Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fehérné, Walter Anna: Az ékírástól a rovásírásig, 2. kötet /2

2013.02.01

VII. Rész: Székely-magyar rovásemlékek

SZÉKELY-MAGYAR ROVÁSEMLÉKEK

Jelen fejezetünk a leggazdagabb rovásírásos gyűjteményről, a "székely-magyar rovásemlékek"-ről értekezik. Írástudományunk rövid történetét időnként új, és új leletek tágítják, újabb részletek gyarapítják. Sokáig szinte kizárólagosan csak székely rovásírásról beszéltek, mert az ősi írásemlékek zömmel Erdélyben és Székelyországban fordultak elő. Ma már látjuk, hogy az ősi kultúrát hordozó rovásjelek az egész történelmi Magyarország területén, sőt azon túl is - ahol elődnépeink éltek - előfo[r]dulnak.. Így jogos a "székely"-hez a "magyar" rovásírást is hozzákapcsolni.

Fejezetünk írásemlékeiben nagyon vegyes tárgyak, írott felületek fordulnak elő, ami arra mutat, hogy a rovásírás eléggé el volt terjedve, annak ellenére, hogy az ázsiai eredetű műveltség eme sokatmondó tanúit a századok folyamán tévesen értelmezett érdekek miatt tervszerűen irtották. A nyugatiérdekű kereszténység főként. Ennek ellenére azonban mégis nagyon feltűnő, hogy a legnagyobb csoportot keresztény templomokon szereplő rovásírások alkotják. Ennek talán az a magyarázata, hogy a templomépítő kőművesek, freskót festő művészek túltették magukat az általános egyházi tilalmakon és a régóta alkalmazott mesterjegyeket kibővítve, saját neveiket örökítették meg a feliratokban. A mesterjegyek alkalmazása Európa-szerte elterjedt szokás volt és mi sem természetesebb, hogy a régi betűformák alkalmazása népszerű lévén, azokat előnyben részesítették a latin vagy gótikus betűkkel szemben.

Nagy hálával tartozik a fiatal magyar írástörténet azoknak a szorgos és nyíltszemű gyűjtőknek, akik az alábbiakban részletezendő írásemlékeket átmentették korunkra. Ma már több darab közülök elenyészett, vagy a környező népek gyűlölködése hozzáférhetetlenné tesz a kutatók számára. A Tászok-tetőit pl. legyalulták, a körmöcbányait szétverték. Sok kárt okoz az érdektelenség és hozzánemértés is. Ilyen eset a nemrégiben eltüzelt rovásírásos számadóbotok elégetése.

Ezért nagy nyereségként kell elkönyvelnünk BENKŐ ELEK és KABAY BÉLA, illetőleg SZEKERS LAJOS sóbányász figyelméből felderített új leleteit.

Így a régi listát újakkal gazdagítva köszönjük minden egyes rováskutatónak, hogy jelen fejezetünket megírhattuk. Névszerint minden darabnál szerepelnek. Még akkor is, ha a hivatalos tudomány kétkedéssel, sanda gyanúval vagy kézlegyintéssel kezelte őket. Sőt! Ma az amúgy is elhanyagolt rováskutatás náluk nélkül színtelen és nagyon szegényes lenne...

A ROVÁSÍRÁSOS SZKÍTA BALTA

LUBBOCK angol régész "Prehistoric Times", London 1865-ben megjelent munkája közölte először ezt a leletet képmellékletének ismeretlennek jelzett felírásával. Részletesebben elsőnek magyar részről DEBRECZENYI MIKLÓS foglalkozott vele érdemben. Egyidőben jelent meg SEBESTYÉN nagy gyűjteményes kiadását jelző, hivatalos állásfoglalást jelölő előkészítő munkákkal 1914-ben. SEBESTYÉN a "törvényszéki bíró" könyvét, amely "csak háromszáz példányban jelent meg" az ETHNOGRÁFIA hasábjain igyekezett megsemmisítő gúnnyal értéktelen "betűrejtvénnyé, (pl. s/s = "esperes "-féle példákkal) silányítani. A DEBRECZENYI-féle betűzés és megoldás valóban tetszetős és a balta-csákány-fokos természetének megfelelő olvasat.

fa_er_2-070

A rovóbaltáról legutóbb FORRAI SÁNDOR a rovás- és gyorsírás te[c]hnikai kapcsolatainak kétségtelen hasonló módszeréről tartott előadása során a következő idézet szerint foglalkozott:

A másik a római jezsuiták múzeumában őrzött, Campagna mezőn talált kb. 3000 éves - minden valószínűség szerint szkíta eredetű - rovásírásos balta. Először Lubbock angol régész mutatta be Prehistoric Times c. könyvében. (1865). Ennek a képét közöljük. Pannóniai, bronzkori készítésűnek nyilvánította, mivel szerinte ilyen fokos szerű ún. tokos baltát csakis a Kárpátmedencében készítettek a szkíta korban. A kép az öntvényt Lubbock által közölt oldaláról mutatja, mely így az eredetileg jobbról balra haladó írást ellenkező sorvezetéssel mutatja. A rovást azonban erős ligatúrái miatt megfejteni nem tudta, mivel éppen ezért sem az etruszk, sem más rovásírással azonosítani nem lehet. Elsőnek Debreczenyi Miklós - a szibériai feliratok fejtője gondolt magyar nyelvű megfejtésre, ami a ligatúrák feloldása után így hangzik: SeGÍT IS ÜT IS RÓ IS, ami a balta használati céljának meg is felel. (Debreczenyi Miklós: Az ősmagyar írás néhány hazai és oroszországi emléke. Budapest, 1914.)

Legutóbb Pataky László Debreczenyitől eltérő fejtési módszerrel csekély eltéréssel hasonló értelmet olvasott ki, ami kétségtelenül igazolja a magyar nyelvűséget. (Délmagyarországi Áramszolgáltató V. Híradója 1971. V. sz. "Szkíta-magyar írásemlék egy bronzkori fokoson.") Debreczenyi a székely rovásírás "E" jeléhez hasonló, de függőleges szárú jeleit "I"-nek vette, mint néhány szibériai emlékünkben, ezért is kapott mai kiejtésünknek megfelelő szöveget. Pataky viszont "E"-nek olvasta, de úgy, hogy a rovásírás ősi szabálya szerint még a mássalhangzók elé is "E"-t olvasott, így a kettős "E" "É"-t jelent. Ezzel viszont egy régies, a székelyeknél is ismert nyelvezetet kapott. Érdekes módon a mai gyorsírásunk is az "É"-t az "E" rövid vízszintes vonalkájának kétszeres meghosszabbításával, gyakorlatilag két "E"-vel fejezi ki. A rovásnaptár is a balta feliratához hasonlóan fejezi ki az "É"-t, de betűtípusaival is rokon a székely rovásírással, sőt a RÓ szó "R" jele is megtalálható Telegdinél és a marosvásárhelyi kézirat több betűsorában. Ez a szó azt is bizonyítja, hogy az írással együtt ősrégi szavunk, ezért szolgál napjainkban is sok fogalom jelölésére alapszóként. A több mint 3000 éves nyelvemlékünk Pataky megfejtése szerint ez: eGe SEeT EeS ÜT EeS RÓ EeS vagyis: egesét és üt és ró és! Mai nyelvezetünkkel: ékesít is, üt is, ró is! Az első és utolsó betűpárt a rovó valószínűleg a szimmetria kedvéért fordította el. (A kisbetűk a kihagyott, az összekötő vonal az egyberótt jeleket jelentik.)

PATAKY LÁSZLÓ felfrissítő megoldásáról - amelyet FORRAI idézett - GYEBNÁR ANDRÁS újságírónak átadott kézirata alapján tisztább képet nyerünk a békéscsabai i-

fa_er_2-071a

"Ez[e]kből most már összeállítható a felirat úgy, ahogy a mester a fokos két lapjára írta. A két írás ellentétes irányú, mely a rovásban megengedett volt. Eredetileg jobbról balra haladtak, de van balról jobbra tartó emlékünk is.

fa_er_2-071b

A szkíta-hun-avar-magyar folyamatosságot vagy azonosságot krónikáink állandó hangsúlyozásának, a magyarság ősi tudatból táplálkozó hagyományainak, régészeti leletekben, művészettörténeti motívumazonosságoknak tényeit hallatlanba, látatlanba vevő és ezért a felsorolt népek közti embertani, történelmi és nyelvi kapcsolatokat tagadó "hivatalos tudomány" természetesen ezt a szkíta fokosfeliratot sem tartotta érdemesnek a székely-magyar rovásírásgyűjteményekbe besorolni. SEBESTYÉN-nél nemcsak hogy nem szerepel, hanem előzőleg, mint említettük egyszerűen gúny-tárgyává tette... Mindenesetre a külföldi magyarság íráskutatói sem egészen tétlenül állnak népünk őstörténetének leértékelésénél. Így kapott nemzetközi nyilvánosságot a DEBRECZENYI-PATAKY-FORRAI-féle megoldási, illetve továbbfejlesztési eljárás a párizsi 29. Orientalista Nemzetközi Kongresszus keretében (1973) elégtételt Mme. Gy. EDERLIN: "Témoignaiges sur la pérennité des runes hongrois" címmel...

*

A RADOCSÁNYI ROVÁSÍRÁSOS KŐBALTA

A moldvai Radocsány kisközség mellett feltárt őskori település leletei közt szerepel. Elsőnek D. MORLET francia régész adott róla hírt a "MERCURE de FRANCE" című lapban, 1929 július 15-én. Azóta egész irodalom támadt körüle. Magyar részről ROSKA MÁRTON régészeti gyűjteményében szerepel először (1939), de megfejtése és kiértékelése, illetve a rovásjegyek és ligaturák megállapítása CSALLÁNY DEZSŐ érdeme. (1963). Tanulmányának idevonatkozó részlete:

"A balta felületén jobbra menő állat első felének bekarcolt alakja látszik ". Majd ő is idézi ROSKA MÁRTON leírását: ".. alatta bizonyos jelek vannak, melyek első tekintetre a fűre emlékeztetnek, de amelyeket O. TAFRALI s MORLET is írásjegyeknek vél..."

A balta és feliratának képét CSALLÁNY ROSKA MÁRTON közleménye alapján fejtette meg és a felirat kibetűzése a következő rovásjegysort eredményezte:

fa_er_2-072a

CSALLÁNY megfigyelése szerint

"a felírás nem látszik egykorúnak a baltával, illetőleg a már rajta levő csonka állatábrázolással, ezeknél sokkal későbbi időpontot mutat."

Mint FORRAI SÁNDOR írja a megfejtésről

"CSALLÁNY részéről a megfejtési kísérlet bátor vállalkozás volt, mert az erősen kopott, pár jeles rovásból nehéz értelmes szöveget kiolvasni..." (Levél 1974)

De íme CSALLÁNY valóban mesteri és ésszerű eredménye:

fa_er_2-072b

FORRAI megfigyelése még több részletre is kiterjed, bár ezek nem a szövegre, hanem az állaton szereplő négyes sávra vonatkoznak. Szavait erre vonatkozólag idézem:

"A rovónak elég volt megrajzolni az állat első felét, hogy a négy sávot berajzolhassa, mely így képez kultikus jelet, mondanivalót. A rajz tehát beletartozik a sumér négysávos, oroszlános állatábrázolás kultúrkörébe, mely a rovóban már csak tudat alatt, de élt. Véleményem szerint a rovásfeliratot a füvei azért tévesztették össze, mert az írásjelek is stílszerűen sávos utánzatúak... Ebben az esetben végre előkerült egy négysávos állatábrázolású rovásfeliratos emlékünk is!"

*

ROVÁSÍRÁS AZ ARÁNYOS MENTÉN

A Torda melletti középkori templom falán másodlagos beépítésű kövön akadt meg BENKŐ ELEK kutató szeme. A követ rovásírás díszíti. A szerencsés felfedező beszámolóját az alábbiakban közlöm.

Családtagként vettem részt a minap egy művészettörténeti tanulmányúton, amikor Abrud-ról hazatérőben megálltunk a Torda melletti Mihai Viteazul középkori eredetű templománál is. Miközben körbejártam az épületet, érdekes feliratos kőre figyeltem fel.

fa_er_2-073

A mai református templom nemcsak gazdát cserélt az évszázadok folyamán, de helyét is megváltoztatta, amint arról az egyházközség 1690-ben felvett jegyzőkönyve is tanúskodik:

"Mivel az Eclesiának réghi temploma és tornya az alsószentmihályfalvi határon az Aranyos vizéhez közel lévén építve, idővel a víz reászakadott, melyet végre el is hordott volna. Tetszett azért az Eclának, hogy azon templomnak és toronynak köveit másuva hordanák s más helyen raknák fel... Mely templom kezdett épülni fundamentumaival, tornyával edgyütt az 1674-ben, végződött el az ablakok hiányával 1685-ben.. (Orbán Balázs: A Székelyföld leírása. Aranyosszék. V. Pest, 1871. 156.).

Az újjáépült templom félköríves ablakkeretei - alaposan átfaragva ugyan - középkori formát sejtetnek. Az egyikről még a mester nevét is megtudhatjuk: ANO 1675 KoFArago ANDRAS.

A falba néhány feliratos kő (sírkő-, emlékkő-töredékek) is beépült. Ezek akkor kerültek napfényre, mikor a legutolsó restaurálás alkalmával leverték a vakolatot.

Az említett feliratos kő szintén töredék, érdekességét az adja, hogy utólag rávésett rovásírás látható rajta. A szabálytalan formájú, 48 x 30 cm-es kődarab a szentélyrész falába épült be, a földtől mintegy fél méter magasságban. Eredetileg valami emléktábla lehetett, ma csak egy latin szó töredéke olvasható rajta /CON vagy IN/STITVTVS. A rovásírásos szöveg három sorát erre merőlegesen vésték. A latin felirat a betűk formája alapján a XVI. század végén vagy a XVII. század elején keletkezhetett. Ennél korábbra tehát a rovásírásos szöveg sem tehető. Ellenkező esetben nyilván lefaragták volna a követ, hogy a latin felirat tiszta felületre kerüljön

fa_er_2-074

Az 1674-85-ös újjáépítés alkalmával - mikor a követ mint építőanyagot felhasználták - valószínűleg bevakolták a falakat, s ha ez igaz, akkor a rovásírásos szöveg az 1670-es éveknél később nem keletkezhetett.

Erre az időre utal a rovott jelek alakja is, melyek sokkal inkább hasonlítanak az 1668-ban kelt énlaki rovásemlék betűihez, mintsem a korábbi szekelyderzsi és homoródkarácsonyfalvi feliratokhoz. A szöveg különben olyan jelet is tartalmaz, mely az eddigi feliratokon nem fordult elő. Betűösszevonások s a gyakori magánhangzó-kihagyások teszik még bonyolultabbá az amúgy is nehezen értelmezhető szöveget.

