették. Ezek a prākrït-feliratokban majdnem kizárólag, a vegyes nyelvűekben pedig kevésbbé állandóan, a praktikusan kényelmes, még ma is népszerű ortografiával élnek; úgy hogy a hosszú magánhangzók, kivált az ï és ū megjelölését elhanyagolják, az orrhangokon kívül a kettős mássalhangzók helyett egyes mássalhangzót írnak, stb. Ez a "helyesírás" a prākrït-feliratokban csökönyösen fenntartotta magát egészen a Kr.u. II. századig. A mássalhangzók következetes kettőztetését legkorábban egyik Banavāsi-király Pāli-feliratában találjuk, A rendes írásszabályoktól való különböző eltérések arra engednek következtetnünk, hogy az írók rendszerint némi kevés szanszkritot is tanultak, s hogy írási praxisuk a Pandit szabályaitól a régi Indiában csak úgy eltért, mint a maiban, végül, hogy az ortografia két módszere akkor is úgy mint ma kölcsönösen befolyásolta egymást és rendellenességeket okozott. Egy másik sajátossága a feliratoknak, hogy a sziszegő hangokat szüntelen felcserélik egymással. Ennek oka részben ott keresendő, hogy az iskolai betűsor, a melyet a műveletlen vagy félig művelt írnokok megtanultak, eredetileg a szanszkritra volt szabva s a sziszegő hangok számára több betűt használt fel, semmint a prākrït-nyelvben ilyenek voltak; részben pedig az is az oka, hogy nyelvtanilag műveletlen osztályok hanyagúl ejtették ki a hangzókat. E körülménynek az volt a következménye, hogy pl. a sziszegő hangok három betűjegyének tulajdonképen való jelentőésge [jelentősége] iránt idővel elveszítették az érzéküket. Minden századok szanszkrit feliratai, kivált az irodai írnokok által írott földadományozások, valamint a modern prākrït nyelven írott művek kéziratai s a mai irodákból származó iratok számtalan hibákkal ugyanannyi bizonyítékot adnak a régi okiratokban előforduló rendellenességek e magyarázatának helyességéről. E feltevés helyes volta mellett szóló további bizonyság pl. a na jegynek három olyan ízben való előfordulása, a hol tisztán csak a na lett volna megengedhető. A feliratok során felmerülő helyi változatok s az igen számos kurzív mellékformák továbbá mindenesetre azt igazolják, hogy az ediktumok írásának messzi időkre nyúló története van s hogy átmeneti stádiumban lévőnek kell tartanunk.(92) Későbbi kurzív formáknak gyakori felhasználását talán abból is magyarázhatjuk, hogy Açoka korában különböző, részben régiesebb, részben továbbfejlett betűsorok voltak használatosak s hogy az írnokok (a mint ez későbbi időkben is minduntalan előfordul) felületességből a lapidáris írást az inkább kezük ügyében fekvő kurziv írásjegyekkel tarkítják, idevág a Ḍṛṣṭivādából merített az a hagyomány is,(93) hogy Indiában már a legkorábbi időkben is nagyobb számú betűsor volt használatban vagy ismeretes. Fontos sajátossága továbbá a brähmïnak, hogy betűjegyeit felborítja vagy oldalt fekteti, a csukott fejvonalakat szétnyitja, s - a mikor az írás irányát megváltoztatta - egyes betűjegyeinek irányát is megfordította.(94) Végül meg kell emlékeznünk a hindú írás még egy sajátosságáról: a - hol a szögletes, hol a kerek vonalak iránt való - előszeretetéről, a mely két irányzat kivált az északi betűsorokban úgy keveredik,(95) hogy egyazon feliratban szögletes és kerek betűformákat találunk.

Szükségesnek véltük e palaeografiai megjegyzéseket előrebocsátanunk, mielőtt az idemellékelt összehasonlító táblázat (34-35. 1.) mérlegelésébe kezdenénk. Ugyancsak előrebocsátjuk a tábla berendezésénél használt rövidítések magyarázatát.

