Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fehérné, Walter Anna: Az ékírástól a rovásírásig, 2. kötet /4

2013.02.08

DÉLAMERIKAI MAGYAR ROVÁSEMLÉKEK

(Az alábbi két fejezet FEHÉR JENŐ MÁTYÁS írástörténeti kutatásaiból közöl ismeretlen és már mások által számontartott adatokat a magyar rovásírásemlékekből Délamerika területéről. Egészen új a paraguayi magyar pálosok felirat-sorozata, amelyekkel MAHIEU professzor foglalkozott érdemben, míg a perui misszióból származnak a SZEPESSY GÉZA által felfedezett térkép és ZAKARJÁS jezsuita misszionárius írta levél...)

I. RÉSZ: MAGYAR PÁLOSOK NYOMÁN PARAGUAYBAN

(Megjelent a "Magyar Hírlap" - Buenos Aires - 1975 január 27. számában.)

Sárgásszürke pergamenlapokra rótt régi krónikák, sziklafalakra, barlangoldalakra vésett rovásírások vallanak az egyetlen magyar szerzetesrend tagjairól, a pilisi remete-pálosokról. Budaszentlőrinctől a portugál Sierra de Villarelho és végül a legutóbb felfedezett paraguayi Cerro Polilla-barlang felírásáig.

A kezdetben egyedenként remetéskedő Isten-embereit BERTALAN pécsi püspök gyűjtötte össze a pilishegység, a Mecsekbéli Ürög és a kőszegi hegyek barlangjaiból "REMETE SZENT PÁL" regulája alatt, 1230 táján.

A barlangokból csakhamar kinőtt az új rend és MÁLYUSZ ELEMÉR kutatásai szerint a középkor végén több, mint háromezer pálos élt szerteszét a magyar föld rejtettebb helyein. Magyarországról hívták meg őket Ausztriába 1414-ben, (legszebb itteni kolostoruk a Graz melletti Maria Trost még ma is gyönyörű búcsújáróhely), majd ERZSÉBET, Lusitánia királynője (Portugál) telepíti meg őket a Villarelho barlangjaiban, ahonnét csakhamar kirajzanak és többek közt Lisabon egyik jellegzetes kolostorát a Saõ Julian kolostort, a későbbi várbörtönt, építik meg. (Érdekes, hogy Magyarországon megmaradt, legszebb kolostorukból is börtön lett - Mária Nosztra!) Apró szerzetesi cellácskáiból börtön cellák lettek.

A "lusitániai" állami levéltár (Lisabon) okiratai közt szerepel SZOMBATHELYI TAMÁS, pálos rendfőnök búcsúztatóbeszéde 1486-ból, amikoris egyeszerre 125 magyar pálos Indult Portugáliába. FRÁTER TAMÁS szavaiból: "... Isten országának örömhírét, Magyarország bölcs királyának nevét, egyaránt hirdessétek, amerre jártok..." Ugyancsak kezembe került Barcelonában KATOLIKUS IZABELLA meghívóle[ve]lének másolata is Magyarországra, hogy az Új-Világ, a nemégiben felfedezett Amerika, számára pálos hithirdetőket kérjer [kérjen] benne. A nagy királynő büszkén nevezi magát "magyar királyi vér leszámozottjának" és kéri FRÁTER TAMÁST, hogy "küldjön újabb munkásokat az Úr szőlőjébe, mert itt valóban munkásokra van szükség, akikre nehéz testi munka is vár..." FRÁTER MÁRK, az új pálos rendfőnök 1496 táján irt krónikája, a "Vitae fratrum Ordinis S. Pauli Eremitae" címmel egy újabb nagy rajzást jelez az ibér félszigetre, hogy előkészüljenek Amerika őslakóinak szolgálatára... Ezekkel az adatokkal a magyar pálosok kivándorlásainak Európában szinte nyoma is vész, de az Újvilág annál több, eddigelé szétszórt adatokban emlékszik meg róluk. Sőt ők maguk örökítették meg emlékeiket sok-sok ezer kilométerre hazájuktól, túl a nagy óceánon.

*

Európa az Újvilág felfedezése óta évtizedekig szinte lázállomban él. Kincsszomj, kalandvágy, ismeretlen földek meghódítása szította ezt a belső, égető tüzet s arra a hírre, hogy a pálmákkal, csodaszerű dús virágokkal, mesésízű gyümölcsökkel, tengerentúli rabszolgák ezreivel telitett America európai lakókat, telepeseket keres, a spanyol-portugál parti városokat idegenek ezrei özönlötték el. Köztük nemes, hithirdető szándékkal eltelt szerzetesek is.

S a két új "nagyhatalom" Spanyolország és Portugál közt hamarosan megindult a marakodás már Európában, de méginkább az új földön.

Határvillongások, vetélkedések veszélyeztették Európa békéjét. Így történt aztán, hogy a két királyság a pápát kérte fel döntőbírául, hogy csillagászati koordináták szerint húzza meg a végleges határvonalat a két gyarmatbirodalom között.

A Vatikán levéltárában három ilyen pápai "határvonó" bulla szerepel s mindegyikben meg vannak említve a pálosok, akik a jelek szerint tevékeny részt vettek az ismeretien földrész legelső földrajzi felméréseiben is. Az 1501-évből, VI. SÁNDOR pápa bullája pedig "expressis verbis" megbízza a magyar pálosokat - mindkét királyság részéről kifejezett óhaj szerint - a két elkülönített gyarmat benszülött lakosságának lelki gondozásával. Sokan keresték oknyomozó történelmi es[z]közökkel, hogy miért épp magyar papokat talált a pápa és a két királyság erre alkalmasnak. Szerintem az a magyarázata, hogy Magyarország a 16. századiban, minden tengeri kijárattól elzárt szárazföldi államként még csak reményeket sem formálhatott, hogy az Újvilág felé bárminemű érdekkapcsolatokra gondolhatott volna. Ennek következményeként a hittérítésnek, mint az előre kitervelt hatalmi terjeszkedésnek legjobb előkészítője a keresztény hittérítés magyar papság kezében volt a legbiztosabb az egyházi vonalon.

Bár a magyar pálosok délamerikai életére, tevékenységére vonatkozó európai kutatásaim régebbi időkből valók, egyszeriben aktuálissá lett a kiértékelésük, mert a közelmúltban könyvsikernek számító kiadványok jelentek meg a legismertebb, népszerűsítő, európai kiadóknál, Délamerika "vikingjeivel" kapcsolatban. Francia származású írója Argentínáiban él, prof. JACQUES de MAHIEU. Mielőtt azonban könyvsorozata érdekfeszítő részleteivel foglalkoznánk, az Assunción-i egyetemi könyvtár mikrofilm állományában szereplő régebbi pálos adatokra is érdemes figyelmet fordítanunk. A nagy "Americanista" gyűjteménye régi írások keskeny filmre tömörítve bizony sok türelmet, és némi szerencsét is követelnek, hogy egy-egy apró adat a "Sierra de los Paulistas" a "Cuenca de Virreynato"-ban, ami egész spanyol gyarmatbirodalom közepe, tehát a mai Paraguay területén fekszik közel a "Ciudad de los Ricos"- hoz, felfedezhető legyen. "Paulistas"-név 1559-ből! A délamerikai indián benszülött nyelvek sok tudós kutatót, lelkesedő "szó-bogarászt" vittek már kísértésbe, szóhasonlítgatásba. VICENTE LÓPEZ pl. 1000 perui quechua szó "szanszkrit" eredetét bizonyítgatta, legutóbb pedig CSÖKE SÁNDOR honfitársunk az ural-altáji nyelvekkel hozta kapcsolatba. Az említett JACQUES de MAHIEU 1971-ben megjelent francia könyvében: "Le grand voyage du dieu-solei[l]" (Napisten nagy utazása") pedig részletezi is a délamerikai benszülöttek nyelveit, de már a "viking" - leszármazás alapján norvégek utódjainak tartja pl. az inkák minden rangosabb címét, mint pl. a "Kapak" nála azonos "Hőssel". ('Deutsche Wochenzeitung - Feulleton - 1971 december 1971).

A leglényegesebbek, és minket szükségszerűen érdeklő az egész tanulmányból a "Cerro Polilla"-barlangban, Paraguayban az angol FAWCET ezredes által 1910-ben felfedezett "képrajzok", amelyeket aztán JACQUES de MAHIEU professzor 1971-ben alaposabban is feltárt és a képrajzokon kívül egy szép "runá"-t, magyarul rovásírásos sziklafeliratot is nyilváno[n]ságra hozott.

A barlang földrajzi fekvése azonos az assuncióni mikrofilm adatával 1559-ből: Paraguay Villarica nevű városkájától légvonalban 12 kilométerre, egy kb. 5 kilóméteres kiterjedésű röghegység, a Sierra Pelada vonulataiból 30 méter magasra kiemelkedő "Cerro Polilla" teljesen azonos a francia tudós leírásából véve. Az ó-hazai pálosok főbb telepei a Pilis-hegységben voltak. S ezt a szintén röghegységet "pilis-"-nek nevezik, ami a régi magyar nyelven "kopaszt" jelent. Mint ma a spanyolban a "pelado". S ha már a jó magyar barátok magukkal hozták a földrajzi megjelöléseket új hazájukba, akkor a "Cerro Polilla"-nak is kell magyar "megfelelője" lenni. Ez azonban fordítás szerint nincs, csak hangzás szerint. S ez eléggé meglepő. A pálosokat, mint láttuk "paulista"-áknak nevezték és ezt a nevet az assuncióni adat is igazolja. Hogyan alakult át [át] a "paulista" "polilla"-va? Az "au" hangot minden latin nyelv "ó"-nak ejti s a "Cuenca de Plata Virreynatus" területén, tehát Paraguayban és Argentínában a kettős "ll" betűt - eltérően a többi spanyolnyelvű vidékek tájszólásától - "zs" formájában használják. Így született meg a latinizált "pálos" - "paulista" névből a "polilla". A "polilla "pedig a jelzett vidék háziasszonyainak egyik réme. a kártékony és minden kelmét könyörtelenül átrágó "moly" értelmében használandó. Ez a szabályszerű fordítása. Így tehát a magyar pálosok régi emlékének az értelme bizony eléggé elváltozott a 16. század óta ott élő benszülött indián generációk emlékezetében.

Ezzel a történelem-földrajzi adatolással felkészülten, kissé tamáskodva fogadjuk a "Cerro Polilla", - vagy nevezzük ezután "Pálos-barlang"-nak - leírásánál szereplő sziklafeliratok "viking rúnákká" nyilvánítá[s]sát, amelyekből MAHIEU professzor eleddig hatot megoldottnak vél. Szemügyre véve párat a felírások közül találunk pl. egy évszámot, amelyet az illusztris szerző 1305-nek olvas, pedig két tucat szemlélő elé tárva a számot mindegyikük kétségtelenül 1503-nak látja.

Az egyik sziklába vájt folyosó oldalfalán kétsoros, titokzatos "runa" jegyekből álló feliratot mutat be a szerző. A sor végén két nagy latin betű: RF. A szerző eleddig nem talált megoldást a felírás olvasatára. Én sem sokat értek a magyar rovásírás pilisi változatához, de azt minden ősíráskutató tudja, hogy a mi ősi írásunk jobbról balra halad. És a prof. MAHIEU által a "sorvégére "helyezett" két latin majuscula RF a magyar rovásírási sorban "első betűkké" változik. S [es] így hangzik: FR. Nos, a magyar pálos rend minden tagja, amikor a remeték sorába lépett, nemcsak vagyonáról, hanem családi nevéről is lemondott és az egyszerű FR., azaz Fráter címet vette fel, megtartva azt még akkor is, ha pl. bíborossá nevezték ki, mint történelmünk tragikussorsú, nagy államférfijánál FRÁTER GYÖRGYNÉL is látjuk. (De ezrével maradtak fel ilyen "Fráter" nevek a pálosok történetéből!...) Bár a felirat szövegét nen ismerjük még jelen pillanatban, azt azonban, hogy sírfeliratról, az elhunyt szerzetes közelebbi adatairól, halála körülményeiről stb. szól, azt bizonyosnak tekintem, már csak azért is, mert a "sor elején" - a rovásírásnál azonban a végén a keresztény fejfák, sírkeresztek általánosan ismert R.I.P. betűi állnak. Ezek 3 szavak latinul: "Requescat in pace" s magyarul: "Nyugodjék békében!" jelentéssel oldandók fel.

Elébb említettem, hogy nem sokat értek a pilisi rovásíráshoz. Ez a nagy nyilvánosság előtt még alig-alig ismert fogalom. Az ó-hazai régészet soha nem látott buzgalommal és lelkesedéssel tárja fel szinte az egész országban a régi romokat, eltűnt falvakat, városokat kutatva. ANDRÁSSY KURTA JÁNOS barátom és munkatársam a "Pilis szerelmese", a régi pálos barlangokat, telepeket bújja már vagy két-évtizede. Pilisszentkereszt, Pilisvörösvár, Pilisszentlélek, Budaszentlőrinc - hajdani pálos remeték barangok romjai - egész sor kövén talált a régi szerzetesektől sziklára rótt, vésett jeleket. A közeljövőben vetjük össze a "Cerro Polilla" paraguayi "Pálos-barlang"-jának felírásaival.

MAHIEU professzor közöl egy kereszt alakú keret alsó szárába rajzolt négy hajóképet is. Kettő fölött szintén van rovásírás. Igaz, hogy csak az egyik tekinthető annak, mert a másik ismét csak RIP - azaz "nyugodjék békében" tehát minden bizonnyal elsüllyedt hajóról emlékezett meg a "festő". A négy hajó mindegyike más és más típusú. Ez azonban meg akadályozza professzor MAHIEU gondolatmenetét, hogy ezeket viking "sárkányhajóknak" vélje. Talán épp abban az időben, mikor MAHIEU az említett francia könyvét írta, Barcelona mellett voltam családommal együtt megtelepedve. Fiam hamarosan felfedezte a barcelonai kikötő egyik szép öblében a hajómúzeumot. Ott találtuk - fel is kapaszkodtunk rá - KOLUMBUS KRISTÓF híres vezér-korvettáját a Santa Maria hajócskát. Mellette lehorgonoyázva PEDRO MENDOZA és PIZARRO bergantinjai sok más történelmi járművel. Nos, ezeknek mindegyike szerepel a maga jellegzetes formájával a Cerro Polilla barlangképén. A régi hajótatok díszes fejeit nemcsak a vikingek "sárkányhajói" viselték...

De térjünk vissza a magyar pálosok exodusára Délamerika felé. Eddig közel 300 magyar pálosról van adatunk a Cadiz spanyolországi város "Archivo de las Indias" okirataiban. HERMANN EGYED 1973-ban kiadott könyvében a magyar egyháztörténetről írja, hogy: "PEDRO MENDOZA hajóin is indultak magyar pálosok. A tizenhat hajó, a mai Buenos Aires kikötőjében - akkor Riachuelonak. hívták - egyeszerre tett partra 16 fehér ruhás remetét. Ismeretes, hogy PEDRO MENDOZA nem tudta megszilárdítani a mai argentin főváros első alapítását, mert a guarani indián benszülöttek minden élelmet elpusztítottak a hajósok elöl. Így kényszerült az éhínség elöl szinte menekülésre JUAN de AYOLAS vezérlete, alatt tíz bergantin a La Plata és Parana folyókon fölfelé. Corpust és Asunciónt ekkor alapították és mindenütt magyar pálosok szerepeltek az új városok első papjaiként. Eljutnak Bolivia magas fennsíkjaira és Peruba is. Számuk megközelíti a háromszázat. Első kellemetlen meglepetésük PIZARRO és katonáinak kegyetlenkedése volt Peruban az inkákkal szemben. PIZARRO emberei igyekeztek őket kisebb szigetekre áttelepíteni, hogy ne zavarják a spanyolok érdekeit.