Néhány jel többféleképpen is felfogható, így a felirat tartalma is bizonytalan. Ennek ellenére a rok és torony szó kiolvasható. Így a felirat talán a templom átépítéséra utalna, mikor valamelyik unatkozó kőműves (?) örökítette meg ottlétét az akkor már eredeti funkcióját elvesztett, törött, feliratos kövön.

BENKŐ ELEK

*

AZ ALSÓSÓFALVI SZÁMADÓBOT

Kétségtelenül ez a székelyrovás egyre gyarapodó emlékei közt a "legfrissebb" lelet, hisz KABAY BÉLA kis írásából: "Rovásírásos emlék Sóvidékről" címmel az UTUNK kolozsvári lapnak 1974 december 20. számából értesültünk felőle. Így köszönettel tudjuk gyűjtésünkbe ezt a szép példányt is besorolni.

KABAY BÉLA írása bevezetőjében az új lelet szűkebb pátriájáról ír a tőle megszokott tömörséggel:

"RAPSONNÉ várának titokzatos vidéke, a Kisküküllő forrásvidékének világa és a sóvidék környéke szívósan élő, központja lehetett a régi rovásírás rendszernek. Több minden vall erre.

Parajdon emlékeznek néhány égszínkékre festett sírkőre, melyek annyira régiek voitak, hogy több mint száz esztendeje a temetői megváltási díjat senki sem fizette meg értük, ezért a hasonló sorsú, de újabb keletű más kövekkel együtt 1968 körül áruba bocsátották őket. Az új tulajdonos, hogy szerzeményét maga és családja részére felhasználhassa, a régi (rovás?)-írást lefaragtatta.

Ezzel a szomorú és sejtelmes közléssel kezdődik KÁBAY írása. Több lelet felsorolása után a címünkben szereplő rovásírásos számadóbotra terelődik a szó:

"Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy Alsósósfalván élő PETRÁS, régi major (juhász) család tulajdonából rovásírással és számrovással borított számadóbot került a parajdi múzeum tulajdonába. (SZEKERES LAJOS sóbányász gyűjtése.)

KABAY BÉLA ismét felsorol több, általunk is közölt leletet, melyek erről a hagyománytisztelő vidékről származnak és részletesen kitér az újonnan talált számadóbot ismertetésére, nem mulasztva el, hogy SEBESTYÉN GYULA sötétlátására ne emlékeztessen bennünket. Írása eme részét az UTUNK betűszedésének facsimiléjében hozom:

fa_er_2-075

A soron következő emlék a sóvidéki rovásbot lenne, és azért csak lenne, mert az elmélet szerint ilyesmi nem létezhet. Ezért jónak látjuk idézni Sebestyén Gyula A magyar rovásírás hiteles emlékei, Bp. 1915 c. könyv 18. lapjának 7. sorától, azzal a megjegyzéssel, hogy a (rovásírásos) jelző betoldását a helyes értelmezhetőségért mi iktattuk a szövegbe: "Mivel tehát a Székelyföldön a betelepedést követő évszázadokban ilyen nyilvános {rovásírásos} felíratok létre nem jöttek s a középkor végén is csak elvétve bukkantak fel, már eleve meddőnek kellett lenni annak a kísérletnek, mely a székelység kezén forgó számrovásokon, tulajdonjegyes szerszámokon és gazdasági eszközökön stb. magukat túlélt ősi írásjegyek maradványait akarta felkutatni".

Meddő keresgélés eredményeként, a számadóbot 1970 június havában, anyaggyűjtés során került a parajdi múzeum tulajdonába és most bárki szemügyre veheti. Tüzetes vizsgálódás sem fedezhet fel rajta semmi gyanúsat, ami arra mutatna, hogy hamisítvánnyal állanánk szemben, nem is számítva azt, hogy ugyanarról a padlásról, ahonnan a darab származik, még legalább 8-10 társát tűzgyújtónak használták fel, nem is olyan régen. A 175 cm. hosszú, négyoldalasra faragott számadóbot vékonyabbik felét kb. 20 cm. hosszan díszes faragás zárja le, míg a másik, vastagabbik végének három lapján ROVÁSÍRÁS van. A negyedik oldalon római számmal vésve MDCCLXXXV-olvasható. Anyaga mogyorófa, telítődve füstös kátránnyal.

A rovott jelek nyilvántartanak az 1785-ös évből huszonhét ALSZEG-i (= alsósófalvi) gazdát, feltüntetve vezeték- és keresztneveik (esetleg ragadványnevük) kezdő betűit rovásírásos betűkkel, akik PETRÁS JÁNOS MAJORt fogadták fel 181 drb. FEJŐ juh, 93 MEDDŐ és 85 BÁRÁNY legeltetésére és hasznuk vételére.

A kezdő rovás, amit a botra vontak, azonos az első gazda cinkosáról átmért tejlábbal. (Cinkos - egy gazda adatait összesítő botocska, vagyis az okmány első példánya.) A cinkos első rovása pedig abba a magasságba kerül, ameddig ellepte az illető tulajdonos összes juhaiból kifejt tejmennyiség, amit a tejbemérés napján mindenki szeme láttára hitelesített edénybe öntöttek, és az így összesített eredményt azonnal a gazda cinkosára is felrótták. Miután az első rend tejlábját átmásolták a számadó botra, a határt képző vonalat körberovással mind a három oldalon tovább vezették, így egy teljesen zárt négyoldalas jegyzékhez jutottak, ami egészében megfelel a mai modern adattárolók roppant szellemes és a gyakorlatban kiválóan bevált módszerének. A síkban kiterített fénykép mindezt jobban, világosabban szemlélteti, ráadásul mindazt, amit én ennyire hosszan és nehézkésen elmagyarázni próbálok, a következetes népi logika bicskával valósítja meg pillanatok alatt közérthetően, ősidőktől fogva.

Arra a lényeges kérdésre, hogy ki véste fel a számadó botra a feljegyzendőket, a síkban kiterített képből már csak egyszerű ránézésre is megállapítható, hogy legkevesebb két különálló személy működött közre, valószínűleg egyik az esztenabíró volt, míg a másik csak a major (esetleg annak családtagja) lehetett. A fenti megállapítást támasztja alá a sajtok és ordák rubrikáinak határozatlanabb vonalvezetése, ami a pásztor (vagy családtag) "kezdetlegesebb" írásával magyarázható, és ugyancsak a számadó pásztor (vagy családtagja) lehet az, aki az esztenánál mindig jelen van a soron lévő juss kiadásánál és a törlesztést azonmód rovásra veszi. Minthogy Petrás János az 1785. esztendőben csak sajtot 198 alkalommal adott át különböző kezdőbetűkkel jelzett gazdák kezeihez, cáfolhatatlannak hiszük állításunkat, mely szerint olvasni tudta a rovott betűt, mert másképpen képtelen lett volna a kiadott tételeket személy szerint "elkönyvelni" .

Az esztenabírót társai azért választják meg a tisztség betöltésére, mert közülük legjáratosabbnak tartják az elszámolásban, vagyis ellenőrizni és bíráskodni is képes, tehát írni-olvasni és számolni feltétlenül jól tud.

A boton szereplő szám és betű összesség jellegzetességeit vizsgálva szembeötlő a kétféle számjegyzési rendszer párhuzamos használata, ugyanis a keltezés és összesítés sok számjegyet tartalmazó egységeit szabályos római számokkal jegyezték fel, míg a kis egységek (pl. juh, bárány) jelzésére az ősi számsort alkalmazták. Ezért néggyel egyenlő a "IIII" (négy függőleges) és ötöt számít a dűtött "/" (rézsútos vonalka.) (Visszavezetve IIII = a kéz négy ujja, míg / vagyis öt azonos a hegyesszöget bezáró nagyujjal.)

Végtelenül leleményes az orda elszámolása a névbetűk melletti fűrészfogszerű "díszítmény" segítségével. Nem is lenne semmi meglepő a kis háromszögű "cifrázásokkal", ha nem találnánk köztük olyant is, melynek közepe nincsen kipattintva. Duka József (hajdani pásztor gyermeke) így magyarázza: egy és fél font orda járt egy fejő juh után. Gyakorlati jelzése a fontnak a kis háromszög egy vésett oldala. Minthogy a háromszögecskének a helye az élhez közel kerül, két rovást (vagyis két fontnyit) könnyűszerrel lehet róni, de a harmadik vonalka a szélhez nagyon közel esvén a rostos fából véletlenül is kiszakadhatna, ezért a matematikai egyszerűsítés ősi gyakorlatával kipattintják a teljes háromszöget, és ezzel három font ordát "leírnak" a rovásról.

fa_er_2-077

Tapasztaljuk azt is, hogy a betűrovás iránya nem a megszokott jobbról-balra menő, hanem valószínűen a terethódító latin betűk írásmódjának kivetülő hatására, vagy a rovó balkezessége következtében teljességgel fordított. Összegezve a lényeget úgy hisszük, hogy a sóvidéki rovásbot a maga nemében nemcsak egyszerű kultúrtörténeti kuriózum, hanem művelődéstörténeti emlék a nép kezén továbbélő rovásírást bizonyítandó kérdésben, de a végleges eredményre várnunk kell addig, míg a modern kormeghatározó vizsgálati módszerek ezt alátámasztják, esetleg elvetik.

KABAY BÉLA

*

A KECSKEMÉTI ROVÁSIRÁSOS RÉZLAP

FISCHER KÁROLY ANTAL gyűjteményében van első ízben kísérlet ennek a ritkaeredetű írás-emléknek. (1889) A szorgalmas gyűjtő "Két föliratos réz darab" címmel tárgyal róla, ahol elmondja, hogy Kecskemét határában találták a homokos talajban ásás közben és a JANKOVICH-féle gyűjteménybe került. Foglalkoztak vele már régebben FEJÉR GYÖRGY 1817-ben, aki székely, HORVÁTH ISTVÁN "Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből" (1825), ahol jászírásnak és SZABÓ KÁROLY "A régi hun-székely írásról." (1866) ahol pelazg írásnak tekintették a jelzett kutatók.

FISCHER K. A. megoldási kísérlete saját szavai szerint:

"A betűk jellege mutatja, hogy azokat jobbról balra kell olvasni. Hasonlítsuk ezért össze őket az Attila-féle kincs betűivel s azt fogjuk látni hogy - egyet-kettőt kivéve - azokkal teljesen egyeznek, alphabetjükben pedig megtaláljuk azoknak megfejtését. Az első "A" alakú betűhöz hasonló a magyar alphabetekben nincs, a latin "O" alakú betű nyilván "F" vagy "LY". A két utolsó betű pedig nem meghatározható, mert a lap szélé, hihetőleg tűz által, megcsonkult. A többi betű mind s pedig erőltetés nélkül, alphabetjeinkből megfejthető:

fa_er_2-078a

fa_er_2-078b

Ezek a betűk, mostani olvasásunk szerint, balról jobbra állítva, a következők:

? a r f vagy ly l l r ? ?

g l k b a r

Itt is, mint látjuk, a két "A" betűt kivéve, csupa mássalhangzóval állunk szemben.... Csupán az alsó sorban, az utolsó négy betű ad - Telegdi útmutatása szerint olvasva - egy tökélete olvasható szót. Telegdi ugyanis azt írja, hogy a vég-"K" a szók elején is használtatik, ha "A" betű következik rá..."

Az olvasat tehát FISCHER szerint - a legutolsó szóra értelmezve - "KABAR",

Ez a darab CSALLÁNY DEZSŐ gyűjtésében nem szerepel. Ugyancsak mellőzte a SEBESTYÉN-féle gyűjtemény is. Rávetette árnyékát a minden bizonytalan eredetű rovásfeliratot "hamisítvány"-nak bélyegző túlhajtott kritika, amely főleg az utóbbi kutatónk korában annyira megfeküdte a lelkeket...

*

A FELSŐSZEMERÉDI TEMPLOMFELIRAT

A Hont-megyei Felsőszemeréd (ma Horné Semerovce, Csehszlovákia) későgótikus öreg katolikus templomának bejárata felett "szokatlan" jegyekkel egy felírás szerepel. Bár az eredeti templomot 1700-ban újjáépítették az ősi, gótikus bejáratot a felirattal együtt újból felhasználták és így a felírás megmenekült.

Már KATONA ISTVÁN is foglalkozott. Ez derül ki legalább is egy 1802-ből származó könyvbejegyzésből bizonyos JAKUBECZ MALAKIÁS szemerédi káplántól, aki szerint a nagy magyar historikus személyesen is megnézte a feliratot és az cirill betűkből állónak vélte. JAKUBECZ maga is szlovák felírást vélt a betűk mögött, sőt igyekezett azok értelmét is rögzíteni "Zadobubin" = hoc est aedificatum: azaz "építtetett" értelemben.

A felirat szláv eredete körül KNAUZ NÁNDOR egyik cikkére parázs vita lobbant fel az esztergomi MAGYAR SION és a szlovák SLOVENOST hasábjain. Magyar részen neves szereplők szólaltak fel, többek közt RÓMER FLÓRIS. A magyar lapban ui. az akkori szemerédi plébános FÁBIÁN JÁNOS "Visk és Alsó-Szemeréd" c. kis írásában vonalas rajzban közölte a MAGYAR SION hasábjain már 1864-ben a felirat képét, amelyet alább közlök:

fa_er_2-079

A szlovák SLOVENOST névtelen támadására még ugyanazon évben válaszolt RÓMER FLORIS: "A felsőszemerédi templom felirata" címmel. Írásából pár részlet:

Én magam tudományomban bíztam; de megvallom - az ellenfél folytatott ellenvéleményezése még is az óvatosság érzetét költé fel bennem, és az irodalmi böcsületesség parancsolá, hogy magamnak először arról szerezzek kellő tudomást: váljon czyrill írás-e a szemedédi kőírás; másodszor: helyes-e a magam olvasása? hogy így tisztába jővén, ha állításom hamis lenne, azt a Magyar Sionban paphoz és magyar íróhoz illő nyíltsággal kiigazítsam és visszavonjam.

Ez volt szándékom, midőn Bécsbe utazván alkalmam nyílt a főváros tudósaitól részrehajlatlan véleményt hallani.

Sajnálom, hogy a tót irodalomban jártas nem vagyok, már csak azért is, hogy némely ellenséges tolltól eredő kellemetlen, a jó egyetértést zavaró értekezést eredetiben olvashatnám; de ezt még is tudom, hogy a birodalomban Dr. Miklosich úr első slavistának tartatik. Ezen főtekintélyhez indultam tehát, hogy magamnak a f. szemerédi felírás cyrill-voltáról biztos tudomást szerezzek.