A betűk sorrendjében, könnyebb áttekinthetőség kedveért, nem a brähmï és nem a Donner-használta ótörök betűsor rendjét, hanem a magyar sorrendet követtük. A brähmï betűk hangértékének megállapításánál mindenütt a jellegzetes d-t használtuk,(96) a melynek hangértékét leginkább megközelíti számunkra a hindu eredetű czigányság(97) rövid nyílt á-ja. Egy esetben történt ettől eltérés (mu), a hol - természetesen - a Bühler-féle táblázat is ezt a hangot adja. A brähmï betűk előfordulását igazoló oszlop Bühler tábláira vonatkozik (Siebzehn Tafeln zur Indischen Palaeographie, Strassburg, 1896). Az első római szám a Bühler-tábla száma; a második a felirat helyét mutatja; az arab számjegy a betűsorban való helyét jelöli meg. Az "E. B." jelzés az Encyclopaedia Britannica "writing" czímszavával közlött betűtípusra vonatkozik. A 16. sz. alatti M. M. jejzés pedig Max Müller szanszkrit-grammatikájára való hivatkozás (német kiadás, Leipzig, 1868, 8. o.), a ki e könyvében a devanâgarï-típusokat

fa_er_1-313

Antiquities of India (London, 1913) szolgált. Bühler II. táblája, a melyből - két betű kivételével - valamennyi példánkat vettük, a Kr.e. 350-150. évekre terjedő feliratokat öleli fel s így eléggé körülírható 200 évnyi időközből származik. Egy esetben kellett ettől az elvtől eltérnünk: az 5. sz. da betű analógiájának bemutatásánál, a hol egy Kr.u. 1. századi kusān-török felirat betűjéhez kellett fordulnunk.

A kisebb típusú római számjegyekre nézve a következők szolgálnak tudomásúl: az I. a fenntebb már megbeszélt erāni érem jegyeit adja; II-XII. jelzésű betűjegyek mindannyia Açoka király Kr.e. 250 körüli felirataiból valók; XIII-XV. a bhaṭṭiprolu-i drāviḍī feliratok típusai, a melyeknek általánosabb megnevezése a "régibb Maurya-típus"; ez szorosan hozzáilleszkedik az Açoka-ediktumok betűjegyformáihoz; ezt a típust találjuk a brähmï-felírású achaimenidakori persa siglosokon (kb. 330 Kr.e.). Azonkívül a Pantaleon és Agathokles hindu-görög királyok (Kr.e. II. század eleje) pénzein, a melyekről már feljebb is szólottunk, ugyane típus valamivel fiatalabb változatát találjuk (az ú. n. "későbbi Maurya-típus");(98) az efajta betűjegyek Bühler XVII. oszlopában sorolvák fel. Egy-egy esetben még a XXII. és XXIV. betűsorhoz is kellett analógiáért fordulnunk; mindkettőt kb. a Kr.e. 150. évre lehet tennünk s legfontosabb előfordulási helyök az adzsantái barlangokban van, a melyeket a nagysztmiklósi kincs gázlómotivumának eredtetésénél annak idején már megbeszélésünk körébe vontunk. A táblázatban bemutatott 47 betűjegy közül 6 az erāni éremről, 31 az Açoka-ediktumokból, 6 a hozzájuk teljesen közelálló régibb s 1 az újabb Maurya-típusból valók, 2 a Kr.e. 100-150. év körül és 1 a Kr.u. 1. századból (az ótörök Kusanok felirataiból) való.

Az ótörök írásjegyek előfordulásának igazolását a Donner-féle (Sur l'origine de l'Alphabet turc du Nord de l'Asie, Helsingf. 1896, Kny.) táblázat alapján adom, a hol D I. a Jenisszei, D II az Orkhon és D III. az Ongin stb. feliratok betűtypusait jelzi. Ezenkívül csupán egy esetben használtam a finn archaeologiai társaság által kiadott atlasz (Inscriptions de

fa_er_1-314(99)

illetőleg b-nek olvastam. - Erről lejebb szólok.