Hazai kapcsolataikat még 1552-ben is megleljük BARTHOLOME de LAS CASAS püspök leveleiben Santo Domingoból. Ez a domonkos szerzetesből püspökké kinevezett egyházjogász, az egyetlen, aki merészen szembeszállt V. KÁROLY világhódító terveivel és a benszülött indiánokat a szinte "genocídiumnak" - népirtásnak nevezhető kegyetlenkedéseivel, szemben védte. Tanácsadói, informátorai egész Délamerika területéről a magyar pálosok voltak. Egyik levelében panaszolja, hogy a császár, Isten érdekeit elhanyagolja, sőt gyilkosságokra is képes, mint a Magyarországon meggyilkolt FRÁTER GYÖRGY esete mutatja. Ez a levél az alvinci gyilkosság után az Erdélyből frissen kapott, alig négyhónapos késéssel jutott Las CASAS püspök tudomására pálosok útján. FRÁTER GYÖRGY tudvalévőleg maga is pálos volt és rendtársai az új gyarmatbirodalmakban is számontartották küzdelmeit...

Pálosaink nyomát fedezte fel 1745-ben a limai San Marcos egyetemén matematikát tanító RÉR JÁNOS magyar jezustársasági tanár. Tizenhét évig szerepelt az első délamerikai egyetemen és az 1746. évi nagy földrengés után ő volt Lima város középületeinek újjátervezője. Naplójában beszámol, hogy az egyetem könyvtárában nagyszámú, magyar vonatkozású könyvet talált, köztük rovásos jegyzeteket. A pálosok amerikai térképgyűjteményéből szakították ki a közelmúltban talált "Nagyszombati Mappát" is. SZEPESSY GÉZA barátom, a várpalotai múzeum alapító-igazgatója találta a primási könyvtár kifosztása után, szinte a szemétben. Cime "Mappa Antiqua" azaz "Régi térkép" és a nagyszombati egyetem másoltatta le magának 1599-ben. Nagyon jelentős emléke a magyar rovásírásnak, mert sok felirata ezekkel az Európában ismeretlen betűkkel igyekeztek a tengeri utakat titokba burkolni. Az említett "Mappa" sorszáma Nr. 56. Ebből azt következtetjük, hogy legalább ennyi darabbó[l] állt a gyűjtemény. A pápai bullák pálosokat bíztak meg a két újvilági gyarmatállam határainak megvonásával. S ők maguk úgy lát[t]hatták jónak, hogy a pilisi rovásírás betűit alkalmazzák új földrajzi jelzéseiknél, A híres norvég földrajzi-tengerkutató HELGE INGSTAD 1965-ben megjelent könyvében "Vesterveg til Vinland" keresi a magyarázatot erre a nagyszombati mappára, de nem tud válaszolni a magyar rovásírásos feliratok miértjére. Szerintünk az egyetlen megoldás a már említett RÉR JÁNOS-féle tudósításban szereplő "rovásírásos gyűjtemény", amit ő a limai San Marcos egyetem könyvtárában talált...

A délamerikai magyar pálosoknak 1560 táján nyoma vész. Helyüket spanyol ferencesek és később középeurópai jezsuiták - köztük 20-30 magyar - vették át V. KÁROLY császár megbízásából. Nem szándékom ez utóbbi hittérítő csoport tevékenységével foglalkozni. Ezt nagyon alaposan elvégezte 1923-ban MIGRAY J. történész: "A jezsuiták köztársasága Paraguayban" c. könyvében és még inkább fényt derítettek erre a korra és minden délamerikai magyar vonatkozásra SZABÓ LÁSZLÓ barátom szakavatott és alapos kutatásokra épített tanulmányai, de kiegészítősül és végszóként jelen írásomhoz meg kell említenem, hogy magyar jezsuiták is szaporították a délamerikai magyar rovásírásos emlékek számát. Csak kettőt ezek közül. Az első, FÁY DÁVID magyar szerzetes rovásírás[r]os naplója az 1750-1760-as évek brazíliai eseményeiről. Szerzőjét a paraguayi jezsuita köztársaság feloszlatása alkalmával POMBAL brazil helyettes-király bilincsbeveretve küldte Liszabonba, ahol a már említett és hajdani pálos klastromból vár[n]börtonné alakított Saõ Julián kazamatáiban, hét év keserves szenvedése után, 1767-ban meghalt.

A másik a 25 éves korában Peruba került ZAKARJÁS JÁNOS jezsuita (1720-1772) egy, a napokban kezembe került levelének másolata, amelyben leírja délamerikai benyomásait és ahol a brazilok kegyetlenkedéseiről szól, mindenütt magyar rovásírás titokzatos jegyei mögé rejti el mondanivalóját...

Egyelőre ennyit a magyar pálosok és a rovásírás délamerikai emlékeiből...

A "Pálos-barlang" földrajzi fekvését a "GENTE" című argentin lap merész írógárdájából három újságíró ellenőrizte. Az alábbi térkép pontosan jelzi a kimerítő utazás irányát Paraguay fővárosától a barlangokig. Az út részben szinte áthatolhatatlan őserdőkön visz keresztül és geográfiailag már Braziliához idomult térségbe hatol be.

fa_er_2-212

A "GENTE" reporterjeinek útiránya. - 1, - Asunción, ahonnét 550 kilométeres földes út vezet a 2. - Pedro Jaun [Juan] Caballero nevű, 40 ezer lakosú városkába a brazíliai határon. Innét terepjáró gépkocsin 95 kilométerre, dél felé haladtak a 3. -jelölésű Don Celestino Roja-féle haciendáig és végül lóháton a közeli 4. és 5. jelzésű barlangokig. ("Gente" Nro. 461. - 1974 május 23.)

II. RÉSZ: A PARAGUAYI PÁLOSOK ROVÁSFELIRATAI

A "Magyar pálosok nyomain Délamerikában" népszerűsítő és inkább csak tájékoztató írásomban a források különösebb megjelölése és főként a tudós JACQUES de MAHIEU francia és német nyelvű könyveiben közölt "rúnák" képeinek ismertetése nélkül nem nyújthattam elég alapot az írástörténeti adatok összehasonlítására a Paraguayban felfedezett "Cerro Pelado", azaz "Kopasz Hegy", vagy ősi magyarsággal "Pilis-hegy" barlang és magyarországi rovásírásos feliratok közt.

Jelen rövid összefoglalásom igyekszik e hiányt pótolni és némi párhuzamokat felsorolni, hogy a további tudományos és végleges kutatásoknak szakembereink számára utat nyissak és módot nyújtsak.

Mint már a "MAGYAR HÍRLAP" (1975 január 27) hasábjain jeleztem, feltűnő hasonlatokat találtam a paraguayi és a magyarországi Pilis-hegység kövein szereplő rovásjelek közt és ez utóbbi jelcsoportot ANDRÁSSY KURTA JÁNOS és JACQUES de MAHIEU közléseit párhuzamba állítom. A paraguayi barlangfeliratok soraiban nagyon sok "ligatura" is szerepel, amelyek viszont a CSALLÁNY-féle nagyszabású összevonásokban szerepelnek. Nincs rá elég felkészültségem és főként időm, hogy a jeleket egytől-egyig sorra vegyem. Megnyugtató feloldásokat, azonosításokat csak erre felkészült írás-kutató szakemberektől várhatunk.

Az ANDRÁSSY KURTA JÁNOS-féle pilisi rovásjelekkel való hasonlításnak nagy lehetőségei vannak. Erre a történelmi, földrajzi adatok elég alapot nyújtanak a Pilis-hegység barlangjaiban, pálos kolostoraiban élt remete-szerzetesek, majd közösségben élő írástudó és "kevés szóval sokat kifejező" jeleket alkalmazó magyar eredetű hittérítők, akiknek mint láttuk, nagy szerepe volt Délamerika feltérképezésében, bizonyára magukkal vitték és alkalmazták is az ősi magyar rovásírást.

Professzor JACQUES de MAHIEU törekvése, hogy észak-germán "rúnákat" lásson a barlangfalakra vésett, vagy festett jelekben szisztematikusan sorolja fel a hosszabb, rövidebb felírások jeleit. Hogy vannak ilyen, általa "viking" rúnáknak tetsző jelek, az kétségtelen, de azt is tudjuk, hogy a székely-magyar, vagy menjünk messzebbre is az ótörök rovás ábácé jegyei közt is van elég hasonlatosság. A különbség azonban hasonlatosságuk ellenére is lényeges, mert hangértékük egészen eltérő. S a szövegek feloldásánál ez a legfontosabb, hisz csak ez a hangérték meghatározás döntheti el a végérvényes szövegfeloldást és megnyugtató értelmezést.

Mielőtt a felírások részletezésére térnék, meg kell említenem, hogy ezek rajzait professzor MAHIEU kézzel irt "ductusa"-i alapján vettem. Sajnos, a feliratok "in situ" elhelyezése csak nagyon általánosságban van megadva. Irányuk is bizonytalan. Annyit azonban maga a tudős kutató is elvégzett, hogy a "klasszikus észak-germán rúnák" és az általa "degenerált rúnákhoz hasonló felírások" két különálló kategóriáját munkájában felállította. Ezek a "degenerált rúnák" azonban az általunk ismert ligaturák nagyszerű sorozatát jelentik. S ez nem jelenti azt, hogy az észak-germán rúnák-nak nevezett rovásjelek valóban viking írások lennének. Vikingek, akiknek paraguayi szereplése igen gyenge lábon álló hipotézis csupán, amúgysem ismerhették a keresztény egyházak nyelvezetéhez tartozó "R. I. P" és "FR". latin rövidítéseket, amelyeket nyilvánvalóan papi személyek örökítettek meg, sőt az utóbbi két betűt kimondottan szerzetesek megjelölésére használták. Őskeresztény motívumokat is találunk a rovásjelek közt. A viking hajósok írástudását nem vonjuk kétségbe, hiszen az északi rúnákról nagyon sok szép emlék tanúskodik. Azonban ezek az emlékek szinte kivétel nélkül sírkövek, faragott darabok és soha sem találtak még in "situ", azaz természetes sziklafalakra vésett rúnákat.

A magyar pálosok rovásírásáról már a MAGYAR HÍRLAP-ban közölt írásomban je[l]zem az ANDRÁSSY JÁNOS-féle Pilis-ben és a Dobogókőn felfedezett emlékeket. Barlanglakó remeték folytatták tovább a kemény sziklákra, gránittömbökre, mészkő falakra oly könnyen véshető, merev és egyenes vonalú rovásrendszerei kifejezendő gondolataikat, mondanivalóikat. Mielőtt a paraguayi, hajdani pálos misszió barlangfelírásaiból mellékelném a leglényegesebbeket, ismertetem ANDRÁSSY KURTA JÁNOS: "Tárgyi adatok Pilis ismeretlen történelméhez" c. kiadásunkban hamarosan kiadandó művéből a rovásírásos emlékeket. Ezek nyilvánvalóan előzményei - legalább is részben - a Cerro Polilla (ejtsd: "polizsa") hajdani pálos misszió barlangfalán lévő rovásírásoknak.

Előlegezve a közeljövőben nyomdába kerülő tanulmányból idézek:"... a romköveken még találhatók rovások szép számmal:

fa_er_2-214

Mindenekelőtt a "számjegyekre" hívnám fel a figyelmet, mert ezekkel más területeken is találkozunk majd. A patakmederben és azon kívül szerteszét sok rovást gyűjtöttem össze, és még sok vár fel gyűjtésre. Néhány jellegzeteset - csupán példa kedvéért - itt bemutatok:

fa_er_2-215a

Pilis hajdani erődítménykolostorainak sorsa ismert történetírásunkból. A törökökkel szemben ez a vidék volt az utolsó ellenálló erődítményláncolat Buda végső elfoglalása után. A pálosok maguk is utolsó szálig itt haltak hősi halált. A barlangokat azonban a Habsburgok esztelen rombolása robbantotta be. Erős bazaltköves kapumaradványokon még ma is láthatók az erőszakos rombolás nyomai. Erről ANDRÁSSY KURTA a következőket írja:

"... III. Károly a Rákóczi-féle kuruc felkelés bukása után újabb pusztításokat végzett ezen a területen. A hatalmas kőtömbök egyirányú dűlése jól mutatja a robbantás irányát. Az egyik kőtömbön találtunk egy erős tenyérnyi kerek lyukat, amelyben robbantó anyagtól megégett és elszíneződött kéreg áll. Nem bolygattuk meg, hogy esetleges "hivatalos" vizsgálat számára érintetlenül megmaradjon. A vegyvizsgálat bizonyosan kimutatná a kénes lőszer salakját, hisz ez szabad szemmel is jól látható. A robbantási területen ismét találunk néhány szép rovásos írott követ, és lent a patakparton egy kövön (mérete: negyvenszer ötven centiméter) ilyen rovások állnak"

fa_er_2-215b

ANDRÁSSY KURTA JÁNOS élesszemű megfigyelése a Dobogókőn, a Pilis legmagasabb fennsíkszerű lapályán is talált rovásokat. A "Zsivány-barlang"-nak nevezett romok falait felülvizsgálva társaival, FÖVENYESSY ENDRÉVEL, KATHY IMRE építésszel és P. G. művészettörténésszel, a részletekről 250 fényképet készítve a következő végeredményre jutottak:

fa_er_2-216a

Bár jelen kötetünkben ANDRÁSSYTÓL "Sumér nyelv és írás" címmel közlünk egy rövid tanulmányt, melynek mellékleteként szerepel a pilisi rovásokból összegezett és az esztergomi ásatásoknál előkerült jelcsoport, ehelyütt is közlöm, hogy a paraguayi feliratokkal könnyebb legyen az egybevetés művelete:

fa_er_2-216b

ANDRÁSSY KURTA rovássorait részben fel is oldotta, mint azt jelzett fejezetéből láthatjuk, bár maradtak még megoldatlan részek. Ugyan ez a helyzet a "Cerro Polilla" feliratainál. JACQUES de MAHIEU a maga módján a "klasszikus germán rúnák" alapján és az általa "Odin-kultusz"-helynek deklarált barlang alapgondolataként egészen a viking írások igézetében él. Az általa "degenerált" rovásszerűség azonban a betűösszevonások halmaza, amely az északi és egyéb germán rúnák rendszerében egészen ismeretlen jelenség.