Az előítéletekről ment, saját irodalmának tetőpontján álló tudós, neve aláírásával hitelesített sorokban állítá, hogy sem az egyes, főleg a 3. 5. és 7-ik összefont jegyek nem cyrill-félék; de az eredő "Zadobu...an[?]" szó is olyan, melynek létezését még be kellene bizonyítani; de semmi esetre annyit nem tesz mint: aedificatam. Sőt ugyanazon tudós továbbá azt állítja, hogy tudtával a magyar tót vidékeken a cyrilli írás divatban nem volt.

fa_er_2-080

Én nem tudom, tekintély-e - vagy elégséges tekintély-e Dr. Miklosich úr, mint európai celebritás, tudós ellenfeleink előtt is? - En ínég tovább is sürgettem a bebizonyítást, és más magyar származású tót nyelvű tanár, egy prágai, egy olmüczi hírneves szláv epigraphicusnak mutattam a kétes írás másolatát, kik egyhangúlag cyrill - de tót létét is alakra és értelemre nézve kereken tagadták, mindnyájan bámulván és sajnálkozván, hogy a magyarországi tótok fővezérei saját ős irodalmukban annyira járatlanok és képesek eféle készületlenségüket még más ajkú olvasó közönség előtt is elárulni!

RÓMER jószándékú és tárgyilagosságratörekvő írása elaltatta a vitát. Nagy hatása lehetett a "tót atyafiakra" MIKLOSICH vélemény nyilvánítása. Viszont annyira elaludt a felirat megoldásának az ügye, hogy a legnagyobb rovásírásos gyűjteményekben egyáltalán kereken száz évig még csak említés sem esett róla. Nem is csoda, hiszent a rovásírás jelzőjeként Magyarországon ekkor még mindig ott állt a "székely", és mint erdélyi sajátságot kizárólag ebben az irányban kutatták a rovásírás barátai.

Száz év telt el azóta és 1968-ban PÜSPÖKI NAGY PÉTER újra felfedezte. Jelentése "A Felső-szemerédi rovásemlék" (Bratislava 1968, IRODALMI SZEMLE) tízoldalas tanulmányában a régiek tudását nem nagyon ismerő új generáció lendületével látott hozzá a megoldáshoz, A nagyszentmiklósi aranyedények feliratai mellett talán egyetlen más rovásfelírással sem foglalkoztak olyan sokat, mint ezzel. Hírverése Magyarországon volt főleg nagy, de sajnálatos, hogy az un. "megnyugtató" megoldást PÜSPÖKI NAGY PÉTER írásai, amelyek időnként ismétlődtek, nem tudták nyújtani. Maga a tény, hogy az építkezési évszámon is annyi az eltérés annak ellenére, hogy arab számokkal van bevésve, sokakban megingatta a rovás írásba vetett bizalmat. PÜSPÖKI NAGY PÉTER tévedése magára a rovásfelirat vésésének korára is vonatkozik, amennyiben a "legrégibb magyar rovásírás"-nak tartja a szemerédit, szemben a PAIS DEZSŐ által a 13. századra rögzített derzsi tégla és CSALLÁNY DEZSŐ szerint a 13. század vége vagy 14. század elején vésett karácsonfalvi leletekkel. Bizonyos szenzáció hajhászás nyilvánul meg tehát az ismertető újságcikkekben, amelyek közül elég csak a MAGYAR NEMZET 1971 május 20. számában megjelent hírverésre utalnunk: "Megfejtették a magyar rovásírás legrégibb emlékét?", amely ugyan kérdőjellel, de annál nagyobb bizonyító erővel jelzi a szerzőnek, PÜSPÖKI NAGY PÉTERNEK a MAGYAR NYELV című nyelvészeti szaklapban megjelent nagy tanulmányát (1971 évf. 1. szám). A szerző szerint a felsőszemerédi felirat "a magyar rovásírás máig ismert, legrégibb, első biztosan datálható, eredeti helyén sértetlen állapotban fennmaradt epigráfiai emlék.."

Maga a felirat fényképmásolata és vonalas átírása közt, helyesebben a FÁBIÁN-féle 1864-ben rajzolt és PÜSPÖKI NAGY PÉTER vonalas betűzése közt elég nagy a különbség. CSALLÁNY DEZSŐ (1968) is közölte a felvidéki szerző, illetve írástörténész felirat képét. Pedig az 1864-es rajzolt kép szerintem sokkal jobban hasonlít az eredeti fényképhez. Talán innét származnak az egymástól eltérő olvasatok PÜSPÖKI NAGY és CSALLÁNY kutatásaiban.

fa_er_2-081

Olvasata:

1. - PÜSPÖKI N. P. szerint: "1482 KŰRAKO JÁNOS MESTER" Röviden összevonva a szerző kutatási módszerét, amellyel a jelzett olvasathoz jutott, a következőket jelzi

"A megfejtési eljárás négy szakaszra tagolódott: először meg kellett állapítani a felirat olvasási irányát". (Ez szerinte bal-jobb irányú.) Másodszor meg kellett állapítani a rovásjegyek hangértékét, pontosabban azt, hogy egy-egy jel milyen hangnak, illetve betűnek felel meg. Harmadszor meg kellett határozni a rovásírásos feljegyzés tagolását. Végül negyedszer, meg kellett fejteni az előbbiek alapján, a felirat tartalmát, tehát azt, hogy a mai magyar nyelven mit közöl.." (1971 május 20)

2. - CSALLÁNY D. szerint: "1482 KI (K) K JOANI MEISTER" Írástörténészünk dojenje tehát eltérő olvasattal szolgál. Okfejtése alapos és szakszerű. Abban egyezik PÜ[S]PÖKI N. P.-rel, hogy az olvasási irányt ő is balról jobb irányba haladónak ismeri fel. További részletes magyarázatát idézem:

A felirat halról jobbra halad mint a többi magyar rovásszöveg. A 13. számú betű r rovásjelének másolatát helyesbítettem.

A jelek alakja és hangérteke:

A 9. számú jel az m betű rovásjele. Az olvasásnak megfelelően rótták fel fordítva me alakját. A "mester" szó ligatúrájához tartozik. A székely-magyar rovásfeliratokon találjuk meg.

13. számú rovásjel (korrigálva) az r betű jele. Margitszigeten, Ladánybenén szintén előfordul.

10-12. számú összevont jel, az i-s-t betűk jele ismerhető fel. Az i jele megvan Margitszigeten, a t rovásjele is, az s rovásjele közismert, megvan a székely-magyar írásban is, emlékünkön a ligatúrára tekintettel deformált.

6-7. sz. összevonás az a-n betűk jele. Az a rovásjel fordított elhelyezésű, az olvasásnak megfelelően. Az n betű jele a magyar rovásfeliratokon először fordul elő, a rovásírásrendszerekben azonos alakban ismert.

5. sz. jel a j betű veláris, összevont alakja. Ilyen formában még nem ismert. Úgy látszik, hogy latin o-val kapcsolták össze.

8. sz. rovásjel az ï betű jele. Jellegzetes szegletesített forma, mely egyezik a pomázi, margitszigeti jelekkel.

Az 1. és 4. sz. jel a k betű rovásjele. Különböző változatokban a székely-magyar rovásírásban van meg, de láthatjuk Ladánybenéről is (13. sz. jel).

2-3. sz. jel összevonás, tulajdonképpen megkülönböztető jel az ő > k rovásjelektől, ï > k hangértékben. Egyedülálló forma, amelyet a 14. sz. ladánybenei és hódmezővásárhelyi rovásjelhez hasonlíthatunk. Törtvonalas ö betű rovásjele előfordul a székely-magyar feliratokon.

A rovásszöveg átírása és módosítása:

1482. 2Kï (k)2-k 1Jo1an)ï 2mi2st2r =

"Kï(k)k Joanï meister".

"Kűrakó János mester" nevet nem lehetett igazolni.

A felsőszemerédi rovásfeliraton a következő betűk jelei fordulnak elő: a, ï, ïk, k, m, n, i, r, s, t (10 jel).

*

AZ ENLAKI TEMPLOMMENNYEZET ROVÁSFELIRATA

Enlaka, éppúgy, mint Derzs és Bögöz, ahol a templomokon rovásírás-emlékeket fedeztek fel, szintén Udvarhely-megye területén fekszik, Székely-Udvarhelytől mintegy húsz kilométerre északnyugati irányban. A szép, színekkel ékeskedő felirat a templom mennyzetének faburkolatán látható. Báró ORBÁN BALÁZS Székelyföld kutatója és szerelmese fedezte fel 1864-ben több latin szöveg kíséretében. A GEORGIUS MUSNAI-nak tulajdonított festett felírás az unitárius egyház alapelvét mondja kit: "Egy az Isten". A szerzője, MUSNAI GYÖRGY nevét valószínűleg a szintén Udvarhelyben létező Muszna nevű falutól, esetleg a két ugyancsak ilyen nevű és Nagy-Küküllő vármegye hasonló hangzású helységétől vette s miután az említett latin feliratok sorában szerepel másutt is MUSNAI neve és pedig 1668-as dátummal, a feliratot is ebből az esztendőből származtatják.

Felirat olvasatát CSALLÁNY szerint eddig helytelenül olvasták a következőképpen:

"eGY AZ ISTEN

GEORGYIUS MUSNAI DE KÁQO" - illetve "DÁKO"

Ezzel szemben CSALLÁNY a következő feloldást tartja megnyugtatónak:

fa_er_2-083

*

A BONYHAI ROVÁSJELEK

Kisküküllő-megyében Bonyhán 1965 nyarán fedezték fel a gótikus stílusú református templom külső támfalainak egyikén az alább közölt, hajdani építőkőre vésett rovásjeleket. Mint CSALLÁNY DEZSŐ írja:

"Ha jelentéktelen rovásemlékről is van sző, nyilvántartásuk és publikálásuk akkor is kötelességünk a tudomány érdekében."

fa_er_2-084a

Leírását CSALLÁNY 1967-ben közölte az ARCHEOLÓGIAI ÉRTESÍTŐ hasábjain, ahol részletesebben és tömören a következőket írja:

"A bonyhai kőrovás kétségtelenül egy eddig nem ismert, a székely-magyar rovásírás körébe tartozó, néhány meghatározható jelből álló emlék. Nem látszik összefüggő szövegnek, hanem egy csomóban elhelyezett kisebb-nagyobb jeleknek, amelyek közül csak kevés magyarázható. Miután nem az oszlop hosszában, hanem fekvő helyzetében kerültek a külső támfalra, így felrovásuk is másodlagos."

A rovásjeleket egytől egyig sorravéve írástörténészünk jellemzi őket:

fa_er_2-084b

A három apró jel olvasata még bizonytalanabb. Az sem biztos, hogy idetartoznak. A jobbról balra való olvasat, a rovásjelek méretbeli különbsége és szabálytalan elhelyezése folytán, nem állapítható meg.

A fenti adatok és összefüggések alapján a székely-magyar rovásíráshoz sorozom be a bonyhai rovás jeleket és idejüket a XV. századra határozhatom meg.

A VASKAPUI BARLANGFELIRATOK

A közelmúltban román régészek, akik a Vaskapuhoz közeli "ALIBÉG" nevű sziklafal mellett feliratokat találtak az 1973. évi kutatások során, újabb leletekre bukkantak a Duna vízszintje felett kb. 30 méter magasságban egy barlangban.

A leletről a TRIBUNA ROMANEI (Anul III. Nr. 38, 1974 jun. 1. száma adott rövid hírt és közölte a két mellékelt és okkervörös festékkel megörökített kétségtelenül rovás ligaturákat egy emberi kézfej ábrázolásával együtt. A híradás szerint igen sok jelentős szimbolikus mellett szépszámmal ószláv, cirill felírások is vannak, de ezekről a jelentés nem közöl semmit. Így élhetünk a gyanúperrel, hogy ilyesmik nem is léteznek a valóságban. Ellenben a híradás ama részlete, amely a barlang több évszázad írásrendszereit tünteti fel, felébreszti bennünk a gyanút, hogy igenis szerepelnek a felírások között rovások is. A már említett ligaturák egyike szerepel CSALLÁNY DEZSŐ sorozatában, mint az "ANT" összevonása. Sajnos a képek csak igen keveset árulnak el az igazi leletekről, de a híradás szerint Észak Bulgária Magura barlangjának a jegyeihez igen hasonló jelek találhatók. A lelethely pontos megjelölése csak románul van megadva: Gaura Chindiei, és nincs módunkban a régi magyar helynevet lokalizálni.

fa_er_2-085

A rövid beszámoló VASILE BORONEANT újságírótól származik.

Akad a barlangképek közt állat, sőt emberábrázolás is. Az első csoportban feltűnő a nap-kultusszal összefüggő díszítés egy durván kifaragott bika szemeként. Sokan Mithra-kultusz szentélyének vélik emiatt a helyet.

Az emberábrázolásról elnagyolt vonalakkal, de tiszta rovásjellegű betűsorral jelent meg ugyanitt egy kép VASILE BORONEANT oláh régész magyarázatával.

fa_er_2-086

A közölt felirat megfejtetlen és nagyon ősi titkokat takar. Sajnálatos, hogy magyar rovásszakértők nem foglalkoztak vele, sőt arra sem történt intézkedés, hogy az oláhok és szerbek által közösen épített vízduzzasztó megépítése előtt komoly helyszíni felvételek, pacskolatok nem készültek és így a Duna vize mindörökre ellepi a barlangtorkolatot képeivel és felirataival együtt. A soviniszta oláh régészeket nem tarthatjuk annyira tárgyilagosnak, hogy az általános emberi kultúrértékek megmentésére törekedtek volna, már csak azért sem, hisz az ő un. "dákoromán" képzeletszülte elméletükbe ezek az ismeretlen jelek sehogy sem illenek bele.

A rovásjelek vonalvezetése azonban mindenestre újabb, fiatalabb, mint a vörös festékkel megörökítetetteké. Az a körülmény, hogy a szfinkszfejhez hasonló ábrázolás szájvonalába vannak írva, arra utalhat, hogy a természet erőit megfékezni akaró, vagy kérlelni szándékozó varázsigékről van szó a szavak tartalmában.

Mindenestre legalább így sikerül gyűjteményemben megörökíteni a pusztulásra ítélt és immár hozzáférhetetlen ősi rovásemlékek eme csoportját, amelyek önmaguk is néma tanúi egy törökös-magyar kultúrának azon a vidéken, ahova az oláhok csak századokkal később tudtak beszivárogni.

*

CSÍK VÁRMEGYE TÁSZOKTETŐI ROVÁSFELIRATAI

A ma már nemlétező feliratokról a magas csíki Tászoktetőn KÉMENES ANTAL középiskolai tanár hagyott az utókorra szépen és szakértelemmel rajzolt rovásjegyeket és egyéb ábrákat. Erdély hegyeinek rajongója, régi írások szenvedélyes gyűjtője volt dunántúli származása ellenére is.

A székely-magyar rovásírás gyűjtés ama korszakában élt, amikor SEBESTYÉN GYULA, a szintén dunántúli írástörténész már a hivatalos tudomány megbízottjaként jelentkezett nagyszabású kiadványaival és amikor nagyban folytak a közvélemény bevonásával a rovásírásos emlékek körül az egyre hevesebben folyó viták. Ebben az időben aki csak a szót "rovásírás" kiejtette, már legalább annyira "tudománytalan és gyanús" volt a tógás és vaskalapos "tanár urak" előtt, mint ma az a merész, aki a sumér nevet csak megemlíti...

