Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Igaz Történelmünk Vezérfonala Árpádig /2

2011.04.25

BIBLIAI NEVEK A LEGRÉGIBB NYELVEMLÉKEKEN.

Csak az ékiratos nyelvemlékekhez tudunk nyúlni, mert ezek az egyetlenek, melyeken irodalmi szövegek találhatók. Egyetlenek, melyek történelmet is tudósítanak. Az eléggé hibás kronológia szerint az i. e. 4000-ig részletes történelem-írást adnak nekünk, az utókornak. Elsősorban a ma sumírnak nevezett nép által ránk hagyott ékiratokhoz kell nyúlnunk, mert ez a nép ránk hagyta - írásban - saját történelmét, leírva az uralkodók és hatalomra került városállamok neveit, de tudósítanak "öt" vízözön előtti város létezéséről is.

Tanulmányunkba nem illik most be ezeknek részletes kifejtése, de meg kell említenünk a szellemi néprajzba illeszthető azon hiedelmet, mely magyarázatot ad az őskori "anyaistennő" soksok és szintén őskori ábrázolására. Ugyanis ezen az ékiratos sumír agyagtáblán az "öt" özönvíz előtti város és uralkodójának, valamint uralkodási idejének leírása után, a következő szöveget olvashatjuk:

"azután j ö t t az özönvíz. Az özönvíz u t á n az uralkodó hatalom ISMÉT az égből küldetett a földre".

Az "ismét" szó itt nagyon fontos, mert - egyrészt - azt jelenti, hogy az özönvíz előtt is már úgy hitték az emberek, hogy az égiek küldötte uralkodik a földön. Ez visszavetíthető arra az őskori hiedelemre, mely a termékenységet tartotta a földön égi uralkodásnak, és az életadást hitte a legnagyobb hatalomnak.

Az "ismét" szónak azonban ma már ideológiai vonatkozása is létezik. Ugyanis, ha ezt az 5000 éves szöveget az "ismét" szó nélkül írjuk le, így: "az uralkodó hatalom az égből küldetett le a földre" - tápot adunk arra, hogy a világuralomra törekvő hatalom vagy hatalmak egyike - mint jövendölést vagy isteni kinyilatkoztatást - saját magára vonatkoztathassa. E sorok írójának akkor ötlött eszébe ez a gondolat, amikor prof. André PARROT "SUMER" c. hatalmas albumának 96. oldalán közölt szövegben észrevette az "ismét" szó hiányát. Szolgáljon tehát ez a példa is arra, hogy a magyarság jobban becsülje meg a sumíroktól eredő hagyományt, hiszen ez nem más, mint a magyar nép nimrudi őshazájának írott történelme.

Ez az ékiratos hagyaték ugyanis a "jafet" és "sem" szavakhoz ragadt bibliai neveket nem ismeri. Tehát "sémita nyelv" vagy "jafetita nyelv" és "nép" elnevezésekkel nem lehet a történelem előtti korokba hatolni vagy azokat történelmi meghatározásoknak minősíteni. Ezeket csak azért használják a "nem ragozó" nyelveket beszélő népek szakemberei a saját ősiségük terminus technikusaiként, mert jól tudják azt, hogy a Kaukázusból kiáradó és "ragozó" nyelvet beszélő ősnép - ma mitológiának nevezett - vallási hiedelmében önmagát KOS-KUS néven nevezte.

A bibliai hagyományt a zsidók a babiloni fogságban "szerkesztették" a kaldeus ékiratokban megismert és tőlük merőben idegen kaid nép hiedelméből és a saját érdekük szerint átalakítva - saját kánonjukba illesztették. (Ezt írja Sir Leonard Woolley: UR in Chaldea c. könyvében és Cyrus GORDON: The common background Greek and Hebrew civilizations c. munkájában.)

Krónikáink és ösgesztáink Nimrudtól indítják a hunok és magyarok etnogenezisét. Nimrudot a Biblia is említi, mint hatalmas birodalomnak a királyát, és így nyilvánvaló, hogy ő csak ennek a Kaukázusból kiáradt ősnépnek az egyik uralkodója lehetett.

A Bibliában előforduló neveket tehát meg kell keresnünk a bibliai kéziratok előtt sok ezer évvel előbbi nyelvemlékeken, és itt meg is találjuk őket. Ezek a "nyelvemlékek" pedig nem mások, mint az írásos sumír agyagtáblák, melyeket a 4. évezred második felétől kezdődően (i. e.) Mezopotámiában találunk. Itt bemutatom az i. e. 3. évezred közepe táján uralkodó sumír király - LUGALZAGGISI - ivópoharának felírását.

 

 

bjf_igaztortelenmunkapradig-113.jpg

 

Itt fogalomjegyekkel írottan, a következő szöveget olvashatjuk:

A 9. sorban: DUMU KUS KUS = KUSOK FIA.

A 24. és a 25. (bekerített) sorokban: DINGIR NAP KUS-A... a NAPISTEN KUSA. (Káldeától Ister-Gamlg I. c. könyvem 186. és kk. oldalain bőven kifejtem ennek a szövegnek Nimrudhoz csatolt vonatkozásait is.)