Munkánk során nem vállalkozhatok részletes megfejtésekre - ez valóban nagy jártasságot igényel - de már a paraguayi barlangfeliratokból kiválasztott 12 feliratnál valóban meghökkentő azonosságokat látunk a pilisi rovásrendszer jeleivel és még inkább a CSALLÁNY-féle ligatura táblázat összevont betűivel. Ez utóbbi azért fontos, mert a zömét CSALLÁNY a MARSIGLI-féle rovásnaptár jegyeiről állította össze. Ez a botra rótt naptár pedig az 1450-es évek előtt használatban lévő székely rovásokat őrizte meg korunkra, De lássunk néhány részletet.

fa_er_2-217

Amikor A[N]DRÁSSY KURTA JÁNOS a következő idézett sort leírta "a számjegyekre hívnám fel a figyelmet, mert ezekkel más területeken is találkozunk majd" - szinte váteszi meglátást rögzített, bár sejtelme sem lehetett a paraguayi, számára elérhetetlen messzeségben valóban előforduló hasonló jelenségekről. Ő csak a helyi adottságokra gondolhatott, de bizonyára nem fordult meg agyában a gondolat, hogy egy és ugyanazon "iskolához" tartozó rovás-írástudók a kis magyar környezetből az "Újvilágba" kerülnek és ott is folytatják és gyakorolják írástudásukat a hazai tájakat annyira idéző vidéken, ahol még a sziklabarlangok is szinte az ő számukra teremtődtek. Az idézett mondás a "számjegyekre" vonatkozólag világos és félreérthetetlen párhuzamot jelez a Cerro Polilla sziklába vésett keresztjének három évszámával: Jelentőségét nem abban látom, mint professzor MAHIEU, miszerint már KOLUMBUS előtti időkben jártak volna itt vikingek. Jelezheti a barlanglakok születési éveit is, akik "itt szándékoztak meghalni". A növekvő évszámok tekintélyt is jelölnek és ez a remeteség szellemében élő pálosoknál különös jelentőséggel bírt. Mint tudott dolog, a pálos remeterend majdhogynem egyenesen megvetette a tudományokat és inkább az emberi jóság és istenszeretet gyakorlásában élte ki magát, elmellőzve, amennyire lehetett a középkori skolasztika bölcsészeti és teológiai kiképzési kényszerét is. Részben ez volt az oka gyors elterjedésüknek és az egyszerű földnépének megbecsülését is ez nyerte meg számukra. Gyakorlati életük a természet minden zordságával, emberlakta területek elkerülésével - városokban szinte soha sem telepedtek meg! - csodálatraméltókká tette őket a benszülöttek előtt is, akik aztán saját jószándékukból és bizalommal keresték fel őket magányukban.

De az írás-emlékekre visszatérve, jelzem, hogy a bizonyos "47"-es szám a Pilis-hegység kövein és Polilla-barlang keresztívén egy és ugyanaz. S amennyiben professzor MAHIEU duktusai a sziklafeliratok eredeti vonalairól pontosak, akkor az 1. sorszámú feliratban a CSALLÁNY-féle ligaturák közül szerepel az "N-T-K-SZ-T", amely titokzatos betűsornak a jelentése "entkereszt" azaz az első betű "SZ" hozzátételével "Szentkereszt" Ez talán nemcsak magára a szikláravésett keresztre vonatkoztatható, hanem esetleg valamelyik Pilisszentkereszt barlangkolostorból ideszármazó pálos írta fel régi klastroma nevét. Ugyanebben a feliratban, amelyet MAHIEU professzor tanulmánya "Beispiel einer degenerierten runenaehlichen Inschrift"-nek titulál, szerepel még mindig a CSALLÁNY-féle ligatura jegyekből "P-T-R" és pár betűvel hátrébb "-N-T-R" hangösszevonás, amelyek a MARSIGLI-féle rováskalendáriumból merített biztonság alapján nagy magyar rováskutatónk "Péter" és "kántor" szavakra oldott fel. Nincs kétség tehát, hogy egyházi személyről van sző, akinek neve a PÉTER és foglalkozása, kolostori szerepe a KÁNTOR. A barlang mennyezetén monogrammszerű nagyon komplikált ligaturacsoport szerepel (5. szám), amely CSALLÁNY-nál mint "NAZAReTi" van jelezve. Teljes értelmét még keresnünk kell. A legnagyobb és egy repedéssel majdnem derékbatört felírás - jobbról balra olvasva -, mint már írásomban a MAGYAR HÍRLAP hasábjain jeleztem "R. F."-fel "végződik", azaz valójában kezdődik. A két tisztán kiírt latin betű a "FR". azaz FRÁTER (jelentése testvér) rövidítése, természetesen "fordított" azaz jobbról balra haladó olvasatban.

fa_er_2-219

A barlangfeliratai természetesen nem mind egyidőből származnak. Sőt az "íróeszközök" sem mindig véső vagy faragószerszámok, hanem ecset is szerepel a soraikban. Így pl. az alább közölt, eléggé merevített és a latin betűsorral kevert feliratot ecsettel mázolták fel a barlangfalra.

fa_er_2-220a

Ezekkel a kiforrott, határozottvonalú betűkkel szemben a sziklaüreg mennyezetén lévő, szintén festett jelek, már Mahieu professzor szerint is "monogram"-nak nevezett, nagyon összevont íráscsoportok vonalvezetése eléggé bizonytalan. S ez a körülmény csak fokozza a ligaturák feloldását. Az írás megközelíthetetlensége még az "in-situ", azaz magán a helyszínen is fejtörést okoz, mert különféle megvilágításoknál eltérő jelleget mutatnak.

Nehézséget okoz a feloldás menetében az a körülmény is, hogy néha nehéz megállapítani a rovásjelek függőleges helyzetében a rovásjelek alsó vagy felső végződésének helyességét, mint a két alább közölt, ligaturás betűcsoport esetében amelyek, mint már jeleztem, a barlang mennyezetét díszítik.

fa_er_2-220b

A "Pálos-barlang" feliratainak változatosságát MAHIEU professzor az un. északi "rúnák" sokszerűségéhez igyekszik kapcsolni. Így kapnak helyet könyvében a barlangi feliratok sorában a "klasszikus rúnák" , mint aminő képaláírással jelezte az alábbi, tisztaírású sort:

fa_er_2-221a

MAHIEU professzor minden igyekezete arra irányul, hogy a vikingek délamerikai tartózkodását a prekolumbiánus időkben bizonyítsa. Érthető tehát, hogy a paraguayi sziklabarlangot is ennek az északi germán népnek hajdani szentélyeként tekinti és a falakat díszítő rajzokat, festményeket az Odin-kultusz és a "Drachenschiff"-motívumokat ennek a régi, világjáró és merész nép hagyatékának képzeli.

Az Odin-kép bizonytalan körvonalai az általa közölt festmény alapján egyáltalán nem meggyőzőek és a falrakarcolt kereszt szárában megörökített "Drachenschiff" sorozat sem tekinthető teljes bizonyossággal a vikingek jellegzetes vízijárműveinek. Amint már korábban rámutattam, a négy "viking" hajó különféle típusa arra mutat, hogy egy hajdani expedició "hajóhadát" ábrázolja, amelyek az Ipané és a Rio Paraguay vizein igyekeztek megközelíteni a brazil határokat, miközben elpusztultak. Ezért szerepel a harmadik hajó képe felett a "RIP"(?) féle keresztény temetői rövidítés.

fa_er_2-221b

fa_er_2-222a

MAHIEU másolta rovásfelírások közt, amelyeket ő germán rúnáknak nevez természetesen vannak félig-meddig már latinizált betűsorok is. Ezeket ő ALAIN de BENOIST francia runológus munkája után (Paris, 1969) osztályozza a különböző "futark" rendszerek nyomán. Ez azonban roppant nagy skála és feltételezi, hogy a Paraguay területére érkező vikingek skandináv, dán, észak-német és norvég etnikumokból verbuválódtak volna. Mindenesetre a tárgyilagosság kedvéért közlöm ezeket a tudós szerző által "klasszikus rúnák"-nak tekintett sorokat is. A 4. számú, kétsoros felirat a barlangfalára van széles ecsettel festve. Ez az "íróeszköz" elég korlátolt lehetőségeket nyújtott a sorok megörökítőjének, de ennek ellenére is mindjárt a legelső jel teljesen ismeretlen a MAHIEU professzor által publikált "futark" runasorban. Nem is lehet másként, mert ez a jel minden bizonnyal "tamga" azaz tulajdonjegyként tekintendő. A 7. számú "rúnák" is két sort képeznek és fekete vegetális szénnel vannak a sziklafalra festve, csak úgy, mint a 8. számmal jegyzett és mindössze négy betűből álló felirat.

Egész különleges figyelmet érdemel a 11. számú kép, amely egy "harcibárd" felületére karcoltak be a barlang lakói. Ennek a felírását MAHIEU professzor "Gebetzu Gott Odin", azaz "Ima Odin istenhez" címmel közöl.

fa_er_2-222b

A "viking sárkányhajók" a helyszíni folyami hajózás lehetőségeihez alkalmazkodó vízijárművek voltak tehát s inkább "lélekvesztő" csónakok, mintsem tengerjáró hajók. Ezeknek a képe jobban rögzítődött a hajótöröttek képzeletében és kapcsolódott keresztény motívumokkal, mint a világjáró vikingeknél, akik nem ismerték a keresztény kegyelet liturgikus szavait, sőt azok rövidítését. Ezt a pogány Odin-kultusz egyidőbeni szerepeltetése amúgy is kizárja. S ha már némi "engedményt" tennénk a hajóképek eredetére vonatkozólag, akkor is közelebbi lehetőségnek kell tekintenünk a Dél-Amerikában autoktonnak tekinthető folyami hajókat, mint aminőket a Peru és Yucatán területén hajdanán létezett Lakandon Birodalom egyik nagyvárosának Bonampak-kikötőjének freskóján látható. Ez a híres freskósorozat csak 1957 óta ismert VILLAGRA és TEYEDA festőművészek másolatából. A tizenkét freskó hajósképén ui. a "Pálos-barlang" keresztjében szereplő vízijármüvek minden típusa szerepel. Még a hajók színei is változatosak és azonosak.

fa_er_2-223

A hajdani hatalmas Lakandon Birodalom szétesése, népeinek szétszóródása után, amely 1445-ben következett be, Dél Amerikába is elvetődhettek a nyílt tengerek merészebb hajós csoportjai. Ez a lehetőség mindenesetre erősebb, mint Észak germán hajósainak paraguayi útja, amelyet MAHIEU professzor tételül állított fel.

Nem szándékom a tudós expedicióvezétő eredményeinek cáfolata és csak írástörténeti vonatkozásait értékelem ki s ezért a már említett hajó-képekhez csatolom MAHIEU viselettörténeti argumentumát is. Ezt is csak azért, mert a németországi "Deutsche Wochenzeitung" egy vasárnapi "Feuilleton"-ja túl nagy jelentőséget tulajdonit MAHIEU "Des Sonnengottes grosse Reise" címmel megjelent kötetében a vikingek és a délamerikai klasszikus népek süveg-viseletének és ezt mint "viking előzményt" fogja fel a prekolumbiánus időkre. Az alábbiak során közlöm a nevezett német újságcikk "dokumentális illusztrációit".

fa_er_2-224

A viselettörténet közölt adataihoz egyben csatolom BILGE kagán sírképét is, amely egyfüst alatt írástörténeti adatokkal is szolgál és pedig pontosan a magyar rovásírás ősének az ótürk írásrendszernek betűivel. A MAHIEU professzor által ismertetett viselettörténeti adatsorozat a két különbözőfajú népnél mindenesetre inkább az ázsiai ősnépek kultúrhódítása javára dönt Észak germánjaival szemben.

fa_er_2-225

A süvegrokonítás értéke tehát nagyon gyenge lábon áll s ha valami hasznát vehetjük, az is inkább az ázsiai viseletörténettel függ össze, hiszen ma már tudományos közvélemény, hogy Amerika lakói a mongol rassz oldalsó ágához tartozó bevándorlók csoportjaiból erednek. Belőlük születtek az un. "magas kultúrák" hordozói Boliviában, az Andok völgyeiben, Peruban, a mexikói Anahuac-fennsíkon és a Yucatán-félszigeten egymástól elkülönülten. Így fejlődött ki a paraguayi trópusi előtérben is egy ősi, autokton kultúra, ahol az ismertetett "Cerro Polilla"-i barlangfeliratokon kívül feltűnő sokféle, de mindig rovás-runajellegű feliratra találtak már eddig is mélyen Brazília és Chile határain is túl.

Mint jeleztem, nem szándékom MAHIEU professzor megállapításait sorra cáfolgatni. Csupán arra vállalkozom, hogy a már említett magyar pálos kapcsolatok sorozatával a "Cerro Polilla"-i feliratok magyar rovásírás jellegét lehetőség szerint elfogadhatóvá tegyem. Ebben igen nagy segítségemre van a már említett pápai bullákban kifejezett földrajzi határmegvonás a spanyol és portugál tengerihatalmak vitájában.

Nem férhet kétség ama megállapításunkhoz, hogy erről a határmegvonásról térképeknek kellett készülnie. Azt is tudjuk, hogy a két európai tengerészhatalom versenyében egy-egy ilyen térképnek mekkora jelentősége volt és mindegyik fél halálos ítélettel fenyegette meg azokat, akik engedély nélkül ilyeneket készítettek vagy lemásoltak. "Amerika titkos térképeinek" problémáját MAHIEU is felveti a híres délamerikai történész FURLONG VILMOS nyomán. Ez a tudós határozottan állítja, hogy az 1500-as évek elején Európa "nem volt olyan tudományos értesülés birtokában, hogy elfogadható térképet szerkesszen Amerika földrajzi körvonalairól". Ennek ellenére már 1507-ből ismeretes az első térkép Délamerika meglepően pontos körvonalaival WALDSEEMÜLLER MÁRTON szerkesztésében. MAHIEU a térképszerkesztéshez okvetlenül szükséges információk származását a vikingekre vezeti vissza. Érvelése azonban a sok "feltételezés" miatt igen gyenge lábon áll. Szerinte a lotharingiai herceg, II. RENATUS lett volna a térképszerkesztő támogatója. Eme feltételezését azzal támogatja, hogy a herceg "Jeruzsálem királya" címét örökölte anyai ágon, sőt a "Szicíliai kettős királyság" uralkodóinak címével is ékesítette nevét. Mi azonban tudjuk, hogy ugyanezen címeket a magyar történelemben II. ANDRÁS királyunk óta a hazai uralkodóink is viselték és nem is "anyai örökség" címén, hanem szentföldi kereszteshadviselés jogán.

De visszatérve WALDSEEMÜLLER térképszerkesztő személyéhez, meg kell említenünk magyarországi kapcsolatait is. Mint tudjuk, WALDSEEMÜLLER, az első amerikai térkép szerkesztője huzamosabb ideig tartózkodott MÁTYÁS király budai udvarában és kapcsolatban volt LÁZÁR DEÁKKAL, teljes nevén RÓZSÁS LÁZÁRRAL, az első magyar térképszerkesztővel. Róla írja az Akadémia Tankönyvkiadó gondozásában megjelent "Magyar utazók, földrajzi felfedezők" című gyűjteményes tanulmány: "Ekkor (a 15. század végén) tűnt fel kora térképészetének világviszonylatban is kiemelkedő egyénisége, BAKÓCZ TAMÁS titkára, LÁZÁR deák. Teljes nevén RÓZSA LÁ ZÁR... Életéről nem sokat tudunk. Valószínűleg Németországban tanult. A budai királyi udvarban összetalálkozott MARTIN WALDSEEMÜLLERREL, aki elsősorban műszerszerkesztő volt, ő készítette el a legelső, háromszögelésre alkalmas teodolitot, talán egyenesen LÁZÁR számára..." MÁTYÁS király udvarában a magyar pálosok igen nagy szerepet vittek, akik délamerikai kapcsolataikat az oda kiküldött rendtársakon keresztül minden bizonnyal megtartották. Misem áll útjában a tőlük szerzett értesülések összegezésének.