Az ótörök jegyek hangértékének megállapításánál - általánosságban - az 1 jelzés azokat a mássalhangzókat kíséri, a melyeket csak veláris, a 2 jelzés olyanokat, a melyeket csak palatalis magánhangzókkal lehet egybekötni.

fa_er_1-315

I. Magánhangzók.

23.(100) Aleph. A br. és az ót. betűjegy között nyilvánvaló az összefüggés; a különbség közöttük részben formai, részben (látszólag) fonetikai. A formai különbség: az ót. jegynél a merőleges vonal elmaradása. Hogy mégis azonos jeggyel van dolgunk, mutatja a nm. kincsnek egy eddig tekintetbe nem vett részlete. A 8. sz. csésze feliratán (Hpl. Der Goldfund, 69. o. 1 b., v. ö. Arch. Ért. 1915, 60. o., alsó felirat) az 5. és 13. sz.

fa_er_1-319a

ket látunk, ami nyilván mutatja, hogy már az alávésetben is másodlagosnak tekintették a merőleges vonást, míg a végleges vésetben elhagyták. A leegyszerűsítésnek olyan szándéka nyilvánul meg ebben, amelyet a br.-val szemben még több ízben kimutathatunk az ót. írásban. A hangtani különbség csupán látszólagos. A br. betűjegy kiejtése a védai időktől máig rövid zárt közömbös magánhangzó. Macdonell szerint(101): "According to the modern Indian pronunciation, a has the sound of a very short close neutral vowel like the English u in but. That such was its character as early as the time of Panini appear from his last Sūtra, according to which a is not the short sound corresponding to ā. This pronunciation is borne out by the reproduction of Indian words in Greek, where the vowel, though

fa_er_1-319b

These the Avesta shares with the Vedas.(102) Az a < o változat különben is kimutatható a keletiráni nyelvekben. Av. a = soghd o-val, pl. av. han-dāma ("tag") kiejtése kondōma(103) Az a=o kiejtés mellett negatív bizonyság még az is, hogy ved. o (és e) viszont "are really simple long vowels,

fa_er_1-320a(104)

fennálló látszólagos különbség épen a legerősebb bizonyíték rá, hogy az ót.-ök épen a br.-ból vették betűsorukat. Amit ők o-nak hallottak, azt a históriai (helyesebben: pseudohistoriai) írásmódra való tekintet nélkül o-nak használták fel a maguk betűsorában; fonetikai és grafikai eljárásuk párhuzamossága bizonyítéksorunknak egyik legmeggyőzőbb támasza.(105)

I. Hasonló támaszt nyerünk feltevésünkre a br. o-ót. a magánhangzócsoportban is. Formailag tökéletesen azonos ez a jegy mindhárom oszlopban. Az arami betűsorban sem a br. o-nak, sem az ót. ä-nek nincs megfelelő jegye, míg az arami a jegy teljesen idegen a két utóbbi írás e közös jegyétől. Ez a negatívum már magában is bizonyos útmutatást tartalmaz, amelyet csak megerősít az előbbi Macdonell-féle idézet, a mely

fa_er_1-320b

hangzókét pedig ā foglalja el.(106) S miután fel kell tételeznünk - az ót. írás egyik régibb emléke, a kara-balgassuni kő nyelve alapján(107) - hogy annak nyelve "nem török, hanem soghd, vagyis Középázsia iráni manichäusainak koinéja", s miután feljebb a történeti adatok is azt mutatták, hogy a törökség különböző csoportjai Keleti Irán hatása alatt állottak századokon át, nyilván a kissé nasalisan hangzó br. ō-t hallották a-nak s annak jegyét vették át s alkalmazták. (Az ilyen tisztán fonetikai és nem grafikai átvételre még a b1, b2 s-sz1 esetekben lesz példánk.) Viszont épen as előbb idézett Macdonell-féle tétel adja a magyarázatát, hogy ugyanezzel a jegygyel jelölték aztán az ót.-ben az ä hangzót is.(108) Hozzájárult még nyilván a keleti ótörökben, az esetek javarészében, az ä'-nek dentipalatalis s így, bizonyos fokig (kivált a Radloff által e-nek jelzett esetekben(109) nasalis volta, a mely elmossa az o < a < ä gradatióban a lényegi különbségeket s olyan hangzót teremt, a melynek grafikája csek [csak] az idők folyamán differencziálódik. Az e hangértékű különálló jegynek az ó-törökben való hiányával(110) egybevág az a körülmény, hogy a régi br.-ból (Kr.e. 350-Kr.szül.) - kivéve az Açoka király (Kr.e. 250 k.) délibb feliratait s két bengáli (tehát