Ebben a szövegben előforduló "kusok fia" kifejezés kétségteleníti azt, hogy a KUS fogalom feltétlenül népelnevezés. De ezt megerősíti a Biblia is, mert az Édenkert leírásakor, az Édenből kijövő egyik folyóra vonatkozóan így ír: (Gén. 2. 13.)

"A második folyónak neve pedig Gihon: ez az, mely megkerüli az egész KUS földét."

(Érdekes megjegyezni a bibliai szövegre vonatkozóan azt, hogy még az Isten nem teremtett embert, de KUS-föld már létezik.)

Tehát a biblikus hagyomány ismeri a "kusokat". Itt most az nem érdekes, hogy a Biblia Noétól származtatja a KÁM-KUS NIMRUD-ot, mert ez a leírás a régi sumír-káldeus hagyatékból ered, ahonnét a héberek kisajátították. Az Édennek a KUSOK földjével való azonosítása azonban azt látszik igazolni, hogy a ma sumírnak nevezett Káld-KUSOK hiedelemvilágában ugyanaz az őshaza-tudat élt, mint amit Gábori Miklós ma az emberiség kaukázusi melegágyának nevez, ahonnan Közel-Kelet és Közép- Európa is benépesedett.

Annak a sumír fogalomjegynek az értelmezésénél azonban, jnelyet a mai szakemberek KUS értékkel ejtenek ki, a biblikus "szöveg hatása észlelhető. Ugyanis a mai sumírnak nevezett A Káld-Kusok nevüket (mellyel népüket nevezték) feltétlenül arról a szárnyas KOS-ról kapták, mely a hiedelemviláguk - szerinti "teremtéstörténet"-ben őket a Tudás Fájához vezette.

Vallási kultuszuk szent állata is a KOS, melyet Sir Wolley ásott ki UR városában, aranyból és lápiszlazuliból készített csodás formájában. Igazság szerint tehát: ha a "szent állat" neve KOS, akkor a nép neve is ugyanaz, vagy KUS mind a kettő. (Sajnos a mai sumír szótárak segítségével ezt leellenőrizni ma nem tudjuk, mert a sumír hangállományt - a magyarul nem beszélő megfejtők - a semita-akkád szövegek alapján állították vissza, e S a sémitáknál nincs "O" hang, csak "U". így a sumír szószedetek is hiányolják az "O" hangot - annak ellenére, hogy hangtanilag az "O" előbb keletkezik, mint az "U" és az "U" is az "O" hang családjába tartozik.)

Talán ezért is van az, hogy a klasszikus írók a KUSITA, KUSI népeket mind a két formában nevezik. Mondják KUS-I és KOS-I formában is. Fogadjuk el a gyakorlatban lévő KUSI, kusita formát, és a ma sumírnak nevezett nép hivatalos neveként.

Mondhatjuk tehát, hogy:

a kusita nyelvet beszélő kusita népek töltötték be a Kárpát-Közel-Kelet nagy életterét, és e népek ragozó nyelve csak tájszólásilag különbözött egymástól.

Természetesen nem a mai magyar nyelvből kell kiindulni, hanem a régi formából. Ehhez a régi formához pedig a szanszkrit is csatlakozik, hiszen Körösi Csorna Sándorunk már elvégezte a szanszkrit-magyar összehasonlítást, és azt ösnyelvünk egyik formájának ismerte fel. Kutatni kell a régi elnevezéseket is. Pl. a „TAHIRI ÜNGÜRÜSZ" azt a területet, melyet ma IRÁN néven ismerünk, ADZSEM-nek nevezi és Nimrud ősapánk birodalmához tartozónak mondja. Ez a név másutt ADZSA-M formában található. Érdekes véletlen lenne, hogy a szanszkritban ADZSA jelentése KOS...? ADZSA-M pedig... "a KOS földje", a "KOS országa".

Ezt a területet nevezik későbben Perzsiának - de csak akkor, amikor a perzsák ezt elfoglalják az 500 évig ott uralkodó pártusoktól, akik itt kialakították i. e. 256-tól i. sz. 260-ig azt a Birodalmat, mely Róma egyetlen legyőzője volt. A szakirodalomban IRÁN név alatt találjuk meg a legtöbbször, de a Bibliában neve ELAM. Az Apostolok Cselekedeteinek késői írója valószínűleg a szájhagyomány alapján írta le azt az esetet, amikor Jézus Apostolai a mindenféle országból összegyülekezett néphez szóltak (2-7, 8, 9). A szentíró a galileus apostolok igehirdetéséről úgy írja, hogy „minden nép a saját nyelvén hallotta a szavukat". - A Szentlélek csodájának minősíti ezt. A mai kutatóban, aki most a népek egynyelvűsége ügyében nyomoz, azonban egy nagyon valószínű "nyelvazonossági" esetnek a lehetősége mutatkozik meg, hiszen a hallgatók (mint a Biblia írja) "pártusok és médek, elámiták és kik lakoznak Mezopotámiában, Júdeában, Kapadocíában, Pontusban és Ázsiában..." voltak.