A tászoktetői feliratok felfedezése, sőt azok leközlése, s még ezt megtoldva "A székely rovásírás és tulajdonjegyek" c. munkájával (1914) szerencsétlen fejére zúdította a "hivatalos tudomány" minden haragját és még cikke meg sem jelent Sepsiszentgyörgyön a "SZÉKELY NÉP" 1913. évi július 29. száma, már hírejárt, hogy a csíkszeredai gimnázium tanára állását veszíti...

Ennyire nem mertek elmenni, de a következő tanévben a kis székely góbék helyett a szentgotthárdi gimnázium nebulóit oktatta népünk régi írástudásáról. Az ország legkeletibb csücskéből a legnyugatibb sarokba helyezték. Nem panaszízzel, csak a türelmetlen és a magukigazát védő, féltő korszellemről emlékezve írom e sorokat és végtelen hálával gondolok KÉMENES ANTAL tanár úrra, aki a rovásírásos emlékeinket végső enyészettől, szándékos pusztulástól legalább hű rajzaival az utókornak megmentette.

Az alábbiakban közlöm teljes szövegét, véleményét, meglátásait és csatolom hozzá az ARCHEOLÓGIAI ÉRTESÍTŐ szerkesztőjének "előszavát", azzal a változtatással, hogy "utószóvá" változtattam, mint korabeli "hivatalos" magyarázatot.

Ditrótól mintegy 12 km. távolságra található az 1500 m. magas Tászoktető, a honnan gyönyörű kilátás nyílik az egész gyergyói fensíkra.

fa_er_2-087

a nyár folyamán Ditró határán végzett kutatásom alkalmából vésetes kőemlékekre találtam. Az itt talált emlékek száma nyotcz, melyek közül a legnagyobb 1'20 m, hosszú, 60 cm. széles és 60 cm. vastag Mózes tábla alakú; kezdetleges faragás nyomát eláruló emlék.

A többiek általában kisebb méretű emlékek, rendes termésköveknek látszanak s különböző alakúak.

Az emlékek lelhelykörülményeiből fontosnak tartom kiemelni, hogy eredetileg annyira be voltak ásva a földbe, hogy csak csekély részük emelkedett a térszin fölé.

A ditrói és Ditró környéki székelység közt keringő az a mendemonda, hogy az olvashatatlan írásos kövek alatt több üst pénz van elrejtve, - alkalmat adott arra, hogy az emlékek egyikét-másikát kiássák és nyugvó helyükből kimozdítsák.

Két 3 m. széles és 1 m. mély kiásott mélyedést s több kisebbet találtam s mellettük az onnan kiemelt emlékeket

A kincskereső ásások eredményéből, - a mint a kincskeresők kiléte után érdeklődtem, - annyit Márk György volt Ditró-hodosi községi bíró útján sikerült megtudnom, hogy 1905. évben két Ditró-hodosi kincskereső oláh Mundra Jakab (Simoné) és Mundra Nikita (Simoné) pénz helyett egy nyeletlen rozsdás vaslándsát talált egyik emlék alatt, melyet még most is őriznek.

A kiásott főld okozta térszinemelkedés s a kiásott mélyedés köbtartalma, valamint az emlékek nagyságából következtetni lehet arra, hogy a pénzkeresők mélyebbre, mint a minő mélyen az emlékek nyugodtak, kevéssel ástak s így más emlékekre nem is bukkanhattak.

Magam is kellő anyagi erő hiányában, csupán a felszínen heverő emlékek ornamentikájának és azokon csekélyebb számban előforduló feliratnak, illetve jegyeknek tanulmányozására szorítkozhattam.

Az emlékek nagy része egészben vagy részben díszítésekkel van ellátva, helylyel-közzel azonban találhatni egy-egy a székely tulajdonjegyek alakjaihoz feltűnően hasonlító bevésett jegyet is, a melyek 27 variáczióban fordulnak elő az emlékeken. (Lásd az 1. sz. rajzot)

Az egyik emléken, (melynek felvétele sajnálatomra nem sikerült), a többitől feltűnően eltérőleg minden díszítéstől függetlenül csak egy sor írást találtam (L. 2a rajzot), melynek egyes jegyei a székely tulajdonjegyek, illetve ősi székelv rovásírás betűformáival mutatnak egyezőséget.

fa_er_2-088

Egy másik emléken három jegyből álló (L. 2b, c, d rajzot) teljesen egybekapcsolt rövidke felirat élesen kivehető, valamint a 3. sz. rajzhoz tartozó jegysorozat is.

Három egyvonalban nyugvó (kelet-nyugat irányú) emléken "AP"-jegyes monogrammszerű bevésetet találtam.

fa_er_2-089

Minthogy az emlékek egy vonalban kb. 100 m. hosszú távolságot jelölnek, egymástól 30-40 m. közbeeső távolsággal elválasztva, - első tekintetre azon feltevésre vezettek, hogy határjelző kövekkel van dolgom.

De mihelyt a szóbanforgó emlékeken a fenti jegyen kívül íras, illetve díszítéseknek a nyomára is ráakadtam; kétkedéssel fogadtam előbbi feltevésemet. És pedig egyfelől azért, mert a monogrammszerű bevésések kézzelfoghatólag látható csákányhegygyel eszközölt, pattingatott újabb bevésés bélyegét hordják magukon; míg ellenben a jegyek, díszítések határozottan nagy gonddal készített sima régebbi vésőnyomok.

Másfelől, mert a székely határjelzések tanulmányozása kapcsán rájöttem, hogy a székelyek a legrégibb idő óta kőből és pázsitból, gyepből épített, általában 1 m. magasságú halmokat, határdombokat alkalmaztak - s a mint magam is meggyőződtem, - alkalmaznak manapság is a községtói távolabb eső havasi legelők és erdők határainak kijelölésére.

Sem a községtől távoleső, sem közelebb fekvő szántó, legelő és erdőbirtokok határainak jelölésére nem használnak a székelyek a tászoktetői emlékekhez hasonló írásos, illetve díszítéses emlékeket.

Hanem, a mint említem, csak a havasi legelőket és erdőket határjelzik és határjelezték halmokkal. A szántóbirtok határait pedig mesgyékkel jelölik. A szántók "betűjé"-nél újabban alkalmaznak ugyan köveket, de ezek rendes faragott kövek s jóval kisebb méretűek, amennyiben 50-60 cm. magasak és 20 cm. szélesek szoktak lenni.

S alkalmazásba hozásuk mindössze félszázados csupán.

A telekkönyvrendszer behozatala előtt u. i., míg az egyes székely községek lakóinak birtoka a "közösben" volt, nem volt szükség ilyenek alkalmazására.

A 60-as évek vége felé azonban minden egyes kevésbbé élelmes székelyek belátták, hogy egyik-másik lakos az egész község lakosságára kiterjedő szabadbirtokfoglalási joggal visszaélve, a "közösből" tetemes birtokot lefoglalt magának, követelték elöljáróságuktól, hogy igazságos arányban a körösből osszanak ki nekik is földeket. Ez volt az úgynevezett új osztás mikor is minden egyes lakója a községeknek egyes "parczellákat", külön magánbirtokokat kapott.

Az új osztásnál kapott birtokok aztán a 60-as évek végén, a telekkönyvi rendszer meghonosítása alkalmával telekkönyvre vétettek.

A magánbirtokoknak a közösből való ilyetén történt kialakulása után kezdik a székelyek általánosan használni a "határköveket".

De nem a mások birtokától való elhatárolásra, - mert a szántók határait mesgyékkel jelölik, - hanem a tulajdonjog kifejezése gyanánt.

Ezért a tulajdonos vezeték- és keresztnevét vésik rá latin kurzív betűkkel.

Kétségtelenül újabb keletű tehát a határkövek alkalmazásba hozatala. A mit bizonyít egyfelől a székely magánbirtokok újabb keletű kialakulása, másfelől pedig az a körülmény, hogy csak a szántóknál alkalmazzák a határkövet, a községtől távolabb fekvő havasi legelők és erdős területek határait pedig mint a múltban, úgy most is halmokkal jelzik.

A határkövek újabb eredésére vall az a körülmény is, hogy egyetlen határkövön nem sikerült a tulajdonjegyekül használt rovásjegyet megtalálnom; jeléül annak, hogy ezeknek alkalmazásba hozása összeesett a latin kurzív írás általános elterjedtségének korával.

Nemcsak a határkövek újabbkori alkalmazása, hanem a tászoktetői emlékek ornamentikája és külön-külön emléken talált egy-egy soros bevesése is ellene mond annak, mintha azok valaha határkövek lettek volna.

A tászoktetői három emléken talált "AP" monogramniszerű jegy tehát kétségtelenül újabb keletű és nem rendes határkőjegy, hanem valamelyik kincskeresőnek monogrammjegye.

A tászoktetői egyik emléken talált egy határozott sor (4. rajz) véset, szintén ellene mond az emlékek határkői jellegének; mennyiben jóllehet a székelység által manapság is használt ú. n. tulajdonjegyek formáihoz hasonlítanak a mi sorunk egyes jegyei; mégis ki kell mondanom, hogy nem lenne egyéb setétbe ugrásnál, ha mi tulajdonjegyeknek tennők meg az emlék ez egyetlen határozott sorának jegyeit.

fa_er_2-091a

E feltevés ellen tiltakoznak a fentebbiek és az a körülmény, hogy a székelyek a tulajdonjogot mindig egy tulajdonjegygyel fejezik ki s legfeljebb az anyajegy mellé alkalmaznak egy vagy több megkülönböztető jelt, a szerint, a mint egy vagy több örököse van az apai birtoknak, pl. [ I, II, III. ?]

fa_er_2-091b

Feltehető, hogy az (5. rajzon) feltüntetett sor írásos jellegű, mert jegyei a székely rovásírás betűformáival egyeznek és hasonló technikájúak. S mert minden egyes jegy más és más variácziójú és kellő közökkel elválasztott egyenes sorú összetétele egy határozott sor jellegével bír. Így tulajdonjog kifejezésére nem is szolgálhatott. Az emlékek korát és azok rendeltetését illetőleg idevágó adat híján következtetésekre vagyunk utalva.

A tászoktetői emlékeken talált huszonhét jegy a székely rovásjegyek vonásait tükrözteti. S így talán nem vezet messzi feltevésünk, ha azokat ősi székely történeti emlékeknek tartjuk.

fa_er_2-092

Az emlékek történeti vonatkozására való lehető rávilágítása szempontjából szükségesnek tartom azok lelhely-körülményeit még jobban leszögeznem.

Tászoktető Ditrótól kb. 12 km.-re fekszik, 1500 m. a tengerszín feletti magasságban.

Gyergyó vidéken földrajzi fekvésénél fogva természetes messzelátója könnyen védhető és igen alkalmas menedéket nyújtó pontja két hegyi patak forrásvidéke érintkezésénél.

Ezenkívül még két helyet ismerek, hol hasonló természetű emlékek fordulnak elő. Egyik a Ditrótól kb. hét kilométerre eső "Tatár" nevű hegy oldala a Maros-folyóba szakadó Güdüc patak forrásvidékénél. A másik a Gyergyótölgyestől szintén hét km. távolságra fekszik a kis Besztercze folyóba szakadó Zsedán-patak forrás-vidékénél Gyergyószentmiklós határában.

Mindkét hely tengerszín feletti magassága kb. 1200 m.

Ha a nevezett három helynek földrajzi viszonyait közelebbről szemügyre veszszük, feltűnő rokonvonásokat találunk azok között

1. Mindhárom könnyen védhető és biztos menedéket nyújtó pontjai a tölgyesi szorosnak és vidékének.

2. Mindhárom hely magasan fekszik patakok forrás-vidékénel; tehát emberi letelepedésre, vagy hosszabb, rövidebb időre való megszállásra legalkalmasabbnak kínálkozó pontjai a vidéknek.

Minthogy az emlékeknek a fentebbiek szerint határjelzői szerepet nem tulajdoníthatunk, s mintán a székelység régi és újabb sem köz- sem gazdasági életével vonatkozásba nem hozhatjuk; az emlékek titokzatosnak látszó rendeltetésének kihámozására csak egy terrenum marad.

Magyarország u. i. földrajzi helyzeténél fogva Keletnek és Nyugatnak a régmúltban is összekötő hídja gyanánt szerepelt. S az Ázsia bölcsőjéből kirajzó hódító népeknek természetes országútja volt.

Nincsenek okleveles bizonyítékaink arra nézve, hogy a tatárjárás idejében a törcsvári szoroson beözönlő tatárok pusztításainak minő arányokban volt kitéve a Székelyföld; de azért bátran feltehetjük, hogy a Székelyföld sem kerülte el a tatárjárás borzalmait.

A túlnyomó számban beütő tatárok jövetelének hírére a székelvek hihetőleg a Kárpátok bérczeibe, rengetegeibe menekülhettek.

Legvalószínűbb tehát az a feltevésünk, hogy éppen a tatárpusztítás száműzhette székelyeinket a Tászoktetőre, Tatárhegyre és a Zsedán-patak forrásvidékére is.

Ezt a feltevésünket látszik megerősíteni Rogerius, ki siralmas krónikájában említi, hogy Erdélyben a tatárok kivonulása után nagy népsokaság maradt meg.(*) Lehet, hogy a székelyek egy újabb hasonló veszedelemtől való félelmükben a tászoktetői és többi menedékhelyeket egyideig megszállva tartották. S hogy egy-egy ilyen pont egy falu lakhelyéül szolgálhatott.

Lakóházaikat, - minthogy legkönnyebben volt előállítható, mert a székelyek hihetőleg a faanyagból való építéshez már régebben is érthettek, - valószínűleg összerótt fenyőfagerendákból építették. S így emlékük éppen e miatt nem is maradhatott fenn. A fennmaradt kőemlékek nem szolgálhattak lakhelyekül, mert minden egyes darab külön-külön földbe beásva maradt fenn minden bizonyító jele nélkül annak, hogy ezek valaha kőépület vagy épületek alkatrészeit képezhették volna. Föltehető azonban, hogy az ősi temető emlékei s egyes előkelőbbeknek a sírkövei.

Ez emlékeken predominans szerepet díszítések visznek. Jegybevésések alárendelt mennyiségben fordulnak elő. Hiába kerestem azonban e díszítések és az újabbkori székely ornamentika közötti rokonságot. Az utóbbi századok óta a székely ornamentikában vezető szerepet visznek a tulipán s más virág- és levéldíszek, míg az emlékeken található bevésett díszítések (két emléknek mindenik oldalán) nagyrésze párhuzamos vonaldíszítményekből áll.

A párhuzamos- és törtvonaldíszítések többnyire az emlékek széldíszítésére vannak alkalmazva.