WALDSEEMÜLLER 1507-ben megjelent "világtérképe" tehát már ezt az évet is megelőző időben készült és a - szerintem - pálos szerzetesből lett esztergomi érseki titkár, akit később BAKÓCZ TAMÁS 1510-ben kanonokjává is kinevezett, értesüléseit "első kézből" saját rendtársaitól szerezte a FUHRLONG által olyan pontosnak ítélt, első délamerikai térkép kifogástalan megszerkesztéséhez.

fa_er_2-227

fa_er_2-228

S a valószínűen pálos LÁZÁR DEÁK személyével nem merül ki a délamerikai magyar kapcsolatok lehetősége. A már idézett "Magyar utazók, földrajzi felfedezők" megemlíti, hogy "LÁZÁRRAL egyidőben még egy kitűnő magyar kartográfus tűnt fel: MAXIMILIANUS TRANSSYLVANICU S. Ő holland térképészműhelyekben dolgozott." (I, m. 65. old. -1973.) Részletesebben ismerjük ERDÉLYI MIKE néven, aki Besztercén született az 1480-as évek elején. Külföldön tanult és a hatalmas V. KÁROLY spanyol király és német császár szolgálatában nagyon jelentős diplomáciai karriert futott be. Járt megbízatással Londonban az akkori teljhatalmú uralkodónál, VIII. HENRIKNÉL, 1512-ben pedig Verona város-köztársasággal tárgyalt és élete végén bizalmas tanácsadója lett II. LAJOS magyar király özvegyének, MÁRIA királynénak. Legjelentősebb műve a MAGELLÁN-féle expedíciónak részletes leírása "De Moluccis insulis atque aliis pluribus mirandis" címmel, 1523-ban jelent meg először,

A már említett spanyolországi és portugáliai magyar pálos kapcsolatsorozat tehát ezen a vonalon is kiépíthette a maga vonalait WALDSEEMÜLLER térképének megszerkesztésében.

Szükségesnek láttam, hogy a két magyar térképész szerepét megemlítsem sokkal reálisabb lehetőségek és valószínűségekként Délamerika feltérképezésében, mint aminőket professzor MAHIEU munkája felsorol. S ezek a személyek, LÁZÁR és ERDÉLYI MIKE okvetlenül kapcsolatban állottak a délamerikai missziók gondjával Rómából hivatalosan is megbízott magyar pálosokkal!

Ha ezekhez a felsorolt honfitársi kapcsolatok mellett még megemlítem a magyar pálosok és GARAY JÁNOS családja közt még Spanyolországban kialakult barátságot és kölcsönös támogatást, akkor a Buenos Airest másodszor is megalapító, magyar eredetű utazók és hódítók sorát még eggyel gyarapítóm. A GARAYAK szerepe ui. 1414-től kezdődőleg okiratilag bizonyítható és magyar eredetükre nemzedékeken keresztül is büszkén emlékezve, bizonyára az új Világban is örömmel keresték a magyar pálosokkal a kapcsolatokat.

Jelen pillanatban csak hivatkozom egy eleddig "elfelejtett", de a legelsőnek tekintett JUAN COSA = KÓSA JÁNOS pálos szerzetestől származó térképre, amelyről az assuncióni, Paraguay Állami könyvtár mikrofilmjeinek egyike "Reláción anónima sobre succesos ocurridos en el Rio de la Plata 1545" címmel, bőséges adatolással szolgál.

A térképészeti kitérőre - jelen tanulmányomban - csak annyiban volt szükség, hogy a magyar pálosok paraguayi és perui tartózkodását a VI. SÁNDOR-féle bullákon kívüli adatokkal is alátámasszam és ezzel a "Cerro Polilla", azaz "Pálos barlang" rovás jelegű feliratainak magyarázatát adjam. S talán csak kiegészítésként csatolom gondolatmenetemhez azt a lehetőséget is, hogy a szerzetesek a bennszülöttek ősi szenthelyeit az újból használatbavétellel azért tartották célszerűnek, hogy a nép bizalmát megnyerjék. A guayaki-törzs élete még ma is titokzatos...

III. RÉSZ: A "NAGYSZOMBATI VINLAND-TÉRKÉP" RÉSZLETEIBŐL

A SZEPESSY-féle "Nagyszombati "Vinland-Mappa", mint említettük az 56. sorszámmal van ellátva. Ez feltételezi, hogy legalább 55 más ily zsánerű térkép előzte meg a sorrendben. A rovásírásos jelek mögé bujtatott részletek minden bizonnyal féltékenyen őrzött titkokat jelöltek. Az eredeti gyűjtemény, az Új-Világ és ismeretlen földrészek feltérképezői okvetlenül ismerték a rovásrendszert és betűit főként a merev pilisi betűk tollal irt cifrázatai teszik kissé szokatlanná. A legnagyobb felirat "TANGER", azaz "tenger" első magánhangzójának elvétése azonban már a másolók járatlanságára mutat ha másban nem, a magyar nyelvben. A nagy "állam-titok"-ként kezelt térképek történetét mindenki ismeri. Féltékeny gonddal őrizték, hogy más nemzeteknek utat ne mutassanak az Új-Világ kimeríthetetlen és csodás gazdagságú földje felé. Ez az óvatosság Magyarország felé felesleges volt, miután tengernélküli országlévén nem lehettek ambiciói. Így a pálosok térképészeti tudása, amelyről az első délamerikai egyetem, a Limában, Peru fővárosában alapított San Marcos-egyetem gyűjteménye tanúskodhatott. Határozott a térkép másolásának ideje "Anno 1599" és a nagyszombati egyetem számára minden bizonnyal azért másolták le, hogy a Dél-Amerikába készülő misszionáriusok már előre tájékozódhassanak, illetve otthon maradt elöljáróiknak fogalmuk legyen alattvalóik hollétéről. Nagyszombati tanárokként jöttek Dél-Amerikába OROSZ LÁSZLÓ, LIMP FERENC, RÉR JÁNOS és ZAKARIÁS JÁNOS is, akik nagy szerepet játszottak az új világrész országaiban. Ugyancsak innét, azaz Nagyszombatból indult SZENTMÁRTONYI IGNÁC (1718-1793) is, aki indián kísérőivel az Amazonas környékét közel 35.00[0] kilométeres úton térképezte fel. Ugyancsak jeles térképész volt ÉDER X. FERENC (1727-1773), aki Perut térképezte fel és egyben még a máig legjelentősebb moxa-indiánok néprajzát írta meg.

Ezek az adatok feljogosítanak bennünket arra, hogy a SZEPESSY GÉZA-féle töredéktérkép jelentőségét kidomborítsuk és a rovásírást, mint rejtett adatok közlésére elsőrangú írásrendszert itt új hazánkban is kutassuk. Mellékletként közlöm a HAVASNÉ BEDE PIROSKA-SOMOGYI SÁNDOR szerkesztésében megjelent: "Magyar utazók, földrajzi felfedezők" c. könyvéből (Budapest, 1973) a magyar misszionáriusok útjáról szerkesztett térképet, bár szerfelett hiányos adatok alapján készült, de némi fogalmat alkothatunk alapján a térképészettel is foglalkozó hittérítők sokoldalúságáról.

fa_er_2-231

fa_er_2-232

IV. RÉSZ: ZAKARIÁS JÁNOS MISSZIONÁRIUS ROVÁS LEVELE 1756-BÓL PERUBÓL

Sajnálatos, hogy a délamerikai magyar hittérítők, főleg jezsuiták története eddig tudományos apparátussal nincs feldolgozva, annak ellenére, hogy részletekben igazán nem szűkölködünk. Bár ÁCS TIVADAR tiszteletreméltó munkát igyekezett nyújtani a Dél-Amerikában élt magyarok történetéről, írásai az újságírói tájékozottságon nem igen jutnak túl. Talán egyedül SPELLETICH PAULA százévvel ezelőtt Észak-Amerikában írt naplójának a kiadása a legnagyobb érdeme (Magyar honfoglalók a Missisipi partján"), de a délamerikai írásai csak felületen mozognak. Sokkal jelentősebb e tekintetben SZABÓ LÁSZLÓ argentínai munkálkodása, amelynek oroszlánrésze spanyol nyelven jelent meg s tudtommal a közeljövőben kerül sorra komoly kutatások alapján összegező munkája.

Így pl. a jelen kötet célkitűzéséhez tartozó rovásírásról és annak délamerikai emlékéről ZAKARJÁS JÁNOS jezsuita tollából eddig egyetlen hazai rovásírásos gyűjtemény sem emlékszik meg. SEBESTYEN GYULA nagy munkája szőrszálhasogató aprólékossággal tárgyalja pl. TAR MIHÁLY omori földműves gyakorlati rovásírását, mint "hírhedt hamisítványt", 1915-ben, hódol minden külföldi rovásbogozónak, de nevetség tárgyává igyekszik tenni BÁLINT GÁBOR "A honfoglalás revíziója" című tanulmányában a nagyszentmiklósi kincsfeliratok leghosszabbikát: "Gilas Pes-Gan Pesenyüji Kenész" és DEBRECZENYI MIKLÓS: "Az ősmagyar írás néhány hazai és oroszországi emléke" c. kötet "Gelse kiskán pesenyüji kenéz" feloldását. Mindez 1915-ben zajlott le, de SEBESTYÉN figyelmét elkerülte a mát [már] 1910-ben megjelent "Zakariás János és Fáy Dávid délamerikai misszionáriusok levelezésé"-nek rovásírásos részletei.

A budapesti T. Akadémi könyvtárában "Acad. 103 - X K/38, jelzésű köteg tartalmazza ZAKARIÁS atya levelét, melyet facsimilében közlök:

fa_er_2-234

A levél első ízben a FÖLDRAJZI KÖZLEMÉNYEK szaklapban jelent meg. (1910. 28 évf. XIII. tábla). Szövegét részben latinul, részben magyarul írta a perui missziókból a szerzője a nagyszombati egyetem rektorának. Szövegét a közölt facsimile után a rovásbetűs megjegyzések feloldásával együtt HOLOVICS FLÓRIÁN tudományos kutató feloldásában és a latin részeknek magyar fordításában idézem ahol a rovásírásos részleteket nagybetűkkel emelem ki. A levél beszámoló a portugál gyarmat korabeli kormányzatának kegyetlenségeiről a benszülött indiánok ellen.

"...de bizonyos emberek kegyetlensége arra kényszerítette őket (t. i. a benszülött indiánokat: szerkesztői megjegyzés), hogy messze az egyenlítő felé az erdők rengetegeibe vonuljanak, ahová elmenni nekünk nincs sem erőnk, sem szabadságunk. Ugyanis elvetemedett emberek jöttek át Braziliából, akik velem is a tigrisnél zordabban bántak. KERESZTÉNYEK VOLTAK EZEK S NEM IS INDUSOK. (Ez a nagybetűs részlet a latin szövegben magyarul íródott: szerkesztői megjegyzés) Ezek rendszerint mindazokat, akik elibük kerültek BÁNYAMUNKÁRA és más ALJAS MUNKÁRA is elragadózzák, AZ ÖREGEKET, hogy ennek hírét ne terjesszék, megfosztják ÉLETÜKTŐL, másokat az íj kifesztíéséhez szükséges UJJAIKTOL fosztanak meg. Az ANYÁKAT úgy teszik az utazásra alkalmasabbá, hogy letépvén EMLŐJÜKRŐL CSECSEMŐIKET, azokat ODACSAPJÁK az első karóhoz, amelyre akadnak. És hogy a vigyázatlanokat könnyebben behálózzák, maguk közül olyan embert küldtek előre, aki ruhájával és külső megjelenésével MISSZIONÁRIUSNAK hazudta magát. Ismerem ezt, már észretért. Vajha véglegesen! Ha ezeket az írásjegyeket nem ismered, VARGYASITÓL, BÉLTŐL, OTROKOCSI-TOL kérj tanácsot!..."

Eddig a rovásjegyekkel irt latin szövegű levél, amelyet szerzője a későbbiekben magyarul fejez be és a "Peru Missziókból" 1756 április 16. dátummal és utóirattal lát el.

Sajnos a magyarországi rováskutatás nem tud közelebbit a levélben elsőnek említett VARGYASIRÓL. Pedig az az érzésem, hogy ZAKARIÁS ezzel az ismeretlen rovástudóval személyes ismeretségben állhatott, míg a többieknek csak ábécéit ismerte. Ez a név talán új nyomokra vezethetne a kutatásokban...

A MAGYAR HÍRLAP-ban közölt kis írásom végső szavaival említettem egy másik magyar jezsuita hittérítő, FÁY DÁVID rovásírásos naplóját az 1750-60-as évek braziliai eseményeiről. Sajnos, ezt a naplót a portugálok mint "bűnjelet" használták fel a szerencsétlensorsu szerzetes ellen és végül is teljesen nyoma veszett. Legalább is a portugáliai kutatásaim alkalmával minden kísérlet meddő maradt megtalálására.

A délamerikai sziklafeliratoknak egyébként se szeri, se száma. T. KOCH GRÜNBERG: "Südamerikanische Felsenzeichnungen" (Berlin, 1907) csak töredékes és hiányos kiadása gazdag emlékeknek. A Rio Paraguay vidéke különösen csak a kifejezetten magyar pálos hagyományokból táplálkozó "fehér ruhába öltözött vándorpapok"- mítoszát tekintve, hihetetlenül gazdag anyagot nyújt a kutatóknak. Spanyolországig elhatol ez a hagyomány, annyira, hogy pl. FRAY GREGORIO GARCIA domonkosrendi szerzetes már 1729-ben foglalkozik a feltűnő gazdag magyar hagyományokkal a brazil-argentin-paraguayi határok érintkezésénél az "Origen de los indios del Nuevo Mundo e Indias Occidentales" c. munkájában. Adatait FERRARI ZSIGMOND nevű rendtársától vette, aki a magyarországi domonkosrendiek tartományfőnöke volt.

A magyar származású NETO LÁSZLÓ, Rio de Janeiro-i múzeumigazgató a századfordulón már alapos kutatásokat végzett e téren és eredményeit "Investigaçõnes sobre arqueologia Brasileira "címen tette közzé. Már ő vitázik régebbi kutatók ama állításával, hogy a sok sziklafelirat germán eredetű lenne. Egyedül az általa összegyűjtött néprajzi anyag három magyar pálos "népére" hivatkozik 1723-ból eredő leírások alapján. A bennszülöttek félig istennek tekintették a "fehér ruhás zarándokokat" és ősi törzsnevüket elhagyva a KOSA, BULKA és KOVÁCS nevű misszionáriusok "népének" nevezték magukat. Az 56 nagy faluban élő "Cabachis" törzs kiirtásáról és a köztük élő 7 "fehér ember" haláláról 1783-ból eredő leírások vannak. A "Kosarini" - így írja le őket 1723-ban a hosszú ideig köztük élt PIRES dos CAMPOS kapitány - még ismerték a "fáraírást".Minden falujukban volt egy "poste ceremonial", díszoszlop, amely körül gyűléseiket, ünnepségeiket tartották. Két ilyen "poste ceremonial" képét az asuncióni múzeum még ma is őrzi. A tiszta magyar rovásírás már csak torz, de még nyomaiban felismerhető vonalvezetéssel szerepel rajtuk.