Ezek mind beletartoznak az egyazonos nyelvet beszélő Nagy Népbe. Megértették a "galileusokat", hiszen ők is Mezopotámiából lettek Palesztinába telepítve akkor, amidőn a "nagy asszír király" deportálta onnan az izraelitákat, és helyükbe Mezopotámiából vitt lakosságot. Az olvasó itt joggal megkérdezheti, hogy miért nevezi a Biblia ELAM-nak azt a területet, melyet a klasszikus hagyomány ADZSEM, ADZSAM néven ismer...?

A válasz egyszerű: "azért, mert a szentíró a saját, sémi hagyományaiból merített". Említettük az előbbiekben a sumír akkád küzdelmet. Ez természetesen a kulturális síkon volt állandóan tapasztalható. (Még ma is.) Akkád nyelven nevezik ezt a területet ELAM-nak.

Káld-sumír neve megint egy perdöntő bizonyítékot szolgáltat.

Az ékiratokon ugyanis AN-SA-AN-KI ékjelekkel van írva. Itt a "SA" jele pontosan ugyanaz, mint a tatárlakai amuletten lévő SA-PÍR szöveg "SA" írásjele. AN-SA-AN-KI annyit jelent: "istenes égarcúak országa".

A történelmi hagyományokban eddig ilyen hatalmas párhuzamot sehol sem találunk, mint ebben az esetben. A Kárpátmedence "NAP-ARCÚ" - SAPÍR népének vallási hiedelmét találjuk meg Közel-keleten, az Adzsem-Elam-ANSAAN soknevű terület "ÉG-ARCÚ" népénél. Az őskorokig visszanyúló hagyományok ezek, melyek a kőkorszakokkal megkövesedtek az emberi lélekben, hogy aztán a fémkorszakok ékszerekbe, arany kegytárgyakba öntve ragyogtassák Isten felé a hiedelem erejét.

Visszakanyarodva kutatásunk tárgyához - mondhatjuk, hogy a Biblia segítségével - gazdagabbak lettünk a keresett "egynyelvűség" egy bizonyítékával, melyet a vallási hagyomány emberi öntudata emel a bizonyosság fokára. A mai materializmusból visszatekintve, csodálatos és szinte irigylésre ösztönző 32 a valóság, hogy a sok ezer éves, legendás múlt embere önmagát Istenhez hasonló "Isten-Arcúnak", "Nap-Arcúnak" hitte. A történelemnek kellene lenni életünk tanítómesterének. Sajnos nem az, hanem éppen az ellenkező szerepet kapta a történészektől, akik saját kényük-kedvük szerint írják vagy közlik, és nagyon sokszor meg is hamisítják a múlt történéseit.

E sorok írója úgy véli, hogy nagyobb szeretettel kell fogadni a hirtelen felbukkanó "Isten-Arcúakat". Ugyanis, ha arra is kiterjesztjük elmélkedésünket, hogy mi indokolta náluk azt az elhatározást, hogy emberi mivoltukban, önmagukat Istenhez hasonlították - talán sokkal magasabbrendü "filozófiát" észlelünk náluk, mint amit a mai vallások a saját rozoga szekerük kerekébe törtek. - De haladjunk tovább a megkezdett történelmi nyomozásunkban.

Az ősnép ösnyelvének a keresésében, az i. e. 5200-ból származó tatárlakai tábla írásáról lefejtett szöveget a mai sumírnak nevezett káld-kusok nyelvével azonosítottuk, és a szintén aglutináló szanszkritig értünk. A Kárpát-Közel-Kelet nagytérségben Gordon Childe azon meghatározásához, mely szerint:

"a Kárpát-medencétől Mezopotámiáig - egyazonos nép települését látja" - mint régész, az "egynyelvűség" tételét is csatolhatnánk, ha az égéi térség nyelvét ismernénk. Itt a krétamikénei műveltségnek - igaz már bronzkori, de eddig ismeretlen - írására gondolok. Nevezetesen a phaisztoszi korongra és a mínoszi lineáris A és B nevezetű írásokra. Bár ezek az i. e. II. évezred termékei, de minden "indo-európainak" nevezett görögség előttiek.

Pár évvel ezelőtt ZEBITSCH Herbert osztrák mérnök számítógépes eljárása oldotta meg ezt a nyelvi titkot. Megfejtette a nevezett írásokat, és megállapította, hogy a megnevezett írások:

"ugyanazon a nyelven készültek, mely nem a görög nyelű, hanem egy eddig ismeretlen és egyelőre pelazgnak nevezett nyelv, mely az aglutináló (ragozó) nyelvek típusába tartozik. A jelek szótagokat jelölnek. A szótagok többségükben magánhangzóra végződnek, a ragozás pedig kizárólag elő-, utó- vagy szóközi ragokkal történik. A ragok mindég önálló szótagok."

A pelazgnak nevezett nyelv ismertető leírása tökéletesen ráillik mind a káld-kus-sumír, mind pedig a magyar nyelvre. Zebitsch megfejtésével tehát igazolódik CHILDE megállapítása azzal a csekély módosítással, hogy

A Kárpát-medencétől Mezopotámiáig települő egyazonos nép nyelve is azonos volt.