A párhuzamos- és törtvonaldíszítéseken kívül a Székelvföldön s így a lelethelyen is előforduló növények közül csupán a fenyőfa alakját sejtető alakot találjuk ábrázolva. A párhuzamos vonaldíszítések rendszertelenül szinte utánozhatatlan össze-visszaságban fordulnak elő, (e miatt a rajzon nem tüntethettem fel,) s keverve vannak egyszerű formájú négyzetes geometrikus díszítésekkel; helylyel-közzel pedig mindenik emléken szembeötlik egy-egy jobbadán egyes vonallal élesen és simán bevésett jegy.

As emlékek díszítésében rendszeregyöntetűség csupán két dologban észlelhető: 1. az emlékek mindenikén előforduló csillagdíszítés és fényű (?) ábrázolása, konstrukcziója elég egyformaságot mutat.

2. A párhuzamos vonaldíszítés az emlékeknek közös jellemzője.

Egyébiránt az emlékek díszítésén a tervtelenség ömlik el. Sőt egy és ugyanazon emlék díszítésének a szerkezetében és a díszítések alkatelemei tekintetében sem találunk egyöntetűséget. Általában az ötletszerűség jellemzi e véseteket s ez az ötletszerűség eredményezhette csupán, hogy még az egyszerű törtvonalak konstrukcziójában is ahány emléket megvizsgálunk, annyi össze-visszasággal. ötletszerű konczepcióval találkozunk.

Szentgotthárd, 1913. Kémenes Antal.

____________________

* A 48 fejezetben hol menekülését írja le, elmondja, hogy a teljesen feldúlt Gyula Fehérvártól 10 mérföldre az erdő mellett egy Frátának nevezett faluba jutott (a mai Kolozsmegyei Magyar-Fráta) hol "az erdőn alól négy mérföldre vala egy csodálatos magas hegy, melynek tetején egy borzasztó kőszikla nyugszik vala. Férfiak és nők nagy számmal menekültek volt oda, kik minket kedvesen sírva fogadának stb. Ott maradánk tehát egy hónapig".

*

A múlt év nyarán a Sepsiszentgyörgyön megjelenő "Székely Nép" július 29-iki száma után az a hír járta be a lapokat, hogy Kémenes Antal csíkszeredai tanár Ditró határában olyan emlékköveket talált, melyeken ősi székely betűkkel egész könyvtárra való fölirat van, ezekről másolatokat is készített s jelentest tett a Nemzeti Múzeum igazgatóságához, hogy ásatásokat kezdjen azon helyen, mert ott nagyon sok már eltemetett föliratos kő mutatkozik. A Magyar N. Múzeum igazgatóságánál azonban mit sem tudtak Kémenes úr jelentéséről (nagy későn értesültem, hogy az Erdélyi N. Múzeum igazgatóságához fordult) s azért tőle magától kérdezősködtem a dolog mibenléte felől, melyre aztán az alábbi czikket kaptam rajzokkal és fény képmásolatokkal ellátva. Már a czikk ki volt szedve és teljesen elkészítve az Arch. Ert. februári füzete számára, a mikor január közepén tudomásomra jutott, hogy a Tászoktetőn nemcsak Kémenes úr tett kutatásokat, hanem Kolozsvárról dr. Kovács István osztály-archaeológus és Sepsiszentgyörgyről a Székely N. Múzeum részéről dr. László Ferencz és Csutak Vilmos tanár urak is, sőt a fényképfelvételek Kovács úrtól valók s az Erdély N. Múzeum tulajdonát képezik, melyek közzétételét magának tartotta fenn Kovács úr; szükségesnek láttam tehát, hogy elhalaszszam a csikk közlését s esetleg kiegészítsem az említett urak megjegyzéseivel és tapasztalataival, a kiknek megküldtem a czikk kefelenyomatát. Kovács úr az Erdélyi Múzeum kiadványaiban fog beszámolni kutatásainak eredményiről, melyeket még nem tart befejezettnek s a nyáron folytatni szándékozik; így sajnálatomra kénytelen vagyok nélkülözni a fénykép-másolatokat s pusztán Kémenes úr rajzaira kell szorítkoznom. Csutak és László urak csak a Kövespatak nevű erdőben s a Tölgyesbe vezető út melletti Barlang nevű erdőrészben jártak aug. 4-ikén zuhogó záporban, bokáig érő sárban hegyre föl, völgybe le, de a Kövespataknál egyetlen egy rovásírásos követ sem láttak, mert a mit székely betűknek véltek, ezerfelé ágazó kőerek voltak, a Barlang nevű helyen levő ú. n, Kaába-kőre pedig a nyolczvanas évek vége felé az utat készítő munkások vagy parasztgyerekek vésték föl nevük kezdőbetűit közönséges mai nagybetűkkel, melyekből az egy "Török" családnéven kívül mást nem tudtak kibetűzni. A Tászoktetőn levő székelybetűs jegyekkel televésett köveket azonban már nem látták, a rendkívül kellemetlen időjárás miatt a különben is nehezen megközelíthető helyet nem keresték föl, a ditróiakkal, fuvarosokkal stb. folytatott megbeszélésekből azonban arra a véleményre jutottak, hogy a kérdéses kövek határköveknek tekintendők, melyekre az osztatlan erdőrész tulajdonosainak mindegyike fölvéste a maga "tulajdonjegyét," minők Ditróban s a szomszédos falvakban, mint dr. Sebestyén Gyula már ismertette, ma is használatban vannak. Hogy pedig biztosítsák a jegyek fennmaradását az idő viszontagságai ellen, gyakran földet vagy mohát hánytak a kövekre, melyek alatt, ha szükség volt, bármikor megtalálhatták az érdekeltek.

Bárminek fognak is bizonyulni a tászoktetői föliratos jegyek: rendkívüli fontosságukat nem lehet elvitatni. Az a körülmény adja meg nagy jelentőségüket, hogy egyik kövön többször ismétlődik az ú. n. Salamon (Dávid) pecsétje (3. és 4. ábra), a mi arra vall, hogy semmiesetre sem származnak a jegyek az újabb időkből. A XVII. századbeli szombatosokkal vannak-e összefüggésben vagy még régebbi időkbe mennek vissza? Ez idő szerint nem tudjuk eldönteni. A számszeríjjalakú (az I. táblán az utolsó) jegy után akár az 1400 körüli időkre is következtethetünk s ebben az esetben csakugyan igazolva lenne az a véleményünk, hogy a XVII. századbeli szombatosság nem egyéb, mint a székelyeknél lappangó zsidózásnak a feléledése, mely a kozárok (és kabarok) zsidó vallásával függ össze. Ditró vidékének félreeső volta nagyon megmagyarázná, hogy ott századokon át lappanghatott a zsidózás a nélkül, hogy tudomással bírt volna róla az egyházi és világi hatóság egész a XV. század elejéig, a mikor a Csehország felől elterjedt huszita-mozgalmak nálunk is ráterelték az egyház figyelmét a mindenfelé elterjedt "eretnek" tanokra. Tudjuk, hogy épen a Székelyföldről sokan menekültek az üldözések elől Moldvába s épen azért nem tartom kizártnak azt az eshetőséget, hogy a Salamon pecsétjével ellátott tászoktetői föliratos jegyek ilyen 1400 körüli zsidózó eretnekektől valók.

De az sem lehetetlen, hogy kincskeresőktől származnak. A Salamon pecsétjét ördögűző jegynek is alkalmazták. Az is meglehet, hogy e jegy keltette föl a kincskeresőkben azt a gondolatot, hogy az így megjelölt kövek alatt kincs van elrejtve, különben pedig csakugyan az egykori zsidózás emlékei.

A kérdés eldöntése sokféle hozzászólást tesz szükségessé s ép azért, ha nem is csatlakozunk Kémenes úr felfogásához s már csak a számszeríjjalakú jegynél fogva sem vihetjük vissza s tászoktetői föliratokat az 1241/43-iki tatárjárásig (a számszeríjj elterjedését hazánkban a XIV. század derekánál korábbra semmiesetre sem tehetjük), mint a föliratos jegyek fölfedezőjét, elsősorban is őt illeti meg a felszólalás joga. Szerk.

*

A JÁSZSÁGI VÖRÖSRÉZ RÚD

Ugyancsak FISCHER gyűjtésében szerepel. Lelőhelye igen bizonytalan: "a Jászságban találtatott". A kutató szerint: "Ennek a rozsdája világos-zöld a betűknek legnagyobb része pedig szintén egyez a régi magyar betűkkel s a jobboldali első négy betű ugyanaz, mint az előbbi emléké. A többi közül megállapíthatjuk még a következő régi magyar betűket: sz g cz ? l g g g ? i z ?

Az alábbiakban mellékelten közlöm a rézrúd kettévágott képét a jobbról bal felé haladó olvasási irány szerint:

fa_er_2-096

A SZÉKELYDERZSI ROVÁSÍRÁSOS TÉGLA

Egyike legrégibb írás-emlékeinknek. Nyers, még kiégetés előtti állapotában karcolták bele a rovásjeleket. Épségben maradtak és bizonyára több társa is volt, de beépítésük során ma még ismeretlenek.

Írástörténészeink közül legrészletesebben JAKUBOVICS EMIL foglalkozott vele és megállapításai inkább a történelmi háttér megrajzolására és a leletkörülményekre adnak bőséges adatokat. Csatlakozott tanulmányához PAIS DEZSŐ kiváló nyelvészünk is és kettőjük termékenyítő tanulmányát teljes egészében, facsimilében közlöm.

A MNy. múlt évi XXVII. évfolyamának 81-4. lapján mutattuk be a székely rovásírás akkor legrégibbnek ismert, eredetiben fennmaradt, rövidke emlékét, az udvarhelymegyei, bögözi református templom egyik freskójának rovásbetűs feliratát. Az emléket Szigethy Béla fedezte fel 1930 őszén(-2) Valamivel korábban még egy másik, hasonlóképp eredeti emlék, egy székely betűkkel rótt tégla is előkerült a Bögöztől délre eső, ugyancsak udvarhelymegyei Székely-Derzs község falakkal körülvett és bástyatornyokkal megerősített régi unitárius templomának falából. Még 1929 tavaszán lelte Balázs András helybeli unitárius esperes, de csak három év múltán, idén tavasszal kaptam róla értesítést, majd részletes leírást, rajzot és fényképeket Szilády Zoltán egyetemi magántanártól, s később újabb adatokat Visei Károly magyar nemzeti múzeumi, néprajzitári őr és Váró Jolánka budapesti egyetemi hallgatónő szíves közvetítésével Haáz Ferenc Rezső székelyudvarhelyi református nőképzőintézeti rajztanártól, ki a téglát ma is őrzi.(-3)

Az erdélyi szász templomkastélyok módjára erődített, csúcsíves stílusú derzsi egyház a XIV. században vagy a XV. század legelején épült. Egyik freskójának felirata az 1419. évszámmal van keltezve. Ezen freskókkal kapcsolatban Huszka József a következő adatokat közli a templomról:

"A 25.60 méter hosszú templomnak 9 méteres hossz-szentélye csak a XVI. században toldatott a régebbi templomhajóhoz, mikor azután egyúttal az egész templom késő-csúcsíves hálóbolttal is befedetett. E boltozással a templomhajó régi falképei elromlottak, mert a gyámköveknek a falképekbe kellett helyet törni. És mivel egyidejűleg a déli fal apró ablakai is berakatván, helyettük hosszú csúcsíves ablakok törettek, a megrongált falképeket kényszerűségből bemeszelték."

A rovásos tégla hozzávetőleges korának meghatározása kedvéért tovább kell idéznünk Huszka megállapításait:

"Több helyen a Reformáció tüntette el falképeinket, de itt határozottan katholikus restaurálás okozta vesztüket, mert az újonnan épített, vagy legalább is újonnan fedett hosszszentély egyidejűleg kifestetett. Fájdalom, csak temperával, nagyon silány meszelt alapra." ... "A derzsi templomhajó falképei felírásuk szerint 1419-ből valók" ... "a templom hossz-szentélyében levő silányabb technikájú falképek egy századdal is később keltűek"... "a dályai templom boltíveinek renaissance díszítési elemei útmutatása szerint a XVI. században keletkezhettek."(-4)

Ha mármost ezen szakszerű leírással egybevetjük Balázs András derzsi unitárius esperesnek a rovásírásos tégla találásáról és lelőhelyéről Haáz Ferenc rezsőhöz 1932. május 2-án írt tudósítását, a tégla valószínű korát is megkapjuk. "Az 1929. év tavaszán -- írja Balázs - a templom külső oldalát a szükség szerint vakoltattuk és meszeltettük. A templom déli oldalán, a földtől 1.5 m. magasságban a felduzzadt vakolat leverése alkalmával egy kis ablak körvonalai mutatkoztak. Ennek nyomán bontatni kezdtem a vakolatot, és egy befalazott ablak került elő, melyet kibontattam és itt, az ablakot befalazó téglák között találtam a kérdéses téglát, melyet két évig őriztem, míg szakértőnek megmutathattam"(-5)

Gondolatom szerint - folytatja tovább az esperes - az előkerült két kis ablak a portikus két oldalán (mert a másik oldalon is megkerestettem az előkerült ablak társát, és pontosan meg is kaptuk) az eredeti templom ablaka lehetett, és a templom-nagyobbítás alkalmával falaztatott be." A befalazott kis ablak leírását és helyét pontosabban Haáz Ferenc Rezsőnek f. é. május elején Viski Károlyhoz intézett levele mondja meg: "a szóbanforgó befalazott ablak egy kicsiny, olyan 75 cm. magasságú fülke volt inkább, mint ablak, a templom külső falsíkjában, egy támív és a portikus között, gótikus formában faragott, kőkeretes. A párja, a portikustól balra levő, épen olyan." Mindebből azt olvasom ki, hogy a szóbanforgó rovásírásos tégla a derzsi egyház déli oldalán, a portikustól jobbra, a portikus és egy támpillér közt volt kis gótikus ablak befalazásához használtatott fel a XVI. században. Szorosabban annak első felében, még a reformáció előtti időkben, mert a régi templomhoz toldott és a befalazott falrészekre a régi, bemeszelt freskóknál silányabb technikával, enyves tempera-festékkel, renaissance-díszítések keretében szenteket festettek.

Maga a balfelén kissé repedezett tégla 24.5-25 cm. hosszú, 16.5 cm. széles és 4.6-4.8 cm. vastag. Rá a tárgyalandó rovásbetűs feliratot nem bélyegzővel nyomták, mint a római téglák feliratát, hanem a még nedves, lágy állapotban lévő téglára éles eszközzel bekarcolták s azután kiégették. Ezért - sajnos - nem is valószínű, hogy több azonos példánya valaha még előkerülhetne.

Az egyszerű, bekarcolt vonallal keretezett rovásbetűs felirat a következő:

fa_er_2-099

Legvalószínűbb olvasata, mint azt Németh Gyulával és Asztalos Miklóssal kibetűznünk sikerült: Miklós de(r)zsi pap.

Jobbról-balra haladva, a három teljesen kiírt és két összevont rovásjegyből álló első szó olvasása minden vitán felül áll: M(i)klós.