Sajnálatos, hogy POMBAL portugál alkirály, aki szenvedélyesen gyűlölte a jezsuita misszionáriusokat, szinte minden valamirevaló emléket igyekezett megsemmisíteni, bár ezek az emlékek még a jezsuiták előtti korszakból származtak. Az "amerikánista mozgalom" azonban még így is sok anyagot tudott a századforduló óta rekonstruálni, gazdag anyagot nyújtva a magyar pálosok hajdani működéséről.

Befejezésül a délamerikai magyar rovásemlékekről irt, részben hevenyészett, részben még további kutatásokra ösztökélő tanulmányomat, idézem kitűnő írónkat, a braziliai őserdőkben szemevilágát vesztő, de élményeit annál színesebben látó MOLNÁR GÁBORT, aki a "Kalandok a braziliai őserdőben" című munkájában megemlékezik a saját szemeivel látott jezsuita tomplomromokról, amelyek magyarok közreműködésével épültek. Így ír MOLNÁR GÁBOR:

"... De mint került ide, az őserdőbe, a Jutapu torkolatához (közel az Egyenlítő vidékén!) ez a templom? a Történelem lapjai felelnek rá: Kétszáz esztendős, gyönyörű kultúrmunka semmisült meg akkor, amidőn... 1760-ban a portugál kormány parancsára az akkori gyarmaton, a mai Braziliában , valamennyi szerzetesektől alapított telepet katonaság vette körül, s a hittérítőket összefogdostatta. Valamennyiöket Portugáliába szállították. Érdekes megjegyezni, hogy több magyar szerzetes volt köztük, akikre éppen úgy, mint a többi szerzetesre, soha el nem követett bűnöket... igyekeztek rábizonyítani..."

De még így is maradt sok emlék. Elegendő arra, hogy a magyar alkotók szellemi hagyatékának összegyűjtése sok időt fog igénybe venni!

*


TILTOTT ÍRÁS, TITKOS ÍRÁS

Rovásírásunk ősisége sokat veszített a Kárpát-medence sokszerű népsége közt. A honfoglalás második hulláma, ÁRPÁD népének bevonulása már az avarság sorában is ismert rovásírást javarészt elhagyó testvérnépre talált. Mint a "sírok tanúsága" bizonyította és bizonyítja, hogy az avarok is ismerték az ősi, Közép Ázsiából magukkal hozott rovást s ezt megelőzőleg a hunok írásáról is tudunk. Mégis, annak ellenére, hogy ez a nagy kultúrvívmány, amit a rovásírás jelent, nem lehetett a későbbi századok folyamán a magyarság nemzetközi kapcsolatainak szolgálatára. Már csak azért sem, hiszent édesanyanyelvünk maga is megközelíthetetlen volt a környező népek számára, hát még mit jelenthetett volna nekik, ha a kezükbe került magyarnyelvű szövegek még ráadásul rovással lettek volna írva. Egyébként is az emberiség kultúrális fejlődése magát az írásra szánt felületet is egyre jobban egyszerűsítette, kezelhetőbbre cserélte át. Így lett az agyagtáblácskákból később papirusz, majd a viaszból pergamen, bőrhártya. Ezek kezelhetősége, szállítása, elraktározása nagy akadály volt az írás tömegesebb terjedésének. A romlandó anyagokra rótt, vagy írt emlékek pedig az enyészet martalékai lettek szükségszerűleg a természet törvényeinek megfelelőleg.

Természetes azonban, hogy hatalmi rendelkezések is igyekeztek az általános emberi műveltség terjesztése érdekében is egyöntetűvé, közkinccsé tenni a maguk által hasznosabbnak ítélt írásrendszert, amely nem mindig volt azonos a nagy népi tömegek ismert írásrendszerével. Hogy csak a legmodernebb idők példáira hivatkozzak, meg kell említenünk ATATÜRK KEMÁL pasa rendeletét a perzsa-törökírás eltörlésére és latinbetük bevezetésére. Ugyanezt teszik a szovjet-csatlós államok ázsiai írásrendszerinél, ahol a mongol, török, grúz, örmény stb. írásrendszerek óriási hatalmi nyomást kénytelenek elviselni s több közülök már hivatalosan meg is szűnt létezni. Régebbi időkre hivatkozva, elég csak a germánnépek rúnáit említenünk, amely ma már éppúgy, mint a székely-magyar rovás "kiment a divatból", sőt még a cifra, hegyes "gót" betűket is elhagyták már, amelyekkel középiskolás korunkban a kezdet kezdetén annyit gyötörtek. S val[l]juk be: az orosz cirillika betűsora sokakat elriaszt Magyarországon attól, hogy "szívrepesve" megtanulja a hivatalos orosz nyelvet. . .

A "tiltott írás" és rovásírás fogalomazonosítás azonban egészen új jelenség, amely SZENT ISTVÁN király alakjához kötődik. Rováskutatóink és a művelt közönség is sűrűn hall újabban egy pápai-királyi dekrétumról, amely "tűzzel-vassal" igyekezett a rovásírást kiirtani. A "Dekretum", amelynek eredetijét senki sem ismeri, SZILVESZTER pápától ajánlva ISTVÁN király udvarában született volna meg, továbbvezetendő a római rendeletet az 1000 év október 9-én. A rovást ismerő népek közt felsorolja a magyar mellett a székely és kun népneveket is és a feljelentők pedig 10 "arany penza" jutalom részesévé lettek, ha a tiltott írásokat bejelentették.

A "Dekretum" hangja azonban olyan, hogy okvetlen fel kell keltse bennünk a kételyt eredetisége, hitele[s]sé[g]ge felől. A pápa nem parancsolhatott ilyszerű eljárást az önálló és független Magyarországon, amely csak a vallást fogadta el, de nem függő viszonyt. Maga a dekretum dátuma egészen helytelen és csak a reneszánsz kor óta divatos formulával él. Egész Európa egyöntetűleg nem a kalendáriumi hónapok napjainak számával dátumozott, hanem a szentek ünnepével. Pl. április 23-at soha, sehol egyetlen okirat, dokumentum keltezésénél nem találunk, hanem "Festum Sancti Georgii martyris"-t, azaz "Szent György vértanú ünnepén", amelyről mindenki tudta, hogy április 23. -át jelenti. Magyar népünk még a hónapokat is így jelölte, sőt még a honfoglaláskori szokásokat átmentve keresztény mezbe öltöztette a hónapokat is: Szent György hava. Gyümölcsoltó hava, Arató hava stb.

Anakronizmus, időbeli tévedés ISTVÁN király korában "kunokról" beszélni. Ha ilyen rendelet megjelent volna, szerepelne ISTVÁN király dekretumai közt, amelyek egészükben reánk maradtak és sokkal kisebb jelentőségű közügyek felől rendelkeztek. A rovásírást ismerő népek közt valóban szerepeltek a kunok, de ISTVÁN király korában ez a rokonnép még nagyon messze volt attól, hogy a magyarsággal közvetlen érintkezésbe kerülhetett volna. A besenyőktől is maradt reánk szép számmal rovásemlék és ez a nép ISTVÁN király korában már valóban köztünk élt s a "dekretum" szót sem ejt róluk.

Méginkább meggondolkoztató az "arany penza". Magyarországon ez a név pénzverésünk történetében egyáltalán ismeretlen. ISTVÁN király pedig semmiféle ily arany pénzt nem veretett, hanem csak a híres és egész Európában, főleg a Skandináv országokban tömegesen előbukkanó ezüst dénárokat.

Maga az egyházi vonal is csak az inkvizíció bevezetése után lett ellenséges indulatú mindenféle számára ismeretlen írásrendszerrel szemben, de akkor sem maga az idegen jelek használata, hanem a velük kifejtett gondolat volt számára gyanús. S ez főként a XIII. században lett általánossá, de ekkor is inkább a görög írásrendszerhez tartozó könyvekkel, iratokkal szemben, hisz ekkor irtotta ki a római hivatalos egyház a Hazánk területén oly nagyszámú bizánci-szertartású kolostorokat. Lakóikat "pogánynak" minősítették, mert nem a római "leöntéssel", hanem "vízbemerítéssel kereszteltek. Ne feledjük, hogy még NAGY LAJOS is attól tette függővé a törökök által szorongatott Bizánc császárának nagy könyörgésére a magyar katonai segítséget, ha udvarnépével "megkeresztelkedik". Vagy KOLONICS LIPÓT még a munkácsi püspököt is újra kereszteltette, érvénytelennek degradálva a bizánci keresztség szertartását.

De vannak egyéb történelmi adataink is arra vonatkozólag, hogy Magyarországon ISTVÁN király uralkodása után egyházi vonalon is alkalmazták a rovásírást. Elég itt TEMESVÁRI PELBÁRTRA, a MÁTYÁS királykori Magyarország legnagyobb szónokára hivatkozni, aki leírja egyik beszédében, miszerint a megözvegyült GIZELLA királyné, ISTVÁN király felesége a székesfehérvári királysírra, ISTVÁN király márványkoporsóját környező falra Turul-madárral díszített és rovásírásos szöveggel ellátott sírkövet állított fel, amely előtt a lánglelkű tömegszónok saját bevallása szerint mindig elgondolkozott a "nemzet romlásán", értve alatta a MÁTYÁS korabeli humanisztikus félpogányság szellemét. A törökdúlás elől ezt a követ Makrancra menekítették és innét a kassai kőtárba került, de már vagy egy százada eltűnt. Meg kell említenünk a Margit-szigeti klastrom templom falába vésett rovás sorokat, amelyekre - mint már korábbi fejezetünkben tárgyaltuk - vitéz SZAKONYI ISTVÁN VAJK barátunk hívta fel a rováskutatók figyelmét. Ugyancsak megemlíthetjük a félig egyházi szellemben íródott SZENT LÁSZLÓ-féle dekretumok sorában ama rendeletet, hogy vasárnaponként a tíz-tíz falu miséjére érkezőket a "botos ispánnak" volt kötelessége fogadni. Mai nyelven ez azt jelenti, hogy ellenőrizték a jó falusiak istenességét, de nem azzal, hogy a "botos ispán" odaterelte volna a templombajáró híveket, hanem a botra felrótták a megjelenteket vagy távolmaradó templomkerülőket! Ugyancsak meg kell említenünk a MARSIGLI-féle, un. "bolognai botnaptárt", amelynek eredetét CSALLÁNY DEZSŐ tudományos kutatásaival a középkor "legsötétebb századaira" vezeti vissza.

Összefoglalásként a jelen nagy gyűjteményes munkánkban szereplő rovásemlékek oroszlánrésze egyházi vonatkozású vagy templomfalakon, képeken szerepel. Ha tehát az ISTVÁN király-féle "dekretum" életbe lépett volna, ha másért nem, akkor a "10 arany penza" -ért mindig akadt volna Júdás...

A mondottak alapján tehát leszűrhetjük a következtetést, hogy a rovásírás mindennapi gyakorlata nem lett tilalom tárgya magáért az ősi írásjegyekért. Megszűnésük, vagy inkább elhanyagolásuk oka a körülményes, természeténél fogva csak rövid szövegek közlésére alkalmas rovásbotoknak egyszerű "számadói bottá válása" lehetett és így a gyakorlati életben főleg a gazdasági ellenőrzések eszközévé silányultak le. A régi írás gyakorlatának hanyatlását sőt majdnem elenyésztét SZABÓ KÁROLY pl. a következőleg okolja meg: "A székelyföldön az ősrégi saját betűkkel való írás gyakorlata a RÁKÓCZI-korszak erőfeszítésére következett zsibbadás idejében, a nemzeti szellem hanyatlásának és tespedésének korában enyészett el... "(Szabó K. "A régi hunszékely írásról" Bpest, 1866. VI. 118. - Budapesti Szemle.)

A teljes "enyészetnek" az egyházi iskolák vetettek gátat. Roppant érdekes gróf BATTHYÁNYI FÜLÖP nevelőjének HORVÁTH BENEDEK "erdélyi születésű kegyesrendű atya" 1750-ben tett vallomása a rovásírás elterjedségéről Székelyföldön:

"Az is bizonyos, hogy még a múlt században is (tehát az 1600-as években!) sokan voltak, különösen az erdélyi székelyek közt, a kik a régi betűkkel éltek, s azokat részint magán szorgalommal, részint iskolában tanulták. Anyai nagyatyám, mint elaggott vén ember, ki ezen század 29. évében (tehát 1729-ben!), midőn éppen a grammatika iskolába jártam, halt volt el, nem kételkedett azt állítani, hogy az iskolában tanulta a zsidó betűkhöz hasonló magyar betűket, melyeket én mint gyermek, kinek inkább játékon járt az eszem, milyenek mennyien voltak, magamnak megmagyaráztatni bizony nem igen ügyeltem. De már ma alig van vagy talán nincs is egy ember sem, a ki ezen betűket ismerné..."

Hogy a "kegyesrendű atyának" nem volt egészen igaza, azt ma már világosan bizonyítják a tények. Igenis voltak és vannak még hosszú ideig rovásírók, főleg az egyszerű nép fiai sorában, mint a barkácsoló számvevőjuhászok egész sora mutatja.

A "tiltott írás"-ra azonban mégis akad példa! Mint kuriózumot említem meg CSUZY ZSIGMOND pálos rendi barátnak, a XVIII. század első évtizedeiben Magyarország közkedvelt és népszerű szónokának a beszédeiben magyaros zamattal felsorolt dörgedelmeit az egres "népbűnök" ellen. A babonák és ördöngös praktikák ellen főként harcolva 1724-ben két prédikációs könyvet adott ki: "Evangéliumi trombiták" és az ugyanakkor nyomtatott "Lelki éhséget enyhétő evangeliomi kölcsönyzött három kenyér" címmel, amelyek valóságos kincstárai a vallási néprajznak még ma is. Ezek közt a "népbünök" közt szerepelnek a rovásírásos cédulák is. De hadd mondja el CSUZY atya maga erre vonatkozó intelmeit:

"... Kik is vétenek az Isten tíz rendbéli parancsolattyai ellen? Minnyájon, a kik a természet közönséges folyásán avagy az Anya szent egy-ház rendelésén annak szokott rendi-mődgya ellen vagy bab-hányással, vagy nézéssel, vagy berbitéléssel élnek. Példának okért, a kik a barmokra olvasnak vagy olvastatnak, a kik hideglelés vagy más efféle nyavolya, sőt fegyver-ellen-is cédulákat, írásokat, vagy más ez-féle, maogban erőtlen eszközöket hordanak testükön avagy ruházatyokban..."

A zamatos régi szöveg tehát csak általánosságban említi meg a többi babonafajta mellett a "varázsírás", "bűbájos írás" védőerejűnek vélt, talán imaszerű szövegeket, amelyeket a jó falusiak magukon vagy magukkal hordtak.

Az "Evangéliomi trombita" azonban már bőszavúbb, különösen a gyónásban feltett kérdések során:

"VóIt-e az ördöggel valamely szövetséged?... Hordoztál-e idegen és szokatlan betűkkel írt cédulákat vagy fegyver-ellen-való írásokat. - Bű-bajos babonaság-által czédulák vagy egyébb más e-féle bötűk vagy igék hordozása által magadnak, fijadnak vagy marhádnak egésségét kerested-é?"