Az a káld-kus-sumír nyelvemlék pedig, melynek szövege elmondja, hogy a mezopotámiai felsorolt népek - és köztük a SUBAR-SABAR-SAPÍR nép is - egy nyelven dicsérték az Istent, kiegészítődik a "nagy élettér" többi területeiről származó írásokkal ennek az "egynyelvűségnek" a bizonyítására. A "szabír" térség és benne az őshonos szabírság élettere a Kárpát-medencétől Észak-Mezopotámiáig szélesül. Ugyanis itt a "subarean"- nak nevezett szabírok már az i. e. 9000 évben települve találhatók. (Bővebb felvilágosításra ajánljuk: BÍRÓ József: A Szabírok Őstörténete c. könyvet.)

* * *

Bibliai neveket keresünk a régi nyelvemlékeken.  KUS és NIMRUD neveket megtaláltuk. KÁM is ott van. Értelme: a Tudás Isteni tökéletessége". A sumír szótárak KUS  jellel értelmezik az "isteni rendelkezést", és a KUS ékjei jelentése "szarvas állat-KOS".

 

     Jézus tanítását már az i. sz. első században megismerte az Eufratesztől keletre eső - ma Közel-Keletnek nevezett - vidék. A 3. századtól kezdődően a pali teológiára alapított kereszténységnek nyitott utat az örménység. Ettől kezdve használja a bibliai népelnevezéseket. így lesznek a kaldeusok és a velük egy nyelvet beszélő népek mind "kusok". Lukácsy Kristóf ad ékes magyarázatot erre vonatkozólag, amint mondja, hogy a hun-magyar népek mind "kus" névvel vannak megkülönböztetve mindaddig, míg a görög írók nem kezdik el rájuk akasztani a "szkíta" nevet.  
      Tekintetbe kell vennünk azt is, hogy mindazokon a területeken, ahová a római kereszténység ki tudta terjeszteni befolyását, a bibliai teremtés történetével indult az embeség őstörténete, és még ma is ezt hirdeti a római egyház hivatalos filozófiája. Az "egyháziak" csak az Ádám-Éva féle monogenézist fogadják el, és ugyanazt tanítják, ahol a "kámiták" - átkozottak.
Tekintve, hogy KUS KÁM fia volt - az egyházi szeretetből ki vannak rekesztve az összes "kusita" népek. A "sémiták" és a "jafetiták" a kedveltek. Talán éppen ezért használják szakkifejezésként az embertanban és a nyelvészetben is ezeket a jelzőket, hogy a szimpátiát előlegezzék és az esetleges feltételezések elfogadását biztosítsák. Pontosan ellenkezőjét tapasztalhatjuk mindkét tudományágban akkor, ha "kusita", "kosi", "kusi" népeket említünk. Ennek a nyilvánvaló "antikusitizmusnak" ékes példája a "kusi-magyarság" igaz származásának csúffá tétele, melyhez a római egyház adta a legnagyobb segítséget. - De hagyjuk a bánatot, hiszen felszámoltuk már ezt a hazug finnugorizmust. Haladjunk tovább múltunk érdekességeinek feltárásában. Vegyük fel az elkezdettek további gombolyítását... és állapítsuk meg, hogy a Biblia emberektől való származást ír.
     KÁM apja KUS-nak, ez pedig NIMRUDNAK. Nem így van leírva a kaldeus hiedelem "teremtés történetében", melyet a ma sumírnak nevezett ékiratos agyagtáblákon olvashatunk. Ezek úgy mondják, hogy
     "KÁM-ból - az Isteni Tudás Tökéletességének a világából vezette a KOS az EM-BAR-t a földi Tudás Fájához''.
     Ezért találjuk az i. e. IV. évezredből, URUK városból származó és eddig legrégibb kultikus váza díszítésében a KOS-t, mint az oroszlán előtt haladó "vezér-állatot".
     Azt is meg kell tanulnunk, hogy az EM-BAR szóban az EM káld-sumír nyelven "istennőt, nagyasszonyt" jelent és BAR (PAR) a "párját". EM-BAR kifejezés alatt tehát az első „kosi emberpár" értendő.
     NIMRUD nagykirály volt a "kusi nép" első tanítómestere. Azért maradt róla annyi rege, mítosz és hagyomány. Jó, ha megismerjük a klasszikus írók hagyatékát Nimrudra vonatkozóan. Ezért az alábbiakban közlöm munkatársam - OLÁH Imre – kutatási adataiból a legfontosabbakat.