fa_er_1-321a

zik. Ez annyit tesz, hogy a szóbanforgó 24 feliratcsoport közül tizenkettő nem ismeri ezt a vokalist. Ha már most - úgy a mint történt - elfogadnék az ótöröknek egyszerűen a foinikeiából(111) való származását, akkor érthetetlen lenne, hogy "az Azovi-tenger és Don-folyam vidékén" miért

fa_er_1-321b

nak egy csoportja van csupán, amely különálló e hangértékű betűt nem használ, s ez az arami csoport, amelyből pedig a br. az eredetét vette. Ha megvan az ót.-ben a foinikeia-jelleg, azt csakis a br. útján nyerhette (mert hiszen az aramival egyébként való összefüggésének ellentmond a betűiknek egymástól teljesen idegen volta).

10. Yod. A br. és ót. jegy alkotóeleme teljesen identikus.(112) A br.-val szemben az ót.-ben minduntalan megnyilvánuló egyszerűsítő hajlam a yod-jegy egyik kampóját elhagyta. A második jellegzetessége is megnyilvánul már itt az ót.-nek. hogy a br. jegyet megfordítja (oldalt, vagy fejre). Az adott kurzív (kerek fejű) formának lapidárissá (szögletessé) való átalakítása, aminő formában szintén előfordul az ót.-ben a yod-betű, epigrafiailag másodlagos jelenség.(113)

33. U. A két jegy szembetűnően azonos; csupán az alapvetőnek mondott megfordítást eszközölte rajta az ót. betűjegy megteremtője. Így kontaminálódott az u-jegy az o-jeggyel az ót.-ben,(114) ami mindkét jegynek labiogutturális azonos kiejtésén alapszik.(115)

II. Mássalhangzók.

1. Muta:

a) torokhangok:

13. Kaph. Br. és ót. azonos; nm. itt is az átmenetet igazolja, ugyancsak az ebből a szempontból eddig kellően nem méltatott, a 8. sz. csészén lévő feliratban. A br.-ban ugyanis a Kaph-jegy jellegzetessége, hogy a keresztvonások alsóját a merőleges vonalon túl húzza; ugyane sajátságot találjuk az id. felirat alávésésében négy helyütt. Ismétlem ehelyütt újra, hogy a nm. feliratok e jegy írásában teljesen következetlenek, amely körülményt dr. Mészáros megfejtésében nem vett tekintetbe: a 9. sz. csészén kétszer 3, a 7. sz. kürtön és a 23. sz. poháron 4-4, a 22. sz. poháron 5 keresztszárral jelenik meg e betű ugyanabban a szövegben, vagyis az íróra nézve teljesen lényegtelen, hogy betűjének hány keresztszára van(116)s úgy vélem, hogyha igazolhatólag 3-4-5 keresztszárral írja, akkor joggal feltételezem, hogy 2 keresztszárral is ugyanazt a betűt kívánja megjelölni. A br. egyébként erre a közömbösségre is szolgál többszörös analógiával, úgy a ka jegynél (Bühler II. IX. 9.), mint pl. a na jegynél, amelyet állandóan váltakozva hol két, hol három keresztszárral jelöl (Bühler, II. t. 22. sor), stb. Ugyanez a jelenség nyilvánul meg aztán magában az ót.-ben is, amikor a g2jegyét hol 3, hol 4 keresztszárral jelöli (pl. Inscr. lén. V. 63 vagy XXIV, 27.) ugyanegy felirat keretén belül. Egyszerűen az írást véső mesterember öntudatlan vagy tudatos játékának kell az ilyesmit betudnunk, aminek epigráfiailag diakritikus jelentősége nincsen.(117) Ezek alapján nyilván fenn kell tartanom, amit e jegy k2 hangértékére nézve első megfejtésemben mondottam.