Nincs semmi kétség, hogy ezek a "bű-bájos varázserejű" írások igen el voltak CSUZY atya korában terjedve a nép között, hisz a "marhának egészségét" az arra írt "szokatlan bötűkkel" feljegyzett szöveg védte meg minden "ny[a]volya és kórság" ellen. Ez tehát falusi hívőkre, a nép fiaira illő intelem és bizonyíték a rovásírás elterjed voltának. De a paraszti réteg mellett a fegyverviselő katonákra is vonatkozott. S a gyónási kérdés magával hozza azt a körülményt is, hogy a babonás írást "magukon vagy magukkal" hordozók olvasni is tudták a rovásírásos szöveget, hogy mondókájukkal a hideglelés vagy marha vész ellen védekezzenek, A "szokatlan bötűk"-re való hivatkozás viszont arra enged következtetni, hogy az 1720-as években már a papság és literátus városi emberek előtt nagyjából ismeretlen, vagy legalább "szokatlan" volt a rovásírás betűsora.

A "írásos igék" mindenesetre rövidebb, ráolvasó, veszélyhárító mondókák lehettek, amelyeket talán már emlékezetből is tudtak, de a "czédula" jelenléte fokozta a varázst vagy ellenhatást s így ragaszkodtak hozzá. Hogy a gyógyfüvek és formulák neveit és szövegét botokra is feljegyezték, kitűnik az inkvizíció történetéből, ahol a táltosok, tudós gyógyítok ősi rítus szerint hegyen-völgyön gyűjtötték gyógyszereiket.

A "tiltott írás" mellett sokkal nagyobb jelentősége van fejtegetésünkben a "titkos írásnak", ami arra értendő, hogy rejtett szövegeket, tilalmas jelentéseket rovással írtak, ezzel is megnehezítve az illetéktelenek lehetőségeit a nem nekik szánt szövegek olvasására.

A rovásírásnak, mint "titkosírásnak" felhasználásáról több, még ma is meglévő emlékünk van. Legközismertebbek SZAMOSKÖZY ISTVÁN ilyszerű írásai, valamint ZAKARIÁS JÁNOS jezsuita misszionárius egy levele Peruból Magyarországra küldve, hogy a hírhedt Pombal, portugál alkirály kemény cenzúráját kikerülje. Sajnálatos, hogy a legjelentősebbek, amelyek részben illetéktelen kezekbe kerültek és ezáltal a címzettet, vagy az írásban kitűzött célt soha sem érték el, sőt gonosz indulattal meg is semmisítették őket. Ilyen, nagyon jelentős "sífrirozott" rovásírások voltak a rodostói magányból a spanyol királyi udvarba küldött titkos értesítések. Ezeket vagy maga II. RÁKÓCZI FERENC, a Nagyságos Fejedelem, vagy valamelyik udvarnoka írták és küldték tovább a futárként működő, de kétkulacsos kémként a bécsi udvar szolgálatában álló LE BON nevű megbízott. Sajnos, ezek a levelek, amelyeknek tartalmát a tisztességtelen kém Béccsel is közölte, s bár eljutottak a spanyol király kezéhez, sőt a simancási spanyol állami levéltárba is bekerültek. Egy magyar jezsuita kutató azonban már az 1920-as évek végén csak hűlt helyüket találta. Férjem simancási látogatása alkalmával azonban a nagyszámú RÁKOCZI-akták egy régi iktatókönyvében nyomára bukkant egy iktatói feljegyzésnek: "Acta sécréta del's Principes Ragozis" A magyar kutató is síránkozik a számos okmány elvesztésén, de ez a feljegyzés elkerülte figyelmét. Rovásíráskutatói szempontból azonban így is jele[n]tős bizonyítékunk van, hogy a levelek rovásírással készültek, legalább is részleteikben s nemcsak a Nagyságos Fejedelem folyamodott a "titkosírás" eme formájához, hanem fia, RÁKÓCZI JÓZSEF IS, akiről más forrásokból tudjuk, hogy értett a rovásíráshoz.

Ugyancsak idesorolom FÁY DÁVID jezsuita misszionárius rovásírásos naplóját, amely miatt szerencsétlen szerzője Pombál börtönébe került Liszabonba, ahol 1761 és 1767 között fogságban élte le sanyarú életét. Róla már a pálosokról írt fejezetében bővebben írtunk.

Így a sok vesztesség után nincs más hátra, mint a megmaradt, titkos rovásírás emlékeket sorra venni facsimilés illusztrációval, hogy legalább mentsük a menthetőt. Így kerülnek sorra SZAMOSKÖZI feljegyzései. ZAKARIÁS JÁNOSÉT már szintén ismertettem a délamerikai magyar rovásemlékek során.

SZAMOSKÖZY ISTVÁN KÉT TOLLALÍROTT ROVÁSEMLÉKE

SZAMOSKÖZY személyével, külföldi tanulmányútjaival és főleg rovásírásos történelmi feljegyzéseivel a firenzei nagyhercegi könyvtárban, valamint irodalmi tevékenységével az erdélyi fejedelmi udvarban az "Eltűnt vagy eltüntetett rovásemlékeink" című fejezetemben foglalkozom részletesebben.

Jelen fejezetb[ae]en az általa "titkos írásnak" szánt emlékeket ismertetem, főleg SEBESTYÉN GYULA nyomán.

Az első emlék feloldása csak ultraviolett sugarak segítségével sikerült, mert talán maga az a tény, amiről a kézirat szól magára a szerzőre is veszedelmet jelenthetett volna, hisz feltételezhette, hogy rajta kívül is akad még majd valaki, aki a rovásírást ismeri és az inkrimináló kijelentések megörökítése miatt felelős[s]égre vonhatják.

Az erdélyi fejedelmek udvari történésze SZAMOSKÖZY figyelemmel kísérte az erdélyi fejedelemből lengyel királlyá választott BÁTHORY ISTVÁN és rokonsága sorsát, akikkel nem rokonszenvezett. Ez a magyarázata, hogy szívesen jegyezett fel udvari mende-mondákat, sőt pletykákat is. Így KENDI ISTVÁN szájából hallotta GÁLFI JÁNOSNAK, a fiatal BÁTHORY ZSIGMOND nevelője és udvarmesterének gyászos kimenetelű titkos szerelmi viszonyát a fejedelem anyjával, amely a szerencsétlen u[rd]vari főember lefejezését vonta maga után. SZAMOSKÖZY az eseményt hat soros írása örökíti meg, ahol a kényesebb, inkrimináló részeket rovásírással rögzítette. Annyira óvatosan járt el, hogy később informátorának nevét és a részletező szerelmi viszonyt tartalmazó sort sűrű hullámvonallal később olvashatatlanná tette. A tör[t]lés azonban halvány tintával történt és így fényképezési módszerekkel az eredeti szöveget rekonstruálták.

A feljegyzés történelmi jelentőségéről még mindössze annyit, hogy a fecsegő, dicsekvő GÁLFI JÁNOS udvarmesternek 1593 március 8-án valóban fejét vették...

Magyar szövegű kis udvari pletyka az írás tartalma SEBESTYÉN feloldásában két részre van osztva: az első közli a meghagyott szöveget, a másik a törölt részleteket. A szövegfeloldásban a rovással írt részeket nagybetűkkel emelte ki SEBESTYEN és eme módszerét én is követem:

"Beszterczere írt volt Lengel király titkon, hogy GYÁLFINAK el // wssek az fejét, ezert hogy azzal kérkedett volna, hogy BÁTORI // ZSIGMONDNAK AZ ANNIÁVAL (törölve: az annyawal hált) volna.

A törölt rész:

"Kendi István úgy beszélle hogy... forti uxori debitam // reddere GYÁLFIN his dixerit ASZONODIS - FEL - TARTANÁ - ÉNNEKEM // es oztan felesegenek adata volna ki.

A szöveg pontos betűzését CSALLÁNY külön összeállította és az ő táblázatát öt sorba foglalva közlöm kön[n]yebb áttekintés végett jobbról balra haladó olvasatban.

fa_er_2-243

SZAMOSKÖZY másik tollalírt rovásírásos emléke II. RUDOLF gyengeelméjű császárról írt gúnyverse. Itt a rejtett és gyalázkodó szöveg bár latinul íródott, rovásjegyábécé mögé van rejtve. Közöljük az eredeti kéziratot, annak átbetűzését és magyarra fordított szövegét, ahol a ritkított sorok jelzik a gúnyos, szatirikus szavakat. Tiszta áttekintés szempontjából ugyancsak mellékelem CSALLÀNY szövegét számozott sorrendben és olvasati irányban. Egyébként SEBESTYÉN szerint ez lenne az első eset arra hogy latin szöveget rovásjelekkel írtak Magyarországon.

fa_er_2-244

In Rodolfum caesarem

Imperium per te capit incrementa RODOLFE,
Hinc etiam Augusti nobile nomen habens.
Auxisti scilicet BELLIS FURIALIBUS orbem,
Auxisti populos PESTE CRUDELI
(sic!) fame,
Implesti ungaricas DIRIS PRAEDONIBUS ORAS,
Dacia PESTIFERO TOTA LATRONE SCATET.
Nescio tot populos quae rerum copia ditet,
Hoc scio Praga tua quod bene ereseit ope.
Quod foris hauritur
(sic!) FOETURA DOMESTICA suplet,
penas DEGLUPTO bellica damna PENE.
Nam tot TINDARIDAS, tot PAVES
(így!) caesarienses
Et tot GLANDIVORAS continet aula LUPAS,
Quot neque multifidus variatur cornibus Ister,
Nec tot dives aquis - cornua Nilus habet.
Perge RODOLFE NOTHIS late SUBAGESCERE natis,
Ne desit laudi materia ampla tua.

(A rovásjelekkel írt latin szavak NAGYBETŰKKEL kiemelve!)

Rudolf császárra:

A császárságnak növelése RUDOLF, a te műved
Érette Augusztus büszke nevét nyered el.
Tudni illik növeléd birodalmad VÉSZTELI HADDAL
S ÍNSÉG, VÉR, DÖGVÉSZ által a népedet is.
A magyarok FÖLDJÉT ellepted BESTE GAZOKKAL
S DÖGLETES RABLÓK REJTEKE Dácia most.
Nem tudom, ily sokaság a javakból mennyit emészt föl,
Ámde tudom, Prágád gazdagítod pazarul.
OTTHONI FAJTÁDAT gyarapítani, szerte harácsolsz.
S mind, ami BŐRT LENYÚZOL, sac fejében fizeted.
Merthogy az udvarodon CSÁSZÁRFIU, TINDARIDÁKNAK
Serege, meg ÉLŐDŐ SZAJHA is annyi henyél.
Nincs a sok ágba folyó Isternek ilyen sok az ága,
Bővizű Nílus se ágazik annyi felé.
Uccu, RUDOLF, GYARAPÍTS csak e fattyak kedvire minket,
Büszke dicsőségnek hogy sose légy szűkiben....

(Rédey Tivadar fordítása. A rovás jelekkel írt szavakat MAIUSCULA jelzi.)

fa_er_2-246

ELTŰNT VAGY ELTÜNTETETT ROVÁSEMLÉKEINK

A sors amúgy is mostohán bánt rovásemlékeinkkel, hisz Magyarország éghajlati és talajviszonyai nem konzerválják a fát, amelyre őseink legszívesebben és leggyakrabban felrótták írásaikat. A faanyaga könnyen korhad, elenyészik. A háborús pusztítások, falvakat sújtó tűzvészek könnyű zsákmányként semmisítették meg a rovott botok fáját s rendszeres rovásemlék gyűjtés amúgy is sokáig váratott magára.

A természeti erők pusztító hatását csak még hatványozta a szándékolt megsemmisítés akár vallási, akár politikai okokból, sőt a legújabb korban az esztelen sovinizmus csak megtetézi ezt a kultúrrombolást. Ahogy Ung-, Bereg- és Mármaros-megyéink apró falusi vagy városi temetőiből eltávolítják a magyar nevekkel ékes fejfákat, kopjafákat a megszálló ororsz-szovjet hatóságok, az oláhság is vérszemet kapott s túltesz e téren a székelyfalvak feliratos kapuinak, barkácsolt síremlékeknek megsemmisítésében magán a mindent eltipró marxista hódítókon is, akik az "internacionális testvériség" eszméit hirdetve a legvadabb soviniszta nemzetiségellenes rombolást folytatják saját előnyükre...

Jelen fejezetemben sorraveszem azokat a hajdanán ismert, létező rovásemlékeket, amelyek eltűntek a természeti erők rombolásából és azokat is, amelyeket kultúrbarbárok szándékosan semmisítettek meg.

MORVAORSZÁGI KUN ROVÁSOK ÉS A MAKRANCI SÍRKŐ

A kunok rovásírásával kapcsolatos tárgyi adatok mellett még mindmáig tisztázatlanul maradt adat BOHUSLAV BALBIN cseh jezsuita történész 1677-ben megjelent könyvének ama kitétele, amely szerint IV. BÉLA 1253. évben Csehországba vezetett hadjárata alkalmával a seregében hadakozó kunok halottjai fölé templomot építettek és a sírhelysorokat kun rovásírással látták volna el. BALBIN szavait:

"... Superest hodie aliqua barbarorum memoria non procul Evancziczio et Oslavanensis Coenobio, insigne templum Christianorum, in quo plurima Cumanorum sepulchra et saxa literis illorum incisa spectantur, quibus saxis totum ferre templi solum stratum est, ut ipse vidi..."

Magyarul:

"Még máig is láthatók e barbárok (kunok!) némi nyomai nem messze Evanczicztól és az oslaváni kolostortól épült jelentős keresztény templomban, amelyben számos kun sír és az ő sajátos betüjükkel díszített kőemlék van s amely kövekkel a templom padlózata csaknem egészen be van borítva, amint magam is láttam."

Ez a jelentékeny adat nem kerülte el FISCHER KÁROLY ANTAL éber figyelmét és a kunok nagy történészének GYÁRFÁS ISTVÁNNAK kutatói érdeklődését. Mindketten alapos és a helybeli morva történészekkel, régészekkel lefolytatott levelezéssel akarták a XVII. századi leíró adatot tisztázni. SZABÓ KÁROLY a nagy magyar kultúrtörténeti kötetében szintén foglalkozott ezzel az üggyel és szerinte BALBIN említett szavait nem vehetjük alaptalan üres beszédnek vagy célzatos ámításnak, mert

"... erkölcsi képtelenségnek tartjuk feltételezni azt, hogy ezen cseh történész pap Morvaország szorosan meghatározott pontján létező emlékekről, mint saját szemével látottakról a tudományos világ számára nyomtatásban is közzétett munkájában beszé[l]hetett volna, ha állítását kézzelfogható bizonyítékokkal igazolni képtelen lett volna."

Az említett "Evanczium" azonos Morvaország brünni járásában lévő Ivánczice mezővárossal. Németül Eibenschütz és azonos a nyugat Dunántúlon, közelebb Vas-megyében lévő Ivánc és Őr községek neveivel, ahol tehát hasonló népi települések tehetők fel.