     "A hagyomány szerint Nimrud után egy Túrás nevű uralkodó foglalta el trónját; "Nimród successit Thuras...«, írja az alexandriai krónika. Tehát, mint látjuk, már jóval a sémiták előtt, Asszyriát régen Atturának nevezték. A csillagvallás istenkarában Túrát a Mars bolygó jelképezte. (Különös, ha belegondolunk, hogy a mongolok nyelvén Buda ugyancsak a Mars bolygót jelöli.) A görögök ezt a Marsot »Ares« néven tisztelték. Az asszyrok Arest, Marsot nemzetalapítójuknak tekintették, kinek tiszteletére (épp úgy, mint később Mátyás király Budán) emlékoszlopot emeltek. Az Asszyr kalendárban ugyancsak Mars nevéről volt elnevezve az újév első hónapja is, sőt H. Rawlisontól tudjuk, hogy az asszyr királyok felségcímer gyanánt gyakran használták az »Ares« nevet, amely hajdani nyelvükön oroszlánt jelentett.
     A klasszikus hagyományokból úgy tűnik, hogy Nimrud, miután utódjára hagyta Asszyriát (Atturát), keletre költözvén, egy újabb birodalmat alapított magának.
»Et Cush genuit Nimrud, quippe cujus História esset notabilior, et magis particulariter recenseri mereretur. Is enim non tantum Assyriam, sed (ut videtur) Mediám et Persiam et Bactriam usque ad Indos sibi subjugavit, ibique propagavit Impérium.*
     Vagyis: »És Cush nemzette Nimrudot, akinek a története természetesen nevezetesebb és sokkal részletesebb tárgyalást érdemel. Ő ugyanis nem csupán Asszíriát, hanem (úgy látszik) Mediát, Perzsiát és Baktriát is hatalma alá vette, egészen az Indusig, s ott kiszélesítette a birodalmát.*
      Tehát Atturából elindulva, Nimrud birodalmának központját Perzsiába, a hajdani Evilátba helyezte át, és tényleg a hagyományok Perzsia első honfoglalóit mindig kusoknak nevezték.
De Perzsia is új elnevezés. Hajdan nem ezen a néven ismerték. Hyde, a klasszikus keleti hagyományok jó ismerője ezt írja:
     •Persia est Agjem... et in omnibus orientalium libris, tam persia.... vocantur Agjem«, vagyis Perzsia, Adzsem... és minden keleti forrásban ezt a Perzsiát... Adzsemnek hívják.
     Ad vagy Aud névről, amelyről a történelem előtti Adzsem birodalmat elnevezték, csak annyit tudunk, hogy valamikor egy kimagasló történelmi személy neve lehetett. (Donelly szerint Ad a bibliai Khám pátriárka dédunokája volt, ennek fia Sed-Ad, Arábiát és Irakot hódította meg. Hasonlóan az arab történészek is úgy tartják, hogy ez az uralkodó a történelem előtti Arábia [Khus] ura volt, akinek leszármazottja a legendás hírű Dahak [Daha] viszont Perzsiát uralta.)
     Hogy ez az Ad vagy Aud valamikor egy igen ősi keletű személy neve lehetett, az kétségtelen, de mindaddig, míg Higgins meg
nem fejtette, kiléte sokak előtt ismeretlen volt.
     Higgins szerint ui. az Adzsa szó szanszkritul »kost<< jelent.
Ez pedig számunkra világosan igazolja, hogy Adzsem alapítójának Ad, Aud neve a bibliai Khus pátriárka nevében maradt fenn. Innen eredt tehát az Adzsem elnevezés is, amely Khus földjét, Scythiát, és később Kézai Simon idejében már Perzsiát, Eviláthot, s ma pedig Khuzisztánt jelöli.
      A történelmi földrajzhagyomány Kaldeát hajdan Érák, Irak néven ismerte. Ez az Erák-Kaldea viszont két részre, egy külső és egy belső területre oszlott. A belső, vagyis a nyugati terület foglalta magába Turánt, ahova Média és Párthia is tartozott. Ezt a területet egyszerűen Éráknak nevezték, csak később lett Irak, majd végül Kyrkánia belőle. A Perzsiába eső keleti, vagy külső területnek Erak-i Adzsem vagy Külső -Adzsem volt a neve.
     Az iráni öshagyományokat őrző »Dabistán« című történelmi munka elbeszélése szerint, Iraki-Adzsem vagyis Ó-Irán történelme során 14 olyan oroszláncímeres papkirály uralkodott, akiket papi hivatásuk folytán elért kiemelkedő érdemeikért, a mágus vallásrend halhatatlan hírű prófétáivá avattak. Az óiráni papkirályok, az ún. Mah-Abad-ok sora a legendabéli Mah-Abad-dal, az adzsemi uralkodó dinasztia ősével, a mágus vallás megalapítójával kezdődött. Mag-Abad uralmának idejére egyedül a »Desatir« című mágus-kánonban találunk utalást, amikor ennek kezdetét a Kos-korszakának elejére, vagyis arra az időre teszi, "amikor a bolygók fejedelme (a Nap) a Kos csillagképbe lépett''.
 