14. Qoph? Gimel! A br. és ót. betűjegy azonossága, ha a kurzív és lapidáris forma között való különbséget számításba vesszük, nyilvánvaló. E különbséget már feljebb a 10. sz. jegynél megtaláljuk s ugyanezt a szögletesítést megtaláljuk a táblázatban még a következő számú betűknél: 2, 5, 8, 10, 14, 15, 17, 19, 25, 26, 28, 31, 32, ami eléggé tetemes hányad arra nézve, hogy részleges elvül lehessen elfogadni. Fonetikailag kevés a hozzátennivalóm, mert hiszen hangértékére nézve még az ót.-ben sem tisztultak kellőképen a fogalmak. Radloff a sonorus mássalhangzók közé osztályozza s értékére nézve a 2. személy affixumának véghangját

fa_er_1-323a(118)

gimelre vezeti vissza fonetikai értékét. Miután a kel. ótörökség kiejtése máig sem tekinthető eléggé tisztázottnak,(119) nem mernék ítéletet mondani; de miután a gutturális elem valószínűleg meg van benne (Donner a táblázatában a gimel helyére teszi), joggal hiszem a br. kha-val azonosíthatónak; ennek a csoportnak védai fonetikája t. i. megfelel a Donner által adott megállapításnak. Macdonell szerint(120) ezeket a mutákat pontosan leírja a Prātisākhya mint olyanokat, amelyek "a nyelv gyökerénél" és a "garat tövében" keletkeznek; vagyis veláris hangzók, u. n. q-hangzók. Nasalis gutturális formájára 1. u. o. 37. o.

A nm. jegy ismét átmenetül szolgál az ót.-höz, amennyiben itt a kurzív irás megkülömböztető jellegét, a kerek fejkezdést már elhagyja. (Ehelyütt szeretném a korábbi megfejtésembe becsúszott - nyilvánvaló - sajtóhibát kiigazítani. A 6. sz. korsó feliratában a g jegy helyére ót. sz1 került, ami persze már magából a magyarázatból is helyesbíthető.)

8. Cheth, Graphikailag nem sok szó fér az azonosításhoz: félkör, középső keresztvonással, az egyik végszárnak akcentuálásával. Sebestyén táblázatában(122) az ót. hang palatalizáltságának félreismerésével a sémi gimellel egyenértékűnek állítja be; csakhogy ezt a "félreértett betűt a finn Donner kiadványaiban kellett volna keresni és megtalálni"(123), a ki határozottan megmondja ez írásjegyről, hogy "ne s'emploie qu'avec des voyelles palatales", amelyek természetesen ráhatnak magára a gutturálisra is; amit különben Radloff is megállapít.(124)

Az alakbeli eltérés a br. és ót. jegy között csupán a jegy fölfelé fordításában áll, ami persze nem okoz nehézséget, ha megfigyeljük ez írásjegy változatait a Jenisszei-föliratokban, ahol ugyanazon sorban, sőt egymás mellett is ilyen különböző helyzetekben alkalmazták (pl. Inscr. lén. X, 9, 46; XIX, 191, 192 stb.). Az utóbb idézett (XIX, 192) jegynek az állása teljesen azonos a nm. ükszüg és beg szavainak g jegyének állásával (Arch. Ért. 1915, 55. és 58. o.)

Dr. Mészáros olvasásával szemben, aki e jegyben c-t vél felismerni, bátorkodom Donnerre hivatkozni, aki szerint a c eredeti jegye megfelel a

fa_er_1-324a

("on l'a renversé et simplifié"). Ha mármost áll az, amit Mészáros mond,(125) hogy a nm. kincs feliratai a legrégibb ót. feliratoknál "sokkal régebbi időre engednek következtetni", - aminthogy magamnak is ez a véleményem - akkor dr. Mészáros egyeztetése filius ante patrem-eljárás lenne. Ettől azonban eltekintve is, a nm. jegy formailag is távol áll még a Ien. törtvonalú jegyétől is: jellege határozott félkör (1. főleg a leggondosabban vésett 9. sz. csésze betűjét) középütt a lefelé hajló hastával. Olvasásomat itt is fenn kell tartanom.

b) inyhangok:

15. Tsade. A br. és az ót. második jegy között formailag ismét csak az elvül kimondott szögletesítés tesz különbséget, amely folyamatot külön-

fa_er_1-324b(126)

reduplikácziója csak megerősítheti a feltevést, hogy eredetileg tényleg a kurzív br.-ból vette mintáját. Vedikus hangértékére nézve Macdonell szövege ez(127): "The aspirate ch.(128) This sound is in pronunciation the aspirate of c and is therefore represented in reduplication by c. But in origin ch has nothing to do with c". A hangnak megfelelő két ót. jegyre nézve fontosnak tartom Donner megjegyzését idézni(129): "Il est difficile de comprendre