A magyar rovásíráskutatók fáradozása meddő maradt, mert a századvégi cseh-morva régészek, történészek, egyházi emberek egyöntetűen nemleges válaszokat adtak kérdezősködő leveleikre. Ma érthetetlennek tartjuk, hogy a Monarchia idején a Tudományos Akadémia egyetlen tagja sem vetette fel a kérdést egy helyszíni kutatás lebonyolításának lehetőségéről ekkora kultúrtörténeti rejtvény megfejtésére. Ennek a látszólagos hanyagságnak bizonyára az akkoriban mesterségesen szítot[t] pánszlávizmus lehetett az oka. Ez a mozgalom igyekezett a hajdani avar-magyar emlékek nyomait eltüntetni a morva területeken. Nem önálló eset a "kun rovásos-emlékekkel zsúfolt" templom esete. Hasonló hozzá a híres makranci sírkő is, amelyet GIZELLA királyné, SZENT ISTVÁN királyunk özvegye sírjára faragtattak és amelyen a MÁTYÁS-korabeli TEMESVÁRI PELBÁRT még személyesen látta a magyar Turul-képet ősi rovásjegyekkel körítve... Ez a Milleneum-korban még számontartott sírkő is eltűnt azóta nyomtalanul... Ugyanígy a hallgatás csendje borítja a Körmöcbánya feletti 1255 méter magasan fekvő sziklára vésett rovásírás sorsát, amelyről fényképet sikerült ugyan szereznünk, de vonalasírást vagy némi törődésről szóló hírt nem. Pedig szemmel láthatólag hosszabb rovásjegyekbe burkolt szövegről van szó, amelynek tartalma talán nagyjelentőségű is lehet. Annyi bizonyos, hogy ennek a feliratnak sem a szlávsághoz, sem a germánsághoz semmi köze sem lehet a látható rovásjegyek alapján.

fa_er_2-249

De visszatérve a kunok rovásírásához, amelyet BALBIN cseh jezsuita: "Historica Epitome Rerum Bohemicarum" - Prágában megjelent könyve határozottan és részletezve leír, már esetleg korábbinak is tekinthető, mint IV. BÉLA 1253. évi csehországi hadjárata. Nem tartjuk valószínűnek, hogy egy aránylag gyorsan lezajló háború halottait a lerombolt, felégetett vidéken egy külön templomban temessék el és még kevésbé, hogy kifejezetten a kunoknak tar[t]sanak fenn egy keresztény templomban kun rovásírással ellátott sírhelyeket olyan mennyiségben, hogy nemcsak a falakra, hanem a padlózatra is bőven jusson belőlük. Ilyen kővésések ilyen mennyiségben túl sok időt vettek volna igénybe, semhogy egy féléves pusztító, megtorló háború végén idegen földön, ellenségesérzetű népek közepett ezt megvalósíthatták volna. Így erről a "kun rovásfeliratos sírkő tömegről" is helytelen a történelmi háttér, amelyet a cseh történész az 1253. évi eseményekről festett az 1677. évben, tehát 424 esztendővel később. Ennek ellenére okvetlenül hitelt kell adnunk BALBINNAK, a "szemtanúnak" állításáról, hogy "barbár betűkkel" írott kövek sorozatát látta. S ezek az írások nem lehettek sem görög, sem cirill betűk, hiszen ezeket az írásrendszereket okvetlenül ismernie kellett, míg a rovásírás jellegével semmi esetre sem lehe[te]tt tisztában. Legalább is annyira, hogy azoknak a nyelvi hozzátartozását meghatározhatta volna. Így sokkal nagyobb valószínűséggel avar rovásoknak is minősíthetnénk az általa saját szemével látott felírásokat, hisz ezen a vidéken az avarok uralma nagyon sokáig tarthatott még az Avar Birodalom szétesése után is. A rovásrendszer mindenesetre szívós életűnek mutatkozott és túlélte az avarokat.

A FIRENZEI LAURENZLANA "ROVÁSÍRÁSOS KÓDEXE"

SZAMOSKÖZY ISTVÁN az erdélyi fejedelmek udvari történetírójaként ismeretes. BOCSKAY annyira becsülte, hogy a kolozsvári elkobzott kolostori jövedelmekből műveinek a kiadására nagyobb összeget hagyott végrendeletileg. Utóda RÁKÓCZY ZSIGMOND nemesi kúriát és Váradon úri házat adományozott neki, KOVACSÓCZY kancellár pedig Páduába küldte 1591-1593. évekre tanulmányútra. Itt írta meg, illetve nyomtatta ki könyvét: "Ősi kövek valamint más régiségek gyűjteménye Erdélyben" címmel. (["]Analecta lapidum vetustorum et nonnullorum in Dacia antiquitatum") Az akkori divat szerint latinizálta a nevét a reneszánsz írók szokásai szerint ZAMOSIUS formában. Megfordult társával, a szintén erdélyi SOMBORY SÁNDOR egyetemi hallgatóval Firenzében a MEDICI LŐRINC alapította híres könyvtárban is. Eme látogatása alkalmával egy régi, rovásírással írt kódexet talált Laurenciában, amelyről a következőket írja a már említett könyvében:

"Fennmaradt a székelyeknél Erdélyben valami hazai írásmód, melyről azt tartják ők hogy őseiktől, a szkítáktól már századokkal előbb származott át rájuk az utódokra és Keletről került Európába. De nemcsak a nyelvük másféleségével, hanem betűik és írásmódjukban is különböznek az európaiaktól. Mert míg az európaiak jobb felé vezetik az írásjeleiket, az ázsiaiak balra haladva írják a magukét rák Módjára haladva. E két írásmód közül egyiket követik származásuk szerint a többi népek az egész világon, csak a székely írás nem akarja ezeket a rendszereket követni. Ez ugyanis sem az egyiket sem a másikat nem akarja követni és nem halad sem úgy mint a zsidók, sem úgy mint a görögöké, hanem felülről kezdődve lefelé igazodó betűkkel és oly ügyesen szövi az összevonásokat, hogy igen kevés betűvel bőséges tartalmat fejez ki. Ezért nem is mindig tintával írják, hanem hosszúkás fadarabkákra, pálcácskákra késheggyel író szerszámként róják fel a szorosan sorakozó betűjegyeket. A rovásírásnak ez a fajtája, az ősjelekkel együtt napjainkig fennmaradt náluk. Ezen írásmódnak egy egész kötetet kitöltő nagyon régi példánya maradt fenn máig az Etruria nagyhercegség könyvtárában, Firenzében csodálatraméltó és egész Európában ismeretlen írásjelekkel. A könyvlapok nincsenek mindkét oldalon, hanem csak az egyiken írva s ezért a papír finomsága következtében a másik oldalról is éppen olyan jól lehet olvasni, mint az elsőről. A könyv nem is a ma szokásos lenpapírból, hanem nílusi papyrusból van. Nincs is tollal írva, hanem az összefüggő sorok nyomtatva vannak lefelémenőleg és egyes betűit külön vonalkák választják el. De nemcsak ezek az írásjelek, hanem maga a kódex is annyira magánviseli a régiség minden jegyét, hogy az európaiak már nyugodtan felhagyhatnak a nemrég föltalált ólombetűs könyvnyomtatás dicséretével, minthogy ez a könyv, melyet századokkal ezelőtt, a mai világ előtt ismeretlen betűkkel nyomtattak, kiáltva hirdeti, hogy ennek a művészetnek feltalálói a szkíták voltak..."

Ez egészen rendkívüli, részletező rovásírásról, sőt könyvről szóló leírás nem lehetett SZAMOSKÖZY ISTVÁN légbőlkapott, fantázia szüleménye. Ezt igazolja egy olaszos származású korabeli tudós, alig két évre SZAMOSKÖZY firenzei látogatása után, azaz 1595-ben megjelent könyve. A tudóst ANTONIUS MAGINUSNAK, könyvét pedig "Geographiae Cl. Ptolomaei Pars II."-nak hívják. MAGINUS, aki az erdélyi kollégája írásáról nem tudhatott, meglepően szintén ismeri a firenzei nagyhercegi könyvtárban lévő rovásírásos könyvet. Idézve latinról magyarra fordított szavait:

"A székelyek betűi rokonságban vannak az abissziniaiakéval, héberekével és szírekével, valamint jobbról balra is írnak ugyan azok módja szerint. Egy ilyen betűs könyv van a firenzei hercegi könyvtárban..."

Ugyanerről a rovásírásos könyvről sok szétszórt adatot szedett össze SEBESTYÉN is aki még RETTEGI írása nyomán még azt is megállapítja, hogy a könyv adományozója TANJO kumán fejedelem volt, aki a tauro-szkíták uralkodói házából származott volna. Az ajándék magának az akkori pápának X. LEÓNAK szólt, aki 1521-1523-ig uralkodott a római egyház felett.

SEBESTYÉN természetesen nagyon szkeptikus eme adatok hitelessége felett s különösen a "tauro-szkíta tanjo" fogalom okoz neki fejtörést, amely szerinte a K. u. III-IV. századokban uralkodó szkítákra vonatkozik Belső Ázsia terein. SEBESTYÉN aki különben igen körültekintő kutatásaiban nem tud SZAMOSKÖZY "kaurino-szkíta" elnevezésével sem zöldágra vergődni, amely valójában a Krim-félsziget kezdeténél lévő Taurus-hegységből eredő "taurinus" helytelen másolatából ered. Ugyancsak fejtörést okoz neki a "Tanjo" név, amelyet helyesen nem tisztségnévnek, viszont helytelenül személynévnek tart. Ez a név szintén földrajzi eredetű megjelölés, és a Tanais-ból vezethető le. Míg a "komán fejedelem" a Krim-félsziget kipcsák-kunjainak s később az Arany Hordából kivált krimi tatárok uralkodóját jelzi. Sajnálatos, hogy gróf KUÚN GÉZA már 1873-ban megjelent "Adalékok Krim történetéhez" c. bőséges fonásidézettel zsúfolt tanulmányát SEBESTYÉN nem ismerte, vagy nem látta meg a komoly összefüggést a SZAMOSKÖZY-féle adatok és a krimi félsziget írásrendszerének vonalvezetése között. Ez az utóbbi írást ugyanis az európaiak valóban nem tudták olvasni. Gróf KUÚN GÉZA Genovában talált dokumentációk és írások alapján megállapította, hogy ezt az írásrendszert a Kaffában székelő genovai kereskedelmi érdekeltség vezetői állandóan mint "SCRITURA UGARESCA" emlegetik. (MAGYAR TÖRTÉNELMI SZEMLE, 1972, 323 old.)

Ehelyütt nincs mód a jelzett írás történelmi hátterének még csak vázolására se, csak annyit említek még meg, hogy VÁMBÉRY ezt az írásmódot az "ujgur" ábécéből eredezteti "Uigurische Sprachmonumente" című nagy tanulmányában.

Ezek szerint tehát SEBESTYÉNNEL szemben arra az álláspontra kell helyezkedni, hogy a firenzei Laurenziana-könyvtárnak, illetve X. LEÓ pápának adományozott kódex ujgurírásos kódexe valóban létezett és bár írásrendszerének betűit nem vésték, rótták hanem nádtollal írták, megőrizte a rovásírás jellegét.

A könyvnek további sorsa ismeretlen. A szintén erdélyi származású TÖPPELT LŐRINC, páduai egyetemi hallgató 1653-ban erősen kutatta a nyomát, de már nem bukkant többé rá. Az utána folytatott kutatások szintén meddők maradtak. Sajnálatos, hogy magának SZAMOSKÖZY ISTVÁNNAK: "De originibus hungaricis" című munkájából sem tudtak a könyvre vonatkozólag többet mondani, mert ez a kéziratban maradt és a gyulafehérvári könyvtárba került példány megrothadt...

Számomra azonban, ismerve a finnugorizmus erőszakos térhódítását és az eszközökben nem mindig helyes válogatását, az eltüntetés szándékos volt. SZAMOSKÖZY korai közlése felhívta a figyelmet erre a jelentős kéziratos, illetve szerinte nyomtatásban megjelent munkára és az erdélyi fejedelmekkel hadilábon álló idegenek befolyása módját ejtette a bizonyíték eltávolításának.

Végső következtetésből álljanak itt SEBESTYÉN szavai SZAMOSKÖZY további működéséről a rovásírás terén:

"Arról, hogy SZAMOSKÖZY a rovást és rovó-kést kezelni tudta-e, nincs értesülésünk... Ám de arról, hogy a rovásírást már tollal is tudta alkalmazni, már két eredeti fogalmazványa tanúskodik. És tegyük hozzá: az egyik az olaszországi út előtti időből származik" (1915, 87 old.)

A ROHONCI KÓDEX

A Vas-megyei Rohoncról elnevezett, ismeretlen betűkkel írt 10 x 12 cm. nagyságú, 228 lapból álló "kódex" 1838-ban került gróf BATTHÁNY GUSZTÁV könyvtárával együtt a budapesti M. T. Akadémia könyvtárába. Titokzatos betűit egész sor kutató igyekezett hangzásba hozni, de nagyobb siker nélkül. A kutatók közt pl. HUNFALVY azt a véleményt képviselte "Die Ungarn oder Magyaren" c. munkájában (Wien -und Teschen, 1881, 183 old.), hogy egyes betűi a "hun-székely" rovássor jeleinek felelnek meg, bár ezekről azt tartotta, hogy koholmányok. Hasonlítása ellen azonban már FISCHER KÁROLY fellépett, közölve egy facsimilét a Rohonci-kódex egyik lapjáról. ("Hun-magyarírás és annak fennmaradt emlékei", Bpest, 1889.) TOLDY FERENC is foglalkozott vele és imakönyvnek vélte a kis kötetet és véleményét alapos megfigyeléssel egészítette ki:

"Betűi a közönségesen hun betűk neve alatt előadottaktól merőben különbözők s még megfejtetlenek, a múlt századnál pedig aligha régibb" (A Magyar Nemzet iroda-lomtörténete. - Bpest, 1852.)

Imakönyv mivoltát különben az újszövetségi jelenetek kezdetleges rajzai bizonyítják, bár TÖRÖK SÁNDOR, kitűnő fiatal nyelvészünk, akinek a megfejtési kísérleteivel a későbbiekben hosszadalmasabban is foglalkozom, már finom megfigyelő érzékkel azt is észlelte, hogy "majdnem mindegyiken megtalálhatók a mohamedán vallás jelképei is".

FISCHER azt is közli, hogy dr. JÜLG BERNÁT innsbrucki egyetemi tanár, íráskutató már 1885-ben szintén foglalkozott a kézirattal, de nevezetesebb eredmény nélkül. TÖRÖK SÁNDOR viszont NÉMÄTI megfejtési törekvéseiről ad hírt:

"A kódex megfejtésével kapcsolatban kétségkívül a legtöbb eredményt a múlt század végén és az e század elején NÉMÄTI KÁLMÁN érte el, aki először foglalta rendszerbe az ismeretlen jeleket..."

A kódexőrző dobozban szerepelnek is az idők folyamán lezajlott kutatások er[e]dményei vagy sikertelenségei és így az előbbi kutató következő sorait is olvashatjuk:

"Papír-vakjegy bizonyíték annak meghatározására, hogy a Rohonci-kódexnek elnevezett Magyar Imádságok papirosa bizonyosan Felső-Olaszországból a XVI. század első feléből származnak" -Ezt a véleményét NÉMÄTI a francia Briquet-féle vízjegykönvy alapján állapította meg.

Fordulatot jelent a kódex rejtélyfejtés történetében a már említett TÖRÖK SÁNDOR kis, rövidreszabott munkája: "A rohonci kódex titka" címmel, amely az un. "Szép Szó" fuelletonban, 1971 december 20-án jelent meg. Bár végső eredményt ez a kísérlet sem hozott, jelentős megfigyeléseivel közelebbhozta a kibetűzés lehetőségét és ezzel a kódex titkának megoldását.

TÖRÖK megállapításai közt a legjelentősebb, hogy a kódex 236 különféle jelet tartalmaz és ennek következményeként nem egyszerű hang-betű azonosságról van szó... Így mindjárt felötlik a kérdés, hogy hangjelölés helyett a jelek nem szótagjelzések-e? TÖRÖK ezzel módszerrel indult, több, főleg keleti nyelvhasználattal, és részleges megállapítása szerint valóban szótagjelek az egyes "betűk", amelyek sorozatát keleties jobbról balra haladó irányban kell olvasni.