Az első: m betűnek a függőleges vonal mellé balfelől alkalmazott kis háromszögei, melyek igen sok rovás-ábécében félkörökké lágyulnak (fordított nagy B betű), itt egymástól távol állanak, úgyhogy az m betűnek e téglafeliraton, minden más emléktől eltérően, függőleges középső szára van. A többi betűjegynél kisebb, de szokatlanul széles, négyszögletes k betűnek hangértéke itt: ik. A téglafelirat, miként a székely rovásírás többi régibb emléke, nemcsak az e, de egy kivételével a többi magánhangzót is jelöletlenül hagyja. Tudjuk, hogy a rovásírás legtöbb ábécéjében és emlékén az ak szótagnak egészen eltérő, önálló betűjegye van. A harmadik jegynek, az l-nek a nagy görög lambdára (A) emlékeztető, egymáshoz dűlő fővonalait a két párhuzamos mellékvonalka egészen összekapcsolja. Az l betűjegynek többször ismétlődő, hasonló változata van az 1515. évi konstantinápolyi emléken. A negyedik jegy az o és s betű ügyes összevonása. A félköríves o betűt, hogy a hasonló n betűtől megkülönböztethető legyen, az ív két végén szöget képező mellékvonalkák fejezik be. A fordított nagy V betűhöz hasonló s jegynek itt csak baloldali rézsutos vonala van meghúzva, a jobboldalit az o félköríve helyettesíti az összevonásban. E négy jegy után egy jegynek megfelelő üres tér jelzi a szó végét.

Az ötödik jegy egy egész szót rejt magában. Marsigli rovásnaptárában meglehetős hosszú nevek, mint pl. Albert, Antal vannak összevonva egyetlen jeggyé. A rótt téglán mi az ötödik jegybe összevont szót dezsi-nek olvastuk. Ez az olvasás azonban még vitatható. Németh Gyula ismerte fel, hogy ezen ötödik jegy a d, zs és talán még az i rovásbetűk összevonása. Az álló, háromágú villára vagy a

fa_er_2-100

rézsutos keresztvonalkával d-t és egyben i-t is jelezhet, s e betűk az elhagyott e magánhangzóval kiadják a dezsi szót. Az r rovásjegynek nyoma sincs a merész összevonásban. De erre nincs is szükség. Szilády Zoltán és Asztalos Miklós szíves értesítése szerint az udvarhelymegyei székely nép és a község lakosai ma is Dezzs-nek ejtik a helynevet. A régi magyar Vossán-, hás-, nyás-, fassang-ból dissimilatióval fejlődött a Varsány, hárs, nyárs és farsang, viszont a borsó, korsó, koporsó stb. szavak rs mássalhangzói tájszólásban assimilálódtak, s így ejtésük sok helyen bossó, kossó, kopossó. Úgy kell lennie, hogy községe nevét az akkori ejtés szerint fonetikusan rótta a téglára az írástudó székely.(-6)

A harmadik szót feliratunk két utolsó, egyező betűjegye, két szabályosan rótt p alkotja. Ezek a kihagyott a magánhangzóval a pap szót adják ki. Ez az olvasás is nagyon valószínű. Nyilván a derzsi egyházat a XVI. század első felében kibővíttető és restauráltató helybeli papnak, Miklósnak a neve van tehát a téglán megörökítve.

Ezzel a leginkább elfogadható kormeghatározással, olvasással és magyarázattal szemben a második és harmadik szó eltérő olvasása alapján néhány más, a miénktől századokkal eltérő kormeghatározás és különböző, többé-kevésbbé szellemes, elmemozdító magyarázat is merült még fel.

Szóbajött például az a nézet is, hogy a merészen egy jeggyé összevont harmadik szót nem dezzsi-nek, hanem zsidónak kell olvasni. Mint mondottuk, az ötödik rovásjegy magában foglalja a zs és d, talán még az i rovásbetűt is. Az i esetleg ki nem írt magánhangzó is lehet. A függőleges vonal középső szára a zs-nek baloldali felső köríves ágával és a rézsutos keresztvonáska balfelével együtt nézhető félköríves o rovásbetűnek is. A komplikált rovásjegy tehát megengedi ezt az olvasást. E szerint tehát a felirat két utolsó szava zsidó pap-nak volna olvasandó, természetesen 'sabbatarius, szombatos, judaizáló, zsidózó pap' értelemben.

A szombatosok hazája valóban a Székelyföld s főképen Udvarhelyszék volt. Zsidózó felekezetek voltak Csehországban, Sziléziában, Lengyelországban stb. a XVI. század első felében is, de Erdélyben ilyenről a század két utolsó évtizede előtt nem lehet beszélni. A székely szombatosok szektája az unitárius felekezetből szakadt ki. Már Dávid Ferenc unitárius püspökről (+ 1579.) azt mondja egy egykorú erdélyi szász krónikás, hogy "zsidó lett"; Blandrata György, János Zsigmond fejedelem orvosa és diplomatája meg azzal vádolja, hogy tanítványaival, a "davidisták"-kal a zsidózásba rohan. A szekta megalapítójának azonban Dávid Ferenc tanainak túlhajtóját, Eőssi András gazdag székely főembert tekintik, aki az 1588-i esztendőtájt "addig olvasá a bibliát, hogy szépen kitalálá belőle a szombatos vallást". A Szentháromságot, és Evangéliumot merőben elvető, Mózes törvényeihez ragaszkodó, "zsidói rítust és cerimóniákat" tartó, a szombatot és a zsidó ünnepeket megülő, disznó- és más tisztátalan állatok húsától tartózkodó, az újszülött fiakat körülmetélő stb. zsidózás a székelység közt lappangva terjedt. Báthory Zsigmond és Gábor, Bethlen Gábor meg I. Rákóczi György fejedelmek keményen üldözik hívőit, és egyik országgyűlési végzést a másik után hozzák a négy recepta religión kívül álló "zsidózó tévelygésben levők", "zsidó hitet és zsidó rítust követők" ellen. De épen Eőssi András fogadott fia, Báthory Zsigmond titoknoka, majd tanácsosa és Bethlen Gábor főkancellárja, a nagytudományú első magyar hebraeista, Péchi Simon volt ifjúkorában és lett 1621-ben bekövetkezett bukása s a szamosújvári fogságból való kiszabadulása (1624.) után legfőbb apostolukká (+ 1640.). Mintegy 70, nagyrészt unitárius helységre kiterjedő birtokán - míg ezeket el nem kobozták tőle - s az ezekkel szomszédos szabad székely falukban is szóval és írásban, héberből fordított Mózes-törvényeivel, zsoltár-, szertartás-, ima- és énekeskönyv-fordításaival terjesztette a szombatos zsidózást.(-7)

A nép így: szombatosok-nak és zsidózók-nak nevezte ugyan őket, de maguk a "rajongók"(-8) bátran énekelték Jónás prófétával: "Vagyok zsidó nemzet | Félem és röttegem az mennybéli Istent." Egyéb énekeikben sem idegenkedtek a zsidó elnevezéstől: "Az ki üdvözülni akar és élni, | Annak zsidó hitet kell tartani, nem egyebet." "Törvényed tartását azért választottuk, | Izrael táborát kedveltük, javaltuk." "Valaki őkéjen (önként) felveszi frigyedet, | Igaz kötésedet, | Egyaránt zsidóval örököt az vehet." "Sohul zsidók kívül nem látunk igazat, | Sem törvényed kívül üdvösségnek utat." Stb., stb.(-9)

Térjünk ezek után vissza a téglára rótt felirat olvasásának ezen második változatához: Miklós zsidó pap. - Miként láttuk, a felirat második szavát rejtő ötödik összevont rovásjegyből szinte könnyebben kiolvasható a zsidó szó, mint a dezzsi, dezsi. Az imént mondottakat figyelembevéve, immár azt sem tartanok hihetetlennek, hogy egy rajongó szombatos pap zsidó pap nak nevezte volna magát. De Székely-Derzs község nincs Péchi Simon nagyszámú birtokainak sorában;(-10) arról sincs tudomásunk, hogy itt valaha szombatosok laktak volna, noha több székely főember közt Derzsi Mihály is kezességet vállal Besztercén 1638. november 11-én 500 forintig az ugyanazon évi gyulafehérvári generális gyűlésen javainak nagyrészétől megfosztott, "zsidózó tévelygésben lévő" Péchi Simon mellett.(-11) Különben pedig maga a tégla is jóval korábbi, mint a XVI. század végén keletkezett s csak a XVII. század első felében elterjedt szombatosság. Felfedezésének körülményeit Huszka József megállapításaival összevetve kifejtettük, hogy alig lehet újabb a XVI. század első felénél. Betűjegyeinek eredeti formája, nemcsak az e, de egyéb (a, i) magánhangzóknak kihagyása is azt igazolják, hogy a székely rovásírásnak Telegdi Rudimentáját (1598.) megelőző, eredeti emlékei közé tartozik. A XVI. század végén és a következő elején a vezetéknevek is annyira el voltak már terjedve a székelység közt is, hogy nem valószínű, hogy ebben a korban egy pap csupán keresztnevén nevezte legyen meg magát.

Vannak, akik az egyedülálló keresztnévből még merészebb következtetést kockáztatnak a téglának és feliratának korára.

Székely-Derzs község leírásánál Orbán Balázs többek közt a következőket mondja: "Úgy látszik, hogy itt régen a katholikus korban (mert most unitáriusok lakják) esperesség is volt, mert László király 1274-ben augusztus 22-én derei esperes Miklós Magisternek az addig fehérvári várhoz tartozott Euryghazt adja hű szolgálatai jutalmául." S jegyzet hozzá: "Lásd ezen adománylevelet Urkb. z. Geschichte Sieb. I. k. 104. lap." (I. m. I, 178.)

Valóban kecsegtet ez a korai okleveles adat, hogy vonatkozásba hozzuk téglánk feliratával. De talán még ábrándnak is sok volna egy Árpád-kori, XIII. századi, székely rovásbetűs emlék, melynek szövegét - ha még oly rövidke is - egykorú, hiteles oklevél csak kevéssé eltérő értelmű latin szavai támogatnák. A három éve felfedezett tégla Miklós de(r)zsi pap-nak olvasott rovásfelirata ugyanis csak annyiban tér el Orbán Balázs 60 évvel korábban közölt oklevélkivonatától, hogy emebben Miklós derei esperesről van szó. Csakhogy éppen az esperes (archidiaconus) szó miatt támad kétségünk az oklevél idetartozása vagy gyanúnk Orbán Balázs kivonatának helyessége iránt, ha tudjuk, hogy Derzs, habár ma unitárius esperesi kerület, a reformáció előtti, katholikus korban, sem 1274-ben, sem később nem volt archidiaconatus. A pápai tizedszedők 1333-1336. esztendőkre szóló számadásaiban olvassuk, hogy az erdélyi püspökség erdőháti esperesi kerületében "Thomas sacerdos deErs solvit II. banales antiquos". (MonVatHung. Ser. I, Tom. 1. 133.) Az avignoni pápai udvarból kiküldött tizedszedő latin de praepositiónak véli a De szó taggal kezdődő magyar helynevek első tagját, s ír Debrecen helyett de Brecen-t, Désakna helyett de Esakna-t, Désvár helyett de Esuar-t stb., stb. Hogy az idézett de Ers azonos Ders-sel, az kitűnik az erdőháti esperesi kerület közvetlen mellette felsorolt szomszédos községeinek nevéből: Oduorhel (Székelyudvarhely), Daya (Dálya), Buguz (Bögöz), Vriczheg (Oroszhegy), Zathalaka (Zetelaka), Farchad (Farcád) stb. Székely-Derzs papja tehát még a XIV. század harmincas éveiben is csak sacerdos: pap és nem archidiaconus: esperes.

Ha Orbán Balázs hiányosan idézett forrásában, a Teutsch-firnhaber-féle Urkundenbuch jelzett lapján IV. László király Zólyomban, 1274. augusztus 22-én kiadott adománylevelének szövegét elolvassuk, rögtön észrevesszük, hogy nem ok nélkül fogtunk eleve gyanút a közölt oklevélkivonat ellen. A királyi adománylevélben szó sincs Miklós mester derei esperesről, hanem igenis Ders esperesről és Miklós mesterről meg fitestvéreikről, a király híveiről (fidelitates et seruiciorum merita Ders Archidiaconi, et magistri Nicolai, fidelium nostrorum, fratrumque ipsorum), kiknek hű szolgálataikért az erdélyi Fehérvár Euryghaz nevű földjét ajándékozta Kun László.(-12)

Ennek a királyi adománylevélnek adataira támaszkodva legfeljebb Miklós (és) De(r)zs pap olvasásra gondolhatnánk tehát, noha a korbeli hangzás inkább a Miklous (es) De(r)s pop szöveget követelné meg. Az oklevél Ders-e esperes volt ugyan, de nem derzsi esperes, s hogy hol volt archidiaconatusa, azt nem tudjuk. Miklós mesterrel és a többi fivérükkel együtt nyilván erdélyiek lehettek, mert Erdélyben kaptak birtokot. Így azután az a feltevés sem vethető el egészen, hogy Ders esperes lehetett Székely-Derzs község névadó megtelepítője. De lehet, az is, hogy az 1274-es oklevélnek semmi néven nevezendő köze nincs a községhez, s csak Orbán Balázs téves kivonata hozta azzal vonatkozásba.(-13)

Kik téglánkat és a rajta látható rovásfeliratot IV. László ezen adománylevelére hivatkozva XIII. századinak vélik, ezen feltételezett névadó Ders esperes egykorú, eredetibb, magyar nyelvű egyházi rangját is készek leolvasni a téglára rótt jegyekből. Miként mondtuk, feliratunk két utolsó jegye két szabályosan rótt p betű. Ezekből a kihagyott a hangzó hozzáadásával mi a pap szót olvastuk ki. De a második p jegy után egy kevésbbé mélyen bekarcolt, kissé jobbra dűlő, rézsutos vonalat és ezt X módjára keresztezve egy sokkal erélyesebben megvont függőleges vonalat is látunk a téglán. Mi ezt a feliratot bezáró keretvonalnak nézzük. Úgy ám, de nézhető egy harmadik p jegy függőleges vonalának is, mert tagadhatatlan, hogy bátortalanabb karcolással ugyan, de mellette is megvan a p rovásjegy három párhuzamos baloldali vonalkája. E szerint feliratunkat nem két, hanem három p jegy fejezné be. Hogyan olvassák mármost ezt az utolsó szót? A hármas p-t megfelelő magánhangzók hozzáadásával oly szóvá egészítik ki, mely az esperes szó etimológiájából kikövetkeztetve Ders archidiaconus egykorú, eredetibb, magyar nyelvű egyházi rangját jelentené. A magyar esperes, régebben esperest, öspö-röst szó eredetét Szinnyei József fejtette meg. Magyarázata a következő: "Az olaszban a latin presbyter (német Priester ... francia prêtre, ófrancia prestre, spanyol, óportugál preste) szónak prete a megfelelője, amely minden bizonnyal korábbi *preste-ből fejlődött; ennek pedig a velencei nyelvjárásban, amelyből olasz jövevényszavaink legnagyobb része került, *preśt-nek kellett hangzania. Ezt a *prest-et látom én az ës-përëst (ös-pöröst) szó utórészében. Az előrésze valószínűleg az ős szó, amelyet régebben (mint egyes vidékeken ma is) ös-nek ejtettek, sőt Heltai-nál es, ess-nek írva is találjuk (vö. NySz.). Ez "atya" jelentéssel fordul elő az Érdy-kódexben (632) az ös-fi "fráter, monachus" szóban ("kyt meg tarthnak mynd ez may napyglan az ew zent zer(z)eteeben valo Iambor ewss ffyak"; vő. atya-fiú "frater, monachus" NySz.). E szerint az *ös-përëst, ës-përëst. üs-püröst szó eredeti jelentése "atya-pap" volt." (NyK. XXVI. 486.) Szinnyei fejtegetését Melich János is magáévá teszi. A magyar esperest, üs-pöröst az ő nézete szerint is összetett szó; előrésze a magyar ös 'atya', utótagja az ó-olasz-velencei presto-ra visszamenő kajhorvát-szlovén -prišt, melyből római katholikus szlovén közvetítéssel a magyarban -përëst lett (SzlávJövsz. I, 2:255-6). - Az esperest szó jelentése tehát Szinnyei és Melich magyarázata szerint: 'atya-pap' vagy ami ezzel azonos: 'apa-pap'.