fa_er_1-325a

megmagyarázni, amely mindkét típusnak kiinduló pontja, s a melyet aztán az ót.-ben nyilván összezavartak. Valószínűnek kell tartanunk, hogy elvileg ama labilis k-hang megjelölésére szolgált, a mely keleti Turkesztánban a gondos kiejtés szerint ma is k-nak hangzik, de a nép nyelvén gyakorta c-vé tolódik el. Pl. kim? "This word is pronounced in careful language as kim, the vowel inclining nevertheless to the sibilant sound but in more or less vulgar speech, especially with a hasty pronounciation of the word, it becomes čim. (Raquette, id. m. 26. o.).

16. Qoph. E jegyet, amelyet én helytelenül (feltételezett középgörög behatás alatt - ugyanaz a hiba, a melybe különben Donner is beleesett(130) -)

fa_er_1-325b(131), (132)

lendő javított olvasásomban ide vissza kell térnem.

9. Zain. Epigraphiailag feltűnik rögtön a két jegy azonossága. Hangtanilag csupán Thomsen megjegyzését(133) kívánom idézni, a mely a nasális

fa_er_1-326a

entschieden ein nasales Element. Meiner Meinung nach ist es eher ein nasaliertes Yod (mit vorhergehendem nasalierten Vokal?), wie im Jakutischen, als ein palatales oder mouilliertes n. Da dieser Laut nur in Verbindung mit velaren Vokalen vorkommt, wäre die manichäische Transskription wohl besser mit ïy (für ay) als mit iy wiederzugeben. " A prakrit-nyelvekben gyakori a ja < yja átértékelés.(134)

II. Zain. Formailag sajátossága, hogy azzal a ritka esettel állunk szemben, a mikor a lapidáris br.-jegy az ót.-ben kurzív formában jelentkezik. Nyilván az ő, ü (24. sz.) jegytől való megkülönböztetés okáért történt. Hangtanilag: aspirált palatális mindkét esetben.

22. Nun. Morfologiailag a két típus teljesen rokon, csupán a t2-tői való erősebb megkülönböztetés kedvéért az ót.-ben a felső oldalszárat még-egyszer megtörték. Fonetikailag hangsúlyozva kell kiemelnünk, hogy mindkét mássalhangzó, úgy a br. mint az ót. palatalis jellegű.(135) Az ót.-ben Radloff szükségesnek tartja megjegyezni,(136) hogy amennyiben a szóbanforgó betű - mint a 3. személy affixuma - itt-ott mégis nem palatális, hanem gutturális magánhangzós szavakhoz illeszkedik, ez a körülmény csak úgy

fa_er_1-326b(131), (132)

des Affixes näher bezeichnen wollten". Kissé részletesebben kell e distinkcióba bocsátkoznom, mert mint ki fog tűnni, az ót. hangtani írás épen e részben tökéletes függvénye a br.-nak.

Radloff(137) az ót. hangzó illeszkedés 1. törvényét így szövegezi: "A palatalis attrakció a legpontosabban áthatotta az ót. nyelvet s a nyelvképződésen tökéletesen uralkodó törvénnyé lett. Az a törvény, hogy valamely szóban vagy csak gutturális vagy csak palatális hangzók foglalhatnak helyet, annyira behatolt a régi törökök nyelvérzékébe, hogy ők csak azért, hogy ezt a körülményt a szem számára írásban is észlelhetővé tegyék, egy - csupán az ótörökre nézve sajátos - kétfajtájú viássalhangzórendszet hoztak be, amely elejét vette minden kétségnek, hogy vajjon valamely szóban gutturális vagy palatális magánhangzók vannak-e. "Mármost feltűnő és Radloff által nyilván elhanyagolt tény az, hogy ugyanez az egyébként "palatalizáczió" néven más nyelvekben is ismert jelenség a védai fonologiában is megvan. Macdonellnek többször idézett műve így szól erről a törvényről:(138)