    Ennek az Erak-i Adzsemnek az ősisége beláthatatlan legendás időkre néz vissza. Muhmad bin Khavendas bin Mahmud, köznéven Mirkhond - ismert perzsa költő, oly fontosnak tartotta Adzsem történelmét, hogy azt a »Razut-uz Szafa« című terjedelmes munkájában, hazája hírnevének öregbítésére, a perzsák történetét büszkélkedően, a legendás hírű adzsemi birodalom történetével kezdi. Ennélfogva a perzsa őstörténelem alapját is a szabír-hun, magyar hagyomány képezi. Amikor tehát Perzsia őstörténetét olvassuk, v lójában Káldea-Erak vagyis az östuráni nemzethagyomány történetébe tekintünk bele. Számunkra tehát azért fontos Adzsem történelmének ismerete, mert ez a hely volt a hun-magyar nemzet ethnogenezisének színhelye. Itt uralkodott valamikor a legendás hírű Nimrud, akinek Kézai Simon mester krónikája szerint: 
     „ott feleségétől, Enethtől két fia született, Hunor és Magyar, akiktől a hunok és a magyarok származtak. De az óriás Menrótnak - azt beszélik - Eneth mellett még más felesége is volt, akitől Hunoron és Magyaron kívül több fia és lánya született; e fiai s ezek utódai Perzsia vidékét lakták, testalkatra és színre a hunokhoz hasonlítanak, csupán beszédjük tér el kissé, mint a szászoké a thüringiaikétől..."
Grandpierre K. Endre, őstörténetünket magába foglaló Tarihi Üngürüsz Ős-csodaszarvas mondáit elemezve, megállapította, hogy őstörténeti mondáinkat ugyancsak »egy olyan nép alkotta, amely Iránból Meotiszba költözött és Iránból magával hozta a mondát...”
     Ez a szent hagyomány köti össze a Kárpát-medence "Nap- Arcú" (szabír) népét az adzsemi "Kus-Ország" "Ég-Arcú"- akkal.... a "kusokkal". Egyetlen népe ma a világnak a MAGYAR, aki ily messze múltba néző hagyománykinccsel rendelkezik. Tekintettel arra, hogy Nimrud ősapánk létezését, birodalmát és hatalmát a Biblia is tanúsítja- mint legelsőt az emberi történetben -. érthető, hogy a bibliai elsőbbséget szolgáló vallások "ellenzik" a nimrudi hagyományok újraéledését és sokszor – a „fajgyűlöletig” érő ellenvetéseik károsak a magyarság életére.
     Mindenkiben önkéntelenül felvetődik a kérdés, hogy miért van ez az egybehangolt ellenkezés...? Miért nem szabad a nimrudi hagyományt őrző és ma még élő "egyetlen" népnek – a magyarnak - ősrégi eredettudatának szellemiségét és gazdag hiedelmét bizonyítani, hirdetni és tanítani...? Itt azokra - a ma sumímak nevezett - ékiratos szövegekre gondolunk, amelyekről leolvasható ennek az ősnépnek nemcsak a saját történelme, hanem azon vallásfilozófiai felfogása is, mely szerint a természet törvényeinek felismerése útján eljutott a Mindenható, Egyetlen, Hatalmas Isten-Erő felfedezéséhez. Az emberi Lélek érzete, annak Istennel való homogenitása pedig az istenfiúság kötelességeinek tudatosítását alakította ki benne. Ez az Istenfiúság volt aztán megalkotója annak az Isten-Tiszteletnek, ahol az Atya- Isten Naperéje mellett helyet kapott az Isten-Anya - mint az Örök Élet adója, az ősvallás Istenasszonya.
     Nevezhetjük mindezeket a valóságokat, a kereszténységi terminológia szerint, "isteni kinyilatkoztatásoknak" is, de akkor azt is hozzá kell tennünk, hogy mindezek a "sumír isteni kinyilatkoztatások" sok ezer évvel megelőzik mindazokat a biblikus hasonlóságokat, amelyeket a judai-keresztény vallásfilozófia a jahvei nép kizárólagos tulajdonának tanít.
     Valószínűleg itt kell keresni az ellenkezések gyökerét. Meglepő az, hogy pl. a buddhizmus vagy az indiai brahmanizmus hasonlóságai ellen sohasem emelik fel szavukat ezek a vallásfilozófusok, "finnugoristák", akkádisták, jafetiták, sémiták vagy indo-európaiak. A sumír-magyar vonatkozások vizsgálata, nyelvi és származási összefüggések alapos és tudományos kutatása ellen azonban késhegyig menő harcba bocsátkoznak és minden eszközzel meg akarják szüntetni e kutatások és tanítások lehetőségét.
Aki tehát a magyar őstörténettel foglalkozik és a ma sumírnak nevezett "kusitákhoz", ezek ősapjához - NIMRUDHOZ – nyúl, számoljon a feléje szálló "antikusitizmus" mérgezett nyilainak érkezésével.