Íme, az esperes szó etimológiája segítségével és három a hangzó hozzáadásával megvan a három p jeggyel jelzett s az ősi oklevél szövegének is megfelelő, XIII. századi magyar szó: apa-pap, vagyis egykorú hangzás szerint: opa-pop. A téglának felirata pedig olvasásuk szerint: Miklós (és) De(r)zs apa-pap volna.

Székely-Derzs községnek ma is álló s - mint mondottuk - a XIV. században vagy legkésőbb 1419 előtt épült és a XVI. század első felében restaurált s megnagyobbított temploma előtt bizonyára egy régibb egyházának is kellett lennie, mert hiszen láttuk, hogy 1333-1336 közt Tamás nevű papja volt. A Miklós (és) De(r)zs apa-pap olvasásváltozatot elfogadva, azt kellene feltételeznünk, hogy eme régibb egyházat építtették Miklós mester és Ders esperes, az 1274-ben megadományozott testvérek, s az ő nevük lenne ennek emlékezetére a téglára róva. A téglára rótt betűjegyek ezt az olvasást is könnyen megengedik. De vájjon hihető-e az Orbán Balázstól merő tévedésből Székely-Derzs községre alkalmazott 1274. évi oklevélnek a derzsi templom falából kikerült tégla feliratával való véletlen találkozása? Hihető-e. hogy a XVI. század első felében XIII. századi téglát használtak legyen fel a templom restaurálására? Mi e feltevéseket éppoly merészeknek tartjuk, mint az esperes szó jelentéséből kikövetkeztetett *apa-pap kifejezést, melyre egyetlen adat sincs régi nyelvünkben.

Éppen midőn ezen sorokat írtam, folyó év október elején mutatta be egy budapesti könyvkereskedő a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi-Könyvtárában Benczédi Székely István Krakkóban, 1559-ben nyomtatott Világkrónikájának egy Erdélyből származó, csonka, kézirattal kiegészített példányát, melyhez Telegdi János Rudimentájának legrégibb ismert kézirata van kötve. 1671. május 25-én másolta Bogarasban Rétyi Péter. A Rudimenta 1709-1714 közt keletkezett giesseni, 1714 évi hamburgi és XVIII. századbeli marosvásárhelyi másolatainál tehát jóval régibb, és székely rovás-ábécéje s írásmutatványai is láthatólag eredetibb formákat mutatnak. Ezen fogarasi másolatunk - mert az Országos Széchényi-Könyvtár azóta már megszerezte - utolsó lapján is megtalálhatók azon "csúszó-mászókhoz hasonlatos szótagjegyek, melyek nincsenek bizonyos betűkből összeolvasztva, s melyeket a székelyek szófejeknek {vagy talán helyesebben: rovásfejeknek} neveznek (Praeter has sunt quaedam syllabae reptilium formas referentes, quae non sunt ex certis characteribus conflatae, qvas Siculi capita dictionum vocant)". Köztük az ant jegye sokkal jobban hasonlít téglafeliratunk ötödik összevont jegyéhez (természetesen a rézsutos keresztvonalka nélkül), mint a giesseni másolatnak vagy Kájoni János ábécéjének ugyanezen szótagjegye.(-14) Ha mármost ehhez az összevont jegy függőleges szárát a rézsutos keresztvonalkával i rovásjegynek vesszük, akkor az egész összevont ötödik jegy anti-nak is olvasható. Így Miklós Anti pap lenne az újabb olvasás-változat. Páriz-Pápai-Bod Dictionariuma 1767. évi kiadásának 612. lapján Anti az Antal név régismert kicsinyítője. Ant ma is meglevő helynév Bihar vármegyében és Antfa Veszprém megyében. Szerény véleményünk szerint ez az olvasás is nagyon valószínűtlen. Akár hely-, akár keresztnévnek véve az Ant-ot, nehéz vonatkozásba hozni a legalább is XVI. századeleji derzsi téglával.

Bármelyik olvasásváltozat bizonyuljon is végül helyesnek, annyi már a fentiekből is kétségtelen, hogy a székely-derzsi téglafelirat a székely rovásírásnak eddig ismert legrégibb, eredetiben fennmaradt emléke. Feltétlenül korábbi, mint az eddig legrégibbnek tartott bögözi kétszavas freskófelirat. Nemcsak az e-nek, de egyéb magánhangzóknak (a, i) merész kihagyása amazénál tetemesen nagyobb régiségre mutat. A korra legrégibb, de csak másolatban fennmaradt emlékek: Marsigli rovásnaptára, az 1501. évi csíkszentmihályi(-15) és 1515. évi konstantinápolyi felirat hangzókihagyásának megfigyelése igazolja ezt. Derzsi téglafeliratunkra bármelyiknél jobban illik Bonfini(-16) jellemzése, hogy a székelyek rovásírása "kevés jeggyel sok értelmet egybefoglal (paucis notis multa sensa comprehendunt)". Viszont éppen emlékünk ismertetése kapcsán tapasztalhattuk legkirívóbban, hogy a hangzók ezen rendszertelen kihagyása mennyire kárára lehet az olvashatóságnak. Számos olvasásváltozatot és kombinációt enged meg s mily sok vitára ad alkalmat. A rovásírás ebbeli tökéletlensége következtében ma is kibetűzetlen még Marsigli rovásnaptárának a kalendárium után következő része, kétséges olvasatú a konstantinápolyi emlék számos helye, vitás a bögözi feliratnak, sőt még az enlaki egy helyének olvasása is. A székely rovásírást, mondhatnók, Telegdi Rudimentája szabályozta, midőn abból a hangzókihagyást jóformán teljesen kiküszöbölte.

A rovásírás két legrégibb eredeti emlékének, a bögözinek és székely-derzsinek csaknem egyidejű felfedezése a közelmúltban reményt nyújt arra, hogy figyelmes kutatással még több, hasonló régiség is napvilágra kerülhet a Székelyföldön.

Rétyi Péter imént említett 1671. évi másolata "opus-culum"-nak és nem "manuscriptum"-nak nevezi Telegdi Rudimentájának azon példányát, melyről másolatát vette: "Atque sic breviter de priscorum Hunnorum priscis Elementis, ex opusculo Joannis Telegdi aliquid scivisse pro tempore sufficiat. Quae Hungarus literátus perfacile absque omni gravi & taediosa molestia cognoscere potest." Miből méltán támad kétségünk Sebestyén Gyula azon megállapításának helyessége iránt, hogy a művecske nyomtatásban soha sem jelent meg. A régiek úgy tudták, hogy 1598-ban Leidenben (Lugduni Batavorum) négy nyolcadrétű levélen került ki a sajtó alól. Ha ma egyetlen nyomtatott példánya sem ismeretes, az még nem jelenti azt, hogy nem is jelent meg nyomtatásban. A művecske rövid kérdés- és feleletekben tankönyvnek készült. Tudjuk, hogy a könyvet nem kímélő ifjúság kezén ezek pusztultak el leghamarább. Hány XVI. századi nyomtatványunk maradt fenn csak egyetlen, "unicum" példányban, s hánynak ismerjük csupán egy-két levelét vagy puszta említését! Valami nagyobb nyomtatványhoz kötve vagy convolutumban rejtőzködve még ez az "opusculum" is előkerülhet.

Jakubovich Emil.

 

____________________

-1 [Erre a lábjegyzetre a szövegben nincs utalás] Felolvastatott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1932. október 11-én tartott ülésén.

-2 Vö. Erdélyi Múzeum 1930. XXXV (Új folyam I), 368-9; Körösi Csoma-Archivum 1930: 378.

-3 Fogadják az illetők ez úton is hálás köszönetemet.

-4 Huszka József, A derzsi (Udvarhely m.) falképek : Archaeologiai Értesítő 1888. VIII, 50-1. A derzsi templomerőd képét és részletes leírását 1. Orbán Balázs, A Székelyföld leírása I (Pest, 1868.), 178-81. Falképeit "Egy templom falfestményei" címen Téglás István ismerteti a "Kolozsvár" c. napilap I. évfolyamának 1887. július 13-án megjelent 162. számában.

-5 Szilády Zoltán egyetemi magántanártól utólag nyert értesülésein szerint néprajzi tárgyakat és régiségeket kutató útján 1931 augusztusában rándult ki Milleker Rezső egyetemi tanárral és Haáz F. Rezsővel Székely-Derzsre és ő állapította meg, hogy az esperes által bemutatott téglán székely rovásírás van. Az emlék felfedezésének érdeme tehát Szilády Zoltán nevéhez fűződik.

-6 Vö. az EtSz. Derzs és Dezső címszavaival.

-7 Orbán Balázs, A Székelyföld leírása I, 146-50; Kővári László, A szombatosok Erdélyben: Keresztény Magvető III (Kolozsvár, 1867.), 244-61; Szilágyi Sándor, A zsidózók történetéhez: uo. IX (1874.), 246-60. L. még uo. XXXVIII (1903.), 194; Pokoly József, Az erdélyi ref. egyház története II (1904.), 46-52.

-8 Róluk szól báró Kemény Zsigmond ily című, 1858-1859-ben megjelent történelmi regénye.

-9 Kohn Sámuel, A szombatosok, Bp., 1889. 36, 87-8

-10 Kohn i. m. 226.

-11 Keresztény Magvető III, 258.

-12 Teutsch-Fiknhabeb, Urkundenbuch zur Geschichte Siebenbürgens (Fontes rerum Austriacarum. Abt. II. Band 15.) I. Theil 104. L. még Zimmebmann-Werner, Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen I, 126 és Wenzel, ArpŰjOkmt. IV, 35. Kívül rányomott királyi pecsétes eredetije az Országos Levéltárban.

-13 A falut régebben Derzsfalvá-nak is hívták (EtSz.). Az OklSz. a pap címszó alatt idézi a Történelmi Társulat letétjei között őrzött 1275 évi oklevélből "villa Derspopfolua"-t. Ez Valkó vármegyében, Racsa közelében (ma Szerem megyében) feküdt, tehát aligha hozható Ders esperesünkkel kapcsolatba (1. Csánki II, 304).

-14 Sebestyén Gyula, A magyar rovásírás hiteles emlékei. Bp., 1915. XVII. melléklet és 126. 1.

-15 Németh Gyula legújabban szerzett adata szerint csíkszentmihályi és nem csíkszentmiklósi (Kőrösi-Csoma Archivum II.).

-16 Decadis I. Lib. VII.

__________

Derzs apa-pap.

Miközben Jakubovich Emil barátom a székely-derzsi téglarovásfelirattal foglalkozott, volt szíves az emlék fényképét nekem is megmutatni. Én akkor mindjárt úgy láttam és úgy látom most is - azt hiszem, helyesen -, hogy a felirat végén nem két, hanem három p jegy áll. Ezen az alapon gondoltam első látásra és gondolok azóta is arra a lehetőségre, hogy az utolsó szó nem pap, hanem apa-pap. Az apa-pap kifejezés adatszerűen nem mutatható ki; azonban az ës-përës(t) ~ ös-pörös(t) szóról igazolva van, hogy a tagolással jelzett elemeihez képest eredetileg az 'atya-pap' értelem felelt meg neki (vö. Szinnyei: NyK. XXVI, 486 és Melich, SzlávJövsz. I, 2: 255-6), ennélfogva talán nem egészen megengedhetetlen az a feltevés, hogy az analóg apa-pap alakulat szintén megvolt valaha a magyarban.

Idekapcsolódott bele az az ötletem, hogy a második, rejtélyes, dzs összerovás esetleg nem a de(r)zsi melléknevet, hanem annak a bizonyos apa-pap-nak Dezs, illetőleg Derzs ~ Ders személynevét foglalja magában. De mivel egy ilyen, a magyar középkorban járatos személynév került kombinációba, az erdélyrészi középkori okleveles anyag gazdag és megbízható gyűjteményében, a Zimmermann-Wehner-féle Urkundenbuch-ban annak néztem utána, nem fordul-e elő benne egy olyan Ders, aki egyben esperes is. S ekkor lepett meg, és tartom megfontolandó körülménynek, hogy egy 1274-es oklevélben Ders archidiaconus és Nicolaus magister is szerepelnek, mint akik testvéreikkel együtt királyi adományba kapják az erdélyi Fehérvárnak Euryghaz nevű földjét (i. m. I, 126). Noha az adományul nyert birtok valószínűleg Gyulafehérvár környékén feküdt (Karácsonyi János, Halavány vonások hazánk Szent István korabeli határairól: Századok XXXV, 1056 szerint Euryghaz a mai Strázsa Gyulafehérvártól keletre), nem lehetetlen, hogy az 1274-es oklevélben megnevezett személyek lappanganak a derzsi tégla rovásfelirata mögött is. Az ugyanis, hogy a megadományozottak származási vagy lakóhelyüktől olyan távolságban kapnak új birtokot, mint amennyire a mai Székelyföld déli szélétől Gyulafehérvár keleti vidéke esik, valóban nem tartozik a ritkaságok közé.

A felirat ezek szerint tehát így alakulna: Miklós (és) Dezs(zs) apa-pap. Ekként a rovásírásos tégla az 1274-es oklevélből idézhető két testvért mint Székely-Derzs templomának alapítóját örökítené meg, Derzs esperes pedig ezenfelül a Lipszky szerint Dersfalvá-nak is hívott hely névadója lehetne, míg Miklós mester után esetleg a Derzs-től északkeletre kb. 10 km.-re fekvő Miklósfalvá-t nevezhették el (1566: Myklosfalwa Székely Oklevéltár II, 198).