"The evidence of comparative grammar shows that two distinct series of palatals, the later and the earlier must be distinguished. This evidence alone can explain how the same Vedic palatal sound is, under certain conditions, treated differently". Majd: "The new palatals are derived from gutturals (velars), being interchangeable, in most roots and formatives, with gutturals, and being in most cognate languages represented by the same sounds as represent original gutturals". "The (Indo-Iranian) change from gutturals to palatals was regularly produced before the palatal sounds i ï y {tehát pl. mint az ót. 3. személyi affixumban}. This change invariably takes place in Iranian, while the exceptions in Vedic appear only before vowels which were not originally palatal". Továbbá: "A guttural followed by a palatal vowel is due to the influence of cognate forms". Végül: "Comparative grammar shows that the palatals occur before a vowel or diphthong

fa_er_1-328a

gutturals before indoeuropean a o or sonant nasal". Hivatott nyelvészek megítélésére kell bíznom, vájjon lehetséges-e, hogy a hindu-iráni nyelvcsoport ilyen gyökeres hatással lett légyen az ótörökre. Itt mindenesetre szükséges volt a kérdést felvetnünk, mert a paleografiai jelenségek szinte kényszerű szükséggel vittek e feltűnő körülmény megállapítására.

c) nyelvhangok (cerebral):

6. Taw. Csak kísérletképen állítottam fel ezt a hasonítást; ma már

fa_er_1-328

volt-e linguális elem vagy nem. De ha a többi védai cerebrálisról - a melyek kizárólag hindu újítások szemben a közös indoeurópaival(139) - vagy csak egyről is közülök, sikerül paleografiailag és hangtanilag kimutatnunk, hogy az ót.-re behatással voltak, akkor azt is meggondolás tárgyává kellend tennünk, vájjon nem létezett-e az ót.-ben ilyen celebralizált dentális hang?(140)

34-3. Taw. (br. ṭa = ót. z). Formailag nyilvánvalóan azonos jegyről van szó (a szokott fordulással). Mielőtt fonetikai értékelését eszközölnék, az adott esetben - mivel olyan típusról van szó, a mely a br.-ban szórványos - megkíséreljük a br. betűt geografiailag és történetileg lokalizálni. Ez az Açoka-típusú br.-betűjegy Rudradāman nyugati nagykirály (mahaksatrapa) azon felirataiból való, a melyeket a Girnar hegység szikláin hagyott fenn. (Girnar hegység a Bombay-kormányzóság részét tevő Gudcserat kerületben, Kathiawar félszigetén van). Rudradāman a harmadik tagja volt a Caṣṭana által alapított Śaka (szkítha) dinasztiának, a melynek ez az első tagja egyúttal megteremtője volt az Indus mentén érvényes Śaka-érának.(141) Rudradāman, a ki először vette fel a nagy-satrapa czímét, kortársa a Kuṣānoknak. Uralma (a sziklafelirat szerint, a mely a Maurya- és a Gupta-dinasztiára vonatkozó emlékeket is tartalmaz(142)) Sindhig terjedt s itt élénken érintkezett a vele barátságos viszonyban álló parthus uralommal; az érintkezés Iránnal annyira belsőséges volt, hogy Rudradāman épen a szóbanforgó terület kormányzójául "Suvisākhát egy pehlewit" nevezte ki, a ki különben is minisztere volt. A párz befolyás még ma is kimutatható a népesség összetételében.(143) Ha a Śaka-éra Kr.u. 78-czal kezdődik, akkor Rudradāman körülbelül kortársa Kaniṣkának, a kis yüe-csik Kuṣān fejedelmének s a nagy buddhista agitátornak (Kr.u. 85-106),(144) a kinek birodalma egész Északnyugat-Indiára kiterjedt. Fergusson s az őt követő Rapson szerint a Śaka-satrapák a Kuṣanok hűbéresei voltak: "the Kuṣana kings must be supposed to have been the suzerains of the Western Ksatrapas. The Kuṣanas certainly imitated their Parthian and Śaka predecessors in many respects".(145) Ilyen körülmények között nem lehet csodálkoznunk, ha Rudradāman betűtípusai megtalálták útjokat a mindenfelől buddhista barátokat maga köré gyűjtő Kaniṣka birodalmába (tehát türk területen) is,(146) a ki több buddhista zsinatot tartott, a melyen Buddha vallásának hívői az összes világtájakról egybegyűltek. Unum pro toto kívántunk rámutatni, hogy miként lehetséges az, hogy az ót. írásra különböző fokú br.-írások hatottak; az adott esetben pedig igazolni kívántuk, hogy - tisztán históriailag is - megvolt a lehetősége, hogy még az ilyen elszórt forma is belekerülhessen br. területről az ót. kultúra területére.