     Minden negatív befolyás ellenére azonban kutatnunk kell őstörténetünket. Benne őseinket, eleinket. Őshazáink kultúrái, hagyományai, hiedelmei alakították ki és teremtették meg azt a formát és életfeltételeket, melyek végül is az árpádi honalapító magyarság útján váltak végső örökségünkké.
     A kutatók munkájának azonos és egyakaratú útravaló terelésének a szándékában elérkeztünk a kutatás legnehezebb szakaszához, melyben az "őshaza" kérdésének összekuszált fonalát kívánjuk egy szálba gombolyítani. A gondos szemlélődés már az eddig elmondottakból is ki tudta következtetni alkalmazott módszerünket, amellyel ezt a témát egyes részleteiben és összetevő adataiban tárgyaltuk.
     Az ősiség "életterének" kiszélesítését követelte meg az összefüggő adatsorok láncolata. Ez a sok őskori összefüggés, az emberiség első írásának a Kárpát-medencében való igen korai megjelenése (i. e. 5200), majd annak közel-keleti kapcsolatai, az "egynyelvűség" létezése a kiszélesített élettérben, azt a kellően indokolt javaslatot sugalmazta, hogy feltétlenül létezett ebben a "kiszélesített élettérben" egy hatalmas népség. Ennek az egyazonos népnek pedig éppen a Kárpát-medencei tér felé való folyamatos és állandó gravitációja adta azt a jól megfontolt gondolatot, hogy ezt a hatalmas népet proto-magyar néven illesszük be őstörténetünkbe. Megfontolásunk indokolását – az őskorok idejére vonatkozólag - a "Kárpát-medencei Őshaza" c. fejezetben fogjuk elmondani, ahol is ennek a proto magyarságnak őskori kialakulását ismerjük meg. Itt van az "eredet", a folyamatos fejlődés és az úri. etnogenezisnek a proto-magyarságra vonatkozó legrégibb fejezete. - De a "hatalmas, nagy nép", az egyazonosságnak már a történelmi korokban is létező bizonyítékát is ide kell illesztenünk. Ugyanis így - átugorva az őskorból az árpádi magyarság etnogenezisének - a kiszélesített élettér ellenkező oldalán lévő - utolsó indulási helyére - KHOREZM-be, 10-15 000 év távlatában tudjuk ismét felfedezni az egyazonos, hatalmas népet, melynek nevéről már teljes bizonyossággal elhagyhatjuk a "proto" megjelölést és már MAGYARNAK nevezhetjük.
     Tolsztov - idézett könyvében - ezt a nevet a babiloni okiratokon feljegyzett KU-MA-RIS-MA (Kumarizma) elarabosított formájának véli. Káldeától Ister-Gamig I. c. könyvemben foglalkozom ennek a névnek az etimológiájával. Az ott írottakhoz csak annyit kívánok hozzátenni, hogy az elismert és nagy tekintélyű orosz szumerológus - prof. Djakanov - egyetértett ennek a névnek a sumír hangzás szerinti elemzésével, mely szerint KHOREZM - KUMARIZMA ősi formája így állítható vissza – a nyelvtudomány törvényszerűségével:
KU-MAH-GAR-RI-ES-MA
     Ez a szó, mint sumír elnevezés, pedig annyit jelent: a HATALMAS NAGY NEMZETSÉGIES ORSZÁG.
     Íme eljutottunk a "hatalmas, nagy néphez", de most már a történelmi korszakok idejében. Ezt az adatot ki kell egészítenünk még Tolsztov azon jelentésével, melyben közli, hogy a "magyar név a IX. század folyamán az ARAL-TÓ mentén bukkan fel". Előzőleg azonban hivatkozik a VI. századbeli bizánci írókra, akik ugyanitt "ugor" (ogor) népet említenek. A kiszélesített életterünk őstörténelmét - az "őshaza" kutatásában - tehát az életterek sorbavétele útján kell feltárnunk.
     Éppen Khorezm történetével kapcsolatos tényadatokkal kell kiegészíteni majd az álmos-árpádi magyarság eltörökösített történelmében a nem finnugoros, hanem déli irányú származás igazságát. Ugyanis Tolsztov is hivatkozik arra, hogy a chorezmi uralkodóház és a Pártus Birodalom Arsacida királyi háza között közvetlen dinasztikus kapcsolatok álltak fenn. Tekintve, hogy mind a két uralkodóház azonos ősre vezeti vissza származását, a két uralkodóház ugyanazon gyökér hajtása. Tolsztov hivatkozik Sztrabónra (XI. 9.), aki arról tudósít, hogy az Arsacidák megalapítói azoknak a daliáknak a földjéről származtak, akik a MAIÓTISZ-TÓ (az ARAL-TÓ) mögött, vagyis azokon a vidékeken laknak, amelyek CHOREZM mögött, a Szír- Darja alsó folyásán terülnek el." (Tolsztou: id. m. 126. old.)
     Majd látni fogjuk, hogy eredetkutatásunkban mily óriási változást eredményez az a tény, hogy MAIÓTISZ (Meotisz) alatt nem az eddig véleményezett "Azovi-Tenger" vidéke, hanem az ARALTÓ értendő.
    A felsorolt sok adattal elérkeztünk a kiértékelés lehetőségéhez. Tanulmányunknak ahhoz a fejezetéhez, amelyben álláspontunkat, mint IRÁNYELVEKET, lerögzíthetjük és
egyben javasoljuk az eddigi kutatási részleteknek ebbe valo illesztését. Az eddig fennálló nézeteltéréseknek összehangolását, vagyis az egy úton való haladást őstörténelmünk igazságának feltárásában.
Keressük meg tehát őshazánkat, vagy talán pontosabban – őshazáinkat. 
 