Azt, hogy Orbán Balázs (Székelyföld I, 178) az 1274-es oklevél hibás kivonatára tévesen építette fel a középkori derzsi esperességet, egyáltalában nem lehet ellene vetni az általam jelzett megfejtés valószínűségének.

De miután a tárgyi és történeti valószínűsítésben ennyire jutottunk, térjünk vissza az apa-pap kifejezésre! Minthogy a NySz. a kódexekből és XVI. századi forrásokból jóval kevesebb adatban idézi az apa, mint az atya szót, felmerülhet az a kérdés, hogy az apa szó használatos volt-e nálunk már az 1274-es időkben. E tekintetben megjegyezhetjük, hogy a valószínűleg török eredetű apa szónak magyar közszói alkalmazására már az Anonymus 25. fejezetében felbukkanó "patrem Opaforcos Ogmand" és "pater Ogmand" adat rávilágít (vö. Pais, Magyar Anonymus 104), holott az atya szóval legelőször a XIV. század elejéről fennmaradt Königsbergi Töredékben találkozunk. Hogy pedig az ës-përës(t) ~ ös-pörös(t)- és apa-pap-féle kifejezésekben minő értelemben válhatott előtaggá az ës ~ ös, illetőleg az apa szó, arra nézve összevetésül ilyen török méltóságjelölő kifejezések kínálkoznak: Apa-Tarkan szn., ata-bek 'père-prince', Ata Baj törzsnév (Gombocz: MNy. XI,

fa_er_2-109a

mollah' török neveket. Az ata-kam-hoz hasonló összetétel az ata-beg cím {vö. ősbő!} s a baba 'apa' szó különösen mint dervisnevek elő- vagy utórésze igen gyakori a törököknél." Tehát az ës-përës(t) ~ ös-pörös(t) meg a feltett apa-pap kifejezésekben tiszteleti jelzőnek foghatjuk fel az 'atya' értelmű ës ~ ös, illetőleg apa szót.

Ha az 1152: Apa comité, 1285: Apareze adatokat (OklSz.) tekintjük, és figyelembe vesszük, hogy pl. a szláv opāt, opātica magyar megfelelőire nézve a XIII. századi adatok az apát, apáca ejtést mutatják, akkor rovásfeliratunkba szintén apa alakban olvashatjuk bele a szót. Ellenben a pap esetében

fa_er_2-109b

valószínűbbnek az OklSz. adatai alapján.

Hogy a Miklós név ó-val, nem pedig ou-val van meg az emlékben, az nem mond ellene az 1274-es kelet lehetőségének, minthogy az OklSz.-ból 1256: Zentmiklos és 1286: Scentmiclos példák idézhetők. - Hasonlóképen a dzs összerovásban mutatkozó zs jegy sem kizáró ok a XIII. századi származtatással szemben. A bolognai rovásnaptár több nevet zs jeggyel ír már a XV-XVI. század fordulója táján, holott nemcsak ezek szerepelnek s betűvel írva ekkori és későbbi latin betűs emlékeinkben (pl. a rovásnaptár neveinek Marsigli-féle átírásában is), hanem latin betűs helyesírásunkba általában csak később, Sylvestertől kezdve próbálnak beiktatni külön jegyet a zs hang számára, mégpedig szinte a XVIII. század végéig nem valami nagy eredménnyel (vö. TMNy. 202, 206). Tehát számolhatunk azzal, hogy a zs hang már korán, így - ami bennünket érdekel - az 1274-es időkben benne volt a magyar hangrendszerben, és ősi írásunk külön jegyet használt rá, míg a latin betűs helyesírás a zöngés zs-t is igen soká a zöngétlen s jegyével tüntette fel.

JAKUBOVICH EMIL és PAIS DEZSŐ tanulmányai, bár alapvetőek a közel négyévtizedes időbeli távolság óta a modernebb kutatási módszerek, de főként CSALLÁNY DEZSŐ szaktudása több eddig felderítetlen részletet tárt fel a rovásírásos téglán és jól bevált módszerével, főleg ligatura-ismeretével megnyugtató megoldást is sikerült megfogalmazni.

Az alábbiakban közlöm CSALLÁNY tanulmányának idevonatkozó részletét és a tégla feliratának vonalas másolatát, ahol az eddig észrevétlenségben maradt évszám is fel van tüntetve:

fa_er_2-110

fa er 2-111a

A keretbe foglalt felirat alatt elmosódottan a fent említett évszám vehető ki, amit eddig a kutatók nem vettek észre. Ez az évszám a felirat készítésének és a tégla kiégetésének az idejét jelezheti. Az évszám összhangban áll a korai székely rovásírásos emlékeink idejével (XV. század).

Az eddigiektől elütő olvasat azzal magyarázható, hogy a téglalap felülete egyes részeken megkopott és a rovásjelek összefüggései csak figyelmes vizsgálat után állapíthatók meg és így egyes jelek elkerülték a megfejtők figyelmét.

*

A BÖGÖZI TEMPLOMI FRESKÓ ROVÁSFELIRATA

Bögöz, egy kis falu Udvarhely-megyében, körülbelül 10 kilométernyire Székelyudvarhelytől délnyugatra. A tizennegyedik századi, későgót templom a reformátusok kezelésébe került, akik a templom falait díszítő freskókat vakolattal bevonták és bemeszelték. A templom alkalmi restaurálásakor fedezték fel őket újból. Első közlőjük, az erdélyi művészettörténész SZIGETHY BÉLA (1930) fedezte fel, hogy a freskók 1480 és 1530 között megújított részében a Krisztus-képet keretbe foglaló mandorla bal alsó részén téglavörös krétával irt rovássor látható.

fa_er_2-111b

A feliratról NÉMETH GYULA a következőket közli:

"Ezt a feliratot SZIGETHY "ATYAI eSTÁN"-nak olvasta. Egy ATYHA vagy ATYA nevű helység Udvarhely megyében körülbelül 25 kilométernyire fekszik északészaknyugatra Székely-Udvarhelytől és egy ATYAI-ISTVÁNT Udvarhelyt említenek 1536-ban. Mindez feltűnően egyezik s ezek alapján a feliratot 1530 tájára tehetjük..."

NÉMETH professzor ezek után elveti a többektől "ATYA ISTeN"-nek ajánlott olvasatot. Vele szemben CSALLÁNY (1960) alaposabb mérlegelés után az utóbbi olvasatot tartja helyesnek.

*

A CSÍKSZENTMÁRTONI TEMPLOM ROVÁSFELIRATA

Eredetiben nem maradt reánk, csak hű másolatban SZILÁGYI SÁMUELTŐL 1749-ből. Ennél jobb másolata az un. "Marosvásárhelyi ismeretlen" kezétől öröklődött az utókorra és amelyből kiderült, hogy az időben korábban "Csíkszentmiklósi felirat"-nak nevezett írás-emléket a helynevek elcserélés[é]vel tévesen határozták meg.

fa_er_2-112

fa_er_2-113

A közel két évszázada vitatott rovásemlék igazi megoldása CSALLÁNY szerint még ma is nyúj[t] újabb kombinálási lehetőségeket. De legértékesebb megfigyelése tudós írástörténészünknek a 6. sorra vonatkozik, ahol az "ijas" - "illyalta" szavakat elemzi és SZAMOSKÖZY ISTVÁN tudósítására hivatkozva megemlíti, hogy őseink négyszögletesre faragott pálcákra rótták fel a szorosan sorakozó betűket. Szerinte székelyeinknél szokásban volt a nyílvesszők rovásolása, amelyeket aztán az ijas kilőtt. Ezt a rovás-müveletet szerinte "illyalás"-nak nevezték. Erre vonatkozólag hivatkozik a szegedi múzeum régészeti raktárában folytatott kutatásaira

"vasnyílhegyet nyílvesszőcsonkkal együtt találtam, amelyen kívül "LY"-szerű rovásjel volt látható más rovásjelek kíséretében.(?) Sajnos, akkor még nem foglalkoztam a rovásírás-rendszerekkel és így megfigyelésem felületes volt. Az elmondottak alapján, az összefüggéseket látva azt gondolom, hogy a rovásjelek nemcsak a temetői fejfákra kerültek rá, hanem a népvándorláskori sírokba helyezett nyílvesszők is a túlvilágiak számára szolgáló rovásírásos üzeneteket tartalmazhattak, amelyeknek azonban a nyílvesszők elkorhadása miatt nemigen maradhatott meg a régészeti bizonyítéka."

Valóban ez lehet a magyarázata a több régészünk írásában említett "sírba nyilazás" szokásának, amelynek meglétét kétségtelenül igazolja, hogy a földrétegek különböző mélységeiben találnak nyílhegyeket a legkülönfélébb lövési iránynak megfelelően. Tehát rovásírásos üzenetek voltak a túlvilági életbe költözöttek számára!

*

A LADÁNYBENEI CSERÉPEDÉNY ROVÁSFELIRATA

1909-ben Ladánybenén KADA ELEK tárta fel egy hitelesítetten szarmata sír mellékleteként a ma Kecskemét város múzeumában lévő nagyméretű cserépedényt. Felirata hármas: első csoport rovásait még az edény kiégetése előtt karcolták bele a nedves alapanyagba, a második sort égetés után éles-hegyes szerszámmal karcolták a felületre és a harmadik sor, amely tulajdonképpen csak két jelből áll és az előbbiekkel ellentététes [ellentétes] oldalon az edény "gallérja" alatt látható, szintén későbbi karcolás.

fa_er_2-114

Miután a sír szarmata-jazig eredetű és mellékletei ezt meg is erősítik, minden íráskutató joggal "jazig" - "szarmata" írásnak tartotta és részben még ma is annak véli. Legrészletesebben FRANZ ALTHEIM professzor a hunok történetéről írt hatalmas tanulmányában foglalkozik vele. Szerinte ["]alán", azaz az osszét-jász etnikumhoz tartozó népcsoport írás-emléke a Kárpát-medencében és a gótok rúnáiból leli magyarázatát. Származásának idejét a K. u. III. évszázad arámi írásrendszerben jelöli meg. (Geschichte der Hunnen, I. kötet, 293-300 old. Berlin, 1959.) Magyar részről BANNER JÁNOS végezte el a feliratok te[c]hnikai vizsgálatát és tőle ered a már említett két különböző időben lefolyt írásművelet megállapítása. MÉSZÁROS GYULA "az első hun nyelvemlék"-nek véli Magyarországon, bár véleményét hamarosan megváltoztatta és "ja...ig [jazig(?)] nyelvemlék"-ké nyilvánította azt. (1937). A jezsuita tudós íráskutató, NAGYFALUSSY LAJOS "ógörög"-nek minősíti a feliratot (Ógörögbetűs feliratok az alföldi sírleletekben, Kalocsa, 1940-41) Nagy régészünk PÁRDUCZ MIHÁLY ezt az utóbbi véleményt megcáfolta. (Dolgozatok, 1941) ő és BANNER megállapították, hogy az edény bár szarmata sírból került elő, az eredeti sír megbolygatása után újból használatban volt és a karcolások két hosszabb sora csak ezután került az edényre. BANNER "Technikai megjegyzések két népvándorláskori felirat megfejtéséhez" c. kis írása sok részletet tisztáz és az általa közölt rajz az edény keresztmetszeti vázlatán tünteti fel az írásjegyeket. Ezeket a sorokat CSALLÁNY DEZSŐ a ladánybenei erdényről [edényről] írt íráskutatásában számozottan sorbarakja és betűről betűre elemzi a jegyeket:

fa_er_2-115

CSALLÁNY tanulmányának idevonatkozó részletét idézem:

"A rovásjelek tanulmányozásakor feltűnt,hogy a felirat jelei egyeznek az esztergomi és a margitszigeti rovásfeliratokkal és így azok megoldását a magyar rovásírásrendszer körében kell keresnünk, annál is inkább, mert a sorvezetés itt is balról jobbra halad.

5. Az "A" betű rovásjele. Alakjával egyedül a székely-magyar rovásírásban és a ladánybenei gyűrű feliratán találkozunk.

7. számú jel a "B" betű rovásjele. Margitszigeten, Nagyszentmiklóson és a novocserkaszki feliraton találjuk meg.

8. számú jel az "R" betű rovásjele. Don-vidéken, Mojackojen Kubán vidékén, Pomázon és Felsőszemeréden csak részben maradt meg.

9. és 11. számú jel az "SZ" rovásjele. Margitszigeten, Esztergoraban, Battonyán és a székely-magyar rovásírásban egyaránt találkozunk vele.

A 6. számú jel a "CS". Azonos formájú a Margitszigeten.

2., 4. és 10. jel a "T" betű. Magyar rovásírásokon, Nagyszentmiklóson, Don-vidéken, Mojackojen találjuk kapcsolatait.

A 13. számú jel a "K" betű rovásjele. Alakja azonos az "Ö"-bető [betű] jelével.

A 3. számú jel az "M " betű rovásjele. Előfordul Esztergomban és a Margitszigeten is.

Az 1. számú rovásjel az "L" betű jele. Alakjával Margitszigeten és a novocsekaszki feliraton találkozunk.

A 12. számú jel a "K" betű rovásjele és a Kubán-vidéken találjuk meg a párját.

A 14. számú jel "IK" szokatlan összetételű rovásjel, melyhez hasonlót nem találunk. Legfeljebb a felsőszemerédi rovásfelirat második rovásjelét vehetjük mint részletet..." (1968, 289. oldal.)

CSALLÁNY olvasata: L-T-M-T = "ELTEMET" és A-CS-B-R-SZ-T-SZ-K:

"A CSEBRESZ TESSZÉK" A fe[l]oldott szöveg tehát temetéssel kapcsolatos felírást mutat. Viszont maga a szerző is megjegyzi, hogy logikátlannak látszik, hogy szarmata-kori edényen XIV. századi rovásfeliratot alkalmaznak. A különböző korokhoz illeszkedő lelet, amely ezek szerint kétszer került földbe és temetési mellékletként sok fejtörést okoz a rovásszakértőknek. FARAGÓ ZSIGMOND pl. etruszk-főniciai-görög és "ismert" betűk összerakásával, jobbról balra való olvasatban "SIRIG TIED ÜZENET" értelmezést hoz ki. Nyugtalanító azonban ebben az újszerű kombinált rovásjel összeállítású szövegben az "ismert" betű megjelölés, amely pl. a CSALLÁNY által 12-esnek számozott betűt "ismert S "-nek, és több "I" betűt szintén "ismert"-nek mond a mai latinbetűs kurzivírás jegyeit véli felfedezni.

Bár mint említettem CSALLÁNY "logikátlannak" véli, hogy egy és ugyanazon edényt kétszeri alkalommal használtak olyan időtávlatban, mint a szarmata-kor és a magyar XIV. század, nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy a cserépedényt már másodszor emelték ki a föld méhéből alkalmi ásatásoknál s mi sem természetesebb, ha a lelet jellegét ismerve az első megtalálók újból alkalmazták temetkezésüknél.

*