Hangtanilag, természetesen, teljes bizonyossággal már nem lehet eldöntenünk, vajjon ezeket a tisztán hindu hangokat az ót.-ök, hogyan hallották s hogy iparkodtak azokat rögzíteni; annál kevésbé tehetjük ezt, mert hiszen épen a szóbanforgó (Kr.e. II.-Kr.u. III. század) kor irodalmi nyelvének, a melyet a barlangok, sztupák, dobozok stb. felirataiból idézhetünk vissza, az ú. n. "prākrit monumental"-nak érvényessége India legtávolabbi, tehát legkülönbözőbb kiejtésű vidékeire is kiterjedt; sőt már előzőleg Açoka király feliratai is legalább négyféle hindu népies nyelvjárás hangtanát adják vissza.(147)Ha mármost hozzávesszük, hogy a Kuṣāna-felíratokban ezek a nyelvhangok szinte fokozatosan elritkulnak,(148) (a miből azt kell kiolvasnunk, hogy e türk fajú hódítók mind fölöslegesebbnek érezték a különálló cerebrális hangok jelölését s helyöket nyilván a hozzájuk és az e hangokhoz legközelebb álló fog- és sziszegő hangokkal pótolták) s ha még végül - argumentum es negative - mérlegeljük, hogy pl. épen a sziszegő hangok terén az ót-ben igen erős ingadozást tapasztalunk,(149) akkor e hangoknak az őt.-ökre való értékét bizonyára leginkább abból a fejlődési irányból revellálhatjuk, a melyet ehangok magában a hindúban vettek, a mikor cerebralizálódtak (vagyis minő hangokat pótoltak). E részben megállapítható, hogy a zöngétlen nyelvhangok (ṭ, ṭh)ṣ = s, ṡ vagy j után, a zöngés nyelvhangok (ḍ, ḍh) pedig ẓ = s után foghang szerepét töltik be; ugyanez a szerepük, ha a foghang előtt régebben r-hang állott; továbbá zöngés nyelvhangú hasonló szavakanalógiájára is igen sok szóban nyelvhang áll a foghang helyén; végül - s ez talán ránk a legfontosabb - a cerebrális vagy a cerebrális sziszegő és a palatális sziszegő ś helyét is elfoglalja. Míg az előbbi esetekben inkább a pozicziós érték adja meg az útmutatást a cerebrális hang értékelésére, az utóbbi egészen közeli értékelést enged, ha tudjuk, hogy épen a hindúban a fonikus és a néma réshang minő labilis szerepet játszik (v. ö. a mai magyar czigány kiejtésében: pl. "kérem śépen"). Akár zöngés, akár zöngétlen dentális réshangot hallott mármost az ót., nagy a valószínűsége, hogy a cerebrálist frikcziós hanggal tévesztette össze, illetőleg azon iparkodott, hogy a hindúban alig ismert zöngés sziszegőt (z), annak megfelelő zöngétlen sziszegőben vagy pedig zöngés esetleg zöngétlen foghangban keresse meg. Ezek után tulajdonképen nem is magyarázhatjuk meg az ót.-ben előforduló három alaptípusú z betűjegyet (a melyeknek pedig pozicziós és hangértéke ugyanaz) egyáltalán másképen, mintha a megfelelő br. nyelvhangok betűjegyeivel vetjük össze. S itt nem szabad kis fontosságúnak tartanunk, hogy az ót. z három betűtípusának mindegyike cerebrális br. hangzónak felel meg. Az ebből levonandó következtetéseket természetesen hivatott nyelvészre kell bíznom. Jellemző mármost, hogy épen ezzel a betűvel sem Donner, sem Sebestyén nem tud elfogadható eredményt felmutatni. Donner (id. m. 55. o.) röviden azt mondja: "La coincidence des signes ne présente ici aucune difficulté pour leur identification" - s ha mármost a hozzáfűzött táblázatban megkeressük a Zamek arzakida, szasszanida és ót. betűit, azt találjuk, hogy még csak a legkisebb hasonlatosság sincs közöttük. Sebestyén táblázatánál (id. m. 157. o. 31. sz.) nem különben áll a dolog.