Idézve TÖRÖK szavait:

"Felfigyeltem arra a körülményre, hogy a kódex jeleinek nagy tömege vagy teljesen azonos ótörök rovásírás jeleivel, amely viszont köztudott, hogy közeli rokonságban áll az un. középtengermelléki rovásírásokkal. Mivel a Kódex jeleinek száma oly nagy, hogy ennyi hangot semmiféle ismert nyelvből kimutatni nem lehet, ebből arra következtettem, hogy az egyes jelek nem hangokat, hanem hangpárokat jelölnek... A megfejtésben itt következett be meglepetésemre a fordulat, a kulcsként szereplő jelcsoportok megfejtése után fokozatosan tárult elém a Rohonci kódex titka. Ez a kódex tehát magyarul van írva és alapjeleit az ótörök és középtengermelléki írások jeleiből alakították."

Ez a fordulat akkor állott be, amikor TÖRÖK magyar hangpárokkal is megkísérelte a megoldást, mellőzve az ókeleti nyelveket. Mindenesetre nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk TÖRÖK ama megfigyelésének, illetve már részlet eredményének, hogy a szövegben néhol pár török sző is található, pl.: YER = a HELY -el, KÜCSÜK = KICSI, OGLAN = FIU stb.

Ezeknek a nyelvészeti adatoknak maga TÖRÖK is nagy jelentőséget tulajdonit még abban az esetben is, ha a teljes szöveg folyamatos érthetősége jelen pillanatban a lehetetlenségek világához tartozik. Erre vonatkozólag megállapítja:

"Nyelvezete az eddig elolvasott szövegrészek alapján régebbinek látszik, mint az ómagyar Mária-síralom, vagy akár a Halotti beszéd..."

TÖRÖK szerint a szövegben előfordul a 1217-es évszám, bár közelebbi meghatározását nem tudta eldönteni. Mindennek ellenére a szöveg eredetét a XIII. századra teszi, sőt annak is az elejére nyelvészeti meggondolások alapján. Ez azt mutatná, hogy az egyébként 1559-ben lemásolt szöveg eredetije egy nagy terjedelmű eredeti ómagyar szöveggel van dolgunk. Titokzatossága így egyre nő.

TÖRÖK nyelvészeti kísérletei - a feltételezett jelfeloldások helyessége esetén - tehát egy végtelenül fontos nyelvemléket sejtetnek a szöveg mögött. Példákkal is szolgál a tudósíráskutató és nyelvész egyszemélyben. Kiemeli, hogy két szóképlet, aminő az "ÜGY" amelynek jelentése "DOLOG", "MUNKA", vagy "URADOM" = "URACSKÁM" többízben és világosan kiolvasható s ennek illusztrálására közli az alábbi, titokzatos jegyekkel írt betűsort és olvasatát:

fa_er_2-254

azaz: "AZ ÜGYET NEMESÍTÜ ÜRZÜ URADOM..." és mai magyarsággal: "A munkát nemesítő, őrző uracskám."

fa_er_2-255a

Az elmondottak összegezéseként az "imádságos könyv" igazi vallása annak ellenére, hogy a primitív tollrajzai biblikus jelenetek, tartalma pedig evangeliumi idézetek, jámbor intelmek, nincs eldöntve. Az a körülmény, hogy mohamedán szimbolumok is szerepelnek a keresztények mellett és a szövegben török szavak is forognak, azt kell mondanunk, hogy a keresztény motívumok csak eltakarták a szöveget, mely a maga jámborságával nyugodtan lehet mohamedán eredetű is. Ismert dolog, hogy a Korán eléggé megtűzdelte szövegét a Szentírással. A "kísérő" szimbolika - mint pl a közölt képen a minaretten lévő félhold - valami szünbiózist takargatnak szöveg és képekkel egyaránt. S talán az ismeretlen betűkkel írt könyvekre kimondott inkvizíciós végzés elől bújt el a szerző a mohamedán szimbólumok mel[l]esleges használatával a szöveg hithűségével bizonyítva magát, vagy megfordítva. Így pl. közölt rajz a mohamedán-keresztény szünbiózis alapján egyformán magyarázható MOHAMED égberagadásának és JÉZUS mennybemenetelének.

Ezek a feltevések azonban nem nyúlnak túl a lehetőségek határán még akkor is, ha TÖRÖKKEL valljuk, hogy:

"A kódexben található rajzok csak ritkán függnek össze a melléjük írt szövegrészletekkel..."

fa_er_2-255b

VÉLT VAGY VALÓ ÖSSZEFÜGGÉSEK A ROVÁS- ÉS GYORSÍRÁS RÖVIDÍTÉSI RENDSZEREI KÖZÖTT...

(Fehér J. M. és Forrai S. írásai alapján.)

Középiskolás diákkorunk egyik "réme", a gyorsírás néha még ma is kísért rossz álmainkban. A megszokott ábécé belénk rögződött vonalaitól eltérő jelek írására oly nehezen szokott hozzá a ceruza vagy toll! Főként a gyorsaság, a másodpercekre kiszabott idő és a siető kapkodás nyomán előállt utólagos olvashatatlanság volt a nyomatékos veszedelem. A gyorsírás már tehát nevében hordozta egyik főkellékét: lehetséges legrövidebb időt a magunkfogalmazta vagy mások diktálta szöveg lejegyzésére. Ez az alap követelmény a meglévő írásrendszer összes logikai lehetőségek rendszeres rövidítéséből fakadt. Nincs szándékomban ezeknek a rendszereknek a kialakulását részletesebben figyelembe venni, de a gyorsasági alapelvet kialakító elgondolás és a székely magyar rovásírás gyakorlatában a helymegtakarítás elve között tagadhatatlan rokonságot állapíthat meg az íráskutató figyelme. Más-más szándékkal, célkitűzéssel ugyanazt az eredményt szüli a rovás- és gyorsírás: a rövidítést.

Az erre a "száraz tudományra" vonatkozó nemzetközi kutatásnak egész irodalma van. Részemről H. JENSEN "Die Schrift in Vergangenheit und Gegenwart" (2. kiadás: Berlin, 1958) általános és H. BOGE "Die griechische Tachygraphie" (Klio, 8. Jahrgang, 89-115 old) c. tanulmányait vettem alapul. Ez utóbbi már magyar történelmi kapcsolatok keretébe is állítható a Magyarországra, főként Erdélybe került bizánci szertartású bazilita szerzetesek kulturális tevékenysége nyomán.

Az írásrövidítés elveivel magyar részről teljes tudományos felkészültséggel már ismert írástörténészeink, TELEGDI régebben, NÉMETH GYULA és CSALLÁNY DEZSŐ újabban részletesen is foglalkoztak. Az említettek munkáit is felsorakoztatom jelen fejezetemben. A gyors- és rovásírás rövidítési rendszerei közti hasonlatossági kapcsolatokat pedig a kérdéssel tudományos szinten elsőként foglalkozó FORRAI SÁNDOR nyomán csatolom.

A már említett JENSEN-féle írástörténeti összefoglaló munkában szó van az ógörög "gyorsírás" szerepéről, ahol a rövidítés alapelveit igyekszik rendszerbe foglalni szerzője. Főként az 1883-ban, az athéni Akropolis tövében kiásott márványtábla alapján. A nagyon fontos írástörténelmi emlék egy a K. e. 4. évszázadból származó feliratrövidítésekkel zsúfolt márványtábla, amelyet később hozzá nem értők ajtóküszöbként beépítettek egy középületbe és így eléggé megkopott. Az athéni múzeumban lévő írásemlék képét az alábbiakban közlöm WESSELY nyomán, aki többedmagával a márványtábla jeleit hosszadalmas türelemmel oldotta meg szótagrövidítés jellegének feltárásával egyetemben. Feloldását is közlöm. Ennek a jelentősége abban rejlik, hogy kőbevésték a szöveget és a függőleges betűszár a mellékelt példán az "I" betűből képzett szótagok lehetséges sorait rövidíti, ahol a mássalhangzók más és más irányban más és más pontban kapcsolódnak az alapmagánhangzóhoz.

fa_er_2-258

fa_er_2-259

Még jellegzetesebb és fejlettebb példatárt nyújt az 1893-ban a Delphi APOLLO-féle templom romtömegéből kiásott táblatöredék. Itt már rendszeresen, mintegy iskolai használatra szánt, rendszerezett táblázatok mutatják a rövidítések alapgondolatát. Ez az értékes adathalmaz J. BOUSQUET francia írástörténész közléséből lett ismertté "L'inscription sténigraphyque de Delphes"(Paris, 1956) címen. Sajnos ez az írásemlék csak nagyon töredékes formában maradt reánk, de eléggé ahhoz, hogy a mássalhangzók és magánhangzók közös összevonásából újabb rövidítő jelekről adjon újabb adatokat. A különben csupa mássalhangzós jelekből álló írásnál a magánhangzó alkalmazás kezdeti hiányát pontokkal és apróbb, másodlagos jelekkel rögzítették. Ez a töredékes emlék a K. e. 277-276, évből származik MENEDEMOS eritreai építész, szobrász és festőművésztől, aki írástanítással is foglalkozott. Mint a mellékelt hasonmások mutatják, itt még mindig szótagjegyek alkalmazásáról van szó.

További fontos adat - és egyben a földrajzi térségben a rovásírással együtt jelen[t]kezve! - a Kara-Samsun romjain talált felirat, amely már gyorsírókról beszél, akik "tollbamondás"-ra tudtak írni. Ez a Fekete-tenger vidéki adat azért jelentős, mert magyar írástörténészeink közül MUNKÁCSI BERNÁT és MELICH JÁNOS a székely-magyar rovásírás pár betűjének eredetét az itt tartózkodó, honfoglaláselőtti magyarságnak átadó görög szerzetesek befolyásának tekintik!

fa_er_2-260

De mellőzve a székely-magyar rovásra valószínűleg hatástgyakorló görög rövidítési emlékek felsorolását, mellékelem még szemléltető példaként H. BOGE nyomán az un. "Halle-i viasztáblák" egyikének hasonmását, amelyet férjem fordításából ismerek. A "Monobola", azaz önálló szavak és "Ptoseis", azaz szóvégződések egy jellé való lerövidítéseiből mutatnak szemelvényeket. Lényegükben ezekre is áll a régi magyar krónikás mondása: Kevés jellel sokat mondanak... A Halle-i viasztáblák rövidítési rendszere nagyon alkalmasnak mutatkozott a görögben nagyon sűrűn szereplő azonos végződések egy-egy írásjellel való kifejezésére. Így is körülbelü[l] 800 jelre volt szüksége ennek a jól bevált módszernek.

Sokkal többet mond a ragozásokból fakadt azonos végződések mellett az írásjeleknek helyezésével való kifejezési szándéka, amikor egész szavakat tudtak leírni egy-egy betűvel. BOGE erre vonatkozólag közölt nagyszerű szemelvénye a Halle-i táblák 36. számú szövegrövidítése már egyetlen jelcsoporttal több gondolatot fejez ki, ahol az olvasónak valóságos fejtörő rejtvénnyel kellett megbirkóznia, ha helyes értelmét felfogni akarta. A BOGE-féle jelcsoport, amely egyszerre négy szót kapcsol össze értelmes szöveggé, egy "főjel"-bői és különböző mellékvonalakból áll. A "főjél" ebben az esetben egy "L", azaz görög ábécé szerint lambda, amely már előre meghatározza az olvasandók értelmét. Roppant fontossággal bír az a körülmény, hogy ez a "főjel"a székely-magyar rovásírásban is szerepel és már TELEGDI különleges nevet "capita dictionum", azaz "szavak feje" adott neki, bár nem jelentették egyben a szavak elejét.

A párhuzam és vonalvezetés jellegzetes csoportosításának áttekintése céljából egymás mellé állítom a két szemelvényt. A "ligaturák", azaz "kötések" és a görög rövidítések technikája valóban meglepően azonos:

fa_er_2-261

A Halle-i jelcsoport, amint mondtam, erősen összevont, ez esetben egyszerre négy szóból álló szöveget jelez: " Leveled vétele után röviden válaszolok", ami arra mutat, hogy ez a frázis közismert levelezési forma volt és sűrűn alkalmazták. A rovásírásos naptárban ilyen nagyvonalúság nem mutatható fel, hisz itt nem mondatok állományából rövidítettek a székelyek, hanem egyes szavakban ismétlődő betűket vontak össze. A közölt példa jelen esetben az "Albert" névről van szó.

Ezekkel a "capita dictionum"-okkal NÉMETH GYULA részletesebben is foglalkozva külön táblázatot állított össze a Nikolsburg-i Ábécé, Marsigli-naptár, Telegdi Rudimentája, a konstantinápolyi istálló felirat, Kájoni, Dobai és Dési szövegei alapján. Mellékelem ezt a táblázatot, amelynek a jelentőségét csak azok tudják igazán felmérni, akik nemcsak az egyszerű rovás ábécét ismerik, hanem a régibb, ma már szinte teljesen elenyészett hangösszevonások, kötések rovásalakzatainak állandósult formáit is beleillesztik íráskutatásaikba. Ezek a "capita dictionum "vagy a "szavak feje"-i a ligaturákból fejlődtek ki és végül állandósultak, ami arra mutat, hogy a rovásírás ha talán nem is volt ál[l]talánosan elterjedt, de a rovók annál sűrűbben "leveleztek" vagy jegyeztek e rövidítő betűsorral és így megszokottá, törvényszerűvé váltak.

fa_er_2-262

NÉMETH GYULA táblázata mindössze egy tucat ilyen "szófejet" közöl hét különféle forrás nyomán és a következő magyarázatot fűzi hozzá:

Idővel a, ligaturák is változnak, éppen úgy, mint a többi jelek; így pl. a be ligatúrájában TELEGDINÉL a b mindkét felső végére egy kis vonás van helyezve (1. a 3. ábrát), viszont a rovásnaptárban

fa_er_2-263

A nikolsbtirgi ábécé és Teiegdi tprus, illetve tpru betűje egy sajátságos betűcsoportra, a capita dictionumra hívja fel figyelmünket. Ez a tpru jel valami tréfás eleme az írásnak; Telegdi a következőket mondja róla és még két jelről (rajzukat 1. 6. ábra; Sebestyén, MRHE. XVII. melléklet és 103. 1.): "Van ezeken kívül még néhány féreghez hasonló szótagjegyük, amelyek nincsenek valódi betűkből összetéve. Ezeket a székelyek a szavak fejének nevezik." (Praeter has surit quaedam syllabae reptilium formas referentes, quae non sunt ex certis cliaracteribus conflatae. Siculi capita dictionum vocant.) Hogy mi az a capita dictionum ('szavak, mondások fejei'), az egészen homályos és azt sem tudjuk, milyen magyar kifejezés fordítása lehet ez.1Ezek eredetileg részint talán egyszerű jelek (mb) részint talán ligaturák (ant) s csak furcsa alakjuk miatt kerültek egy csoportba "capita dictionum" néven; érdekes a jelentésük: a tpru a bilabialis tremulans jele; az nt és az mp, mb egy nazális és egy homorgán explozíva kapcsolata.

Rejtelmes - legalább egyelőre - a nikolsburgi ábécé us jele is.

[Lábjegyzetek nincsenek]