bjf_igaztortelenmunkapradig-9.jpg


IV. A KÁRPÁT-MEDENCEI ŐSHAZA 

 

     A magyar néphagyomány nagy ismerőjével - Istenben boldogult MAGYAR Adorjánnal - sok levelet váltottunk. Ő - szinte prófétai hittel - kitartott azon elgondolása mellett, hogy "nem jött a magyar sehonnét, mert a mi őshazánk a Kárpát-medence". Csak egyetlen ellenvetést tettem ebben a gondolatban akkor, amidőn azt kérdeztem tőle: "hogyan illeszted be a kárpát-medencei őshazába nagy Árpád papkirályunk népének honfoglalását...?" -
     Erre a kérdésemre azonban sohasem kaptam választ, pedig még kitértem a hun-avar honfoglalásokra is - megkérdőjelezve ezeknek mind a Kárpát-medencéből való eredetét. Feltett kérdéseimre máig sem találtam választ sehol, és éppen ezért kell elválasztani a kárpát-medencei őshazától a hun, avar és árpádi magyar népek eredetkérdését.
     "A kárpát-medencei élettér ösisége" c. fejezetben ismertettem az ÉRD-i, BÜKK-i és SZELETA kultúrák őshonos voltát. Itt most hangsúlyoznom kell azt a szándékot, hogy a régészek minden erőlködése arra irányult, hogy a kárpát-medencei ősember, Homo sapiens, vagy "pre-sapiens"-ét a félvad neandervölgyivel azonosítsák. így ugyanis könnyű volt (a finnugorizmus érdekében) egymástól elszigetelni az egyes őskori kultúrákat.
Én is csak azt írom, amit Gábori Miklós mond:
     "nem szabad elfelejtenünk, hogy mi csak azokat a településeket találjuk meg, csak annyit ismerünk belőle, amennyit ma találunk. Nyolcvanezer évvel ezelőtt nyilván kiszámíthatatlanul több település volt... Senki sem hiszi el, hogy mondjuk a bükki Szeleta-kultúra embere egy-kétezer eszközt használt – még annyit sem - egy egész interstadiális korszakon át. De csak ennyit ismerünk. Ennyit találtunk meg az iparából. És hiába kis létszámúak ugyan ezek az embercsoportok, mert ugyanakkor a generációs váltás, forgás sokkal gyorsabb volt, mint ma. A poleoathropusok egyedi életkora biztosan nem volt több huszonöt évnél, hiszen azért olyan lassú a fejlődés, mert a tapasztalatátvétel és -átadás ideje sokkal rövidebb volt. Tehát talán úgy fejezhetném ki magam, hogy sok és kis átmérőjű fogaskerék sokkal gyorsabban forgott. Gyorsítsuk fel most kissé a fejlődés fogaskerekeit. A középső paleolitikum kultúrája szinte észrevétlenül, folyamatosan alakult ki az előzőből" (Id. m. 276. old.)
     Ha pedig most összehasonlítom dr. Gábori azon munkáját, melyet Grúziában végzett, és "négy" barlang anyagának a kiértékeléséből megállapította a Kaukázustól délre lévő őskorok folyamatos fejlődését - ismétlem, ha ezt a kiértékelést összehasonlítom azzal a szándékkal, ahogyan a magyarországi számos őskori telepek kultúráinak egybetartozását erőszakkal szétrángatják, akkor azt kell mondanom, hogy a szaktudósok tollát nem az igazság, hanem az ideológiai kényszer irányítja.
     Ugyanis, ha a Tata-Érd-Bükk őskori leleteit Gábori Miklós "grúziai módszerével" értékeljük ki, láthatjuk, hogy:
     a hévforrás melletti mousterian csoport található, igen fejlett mousterian kultúrával.    Ugyanakkor levalois anyag is előfordul és nem kell több, csak a subalyuki és a Jankovich-barlang anyagát kiértékelni ahhoz, hogy ezekkel a mousterian típusú és igen fejlett formájú szerszámokkal (melyek között a "mousterian hegy" helyi specialitás és sehol másutt Közép-Európában nem fordul elő) megállapítsuk azt, hogy itt megtörténik a "váltás"... azaz a folyamatos átnövés a felső paleolitikumba, ahol már a kaparok, kettős kaparok, a miskolci szakócák, kések és pengék is bizonyítják a fejlődés őshonos folyamatosságát.
     Aki a szakember lelkiismereti igazságosságával és a kárpátmedencei természetkömyezet ismeretével értékeli ki a kárpátmedencei ősember hagyatékát, annak azt kell megállapítania, hogy
     az őskori kultúrák helyi, tehát őshonos fejlődésének szakaszai úgy kapcsolódnak egymásba, mintha nagy, vastag láncszemek lennének. Együvé vannak öntve. A középső és felső paleolitikum időszaka között semmiféle törés nincs ebben a folyamatosságban.
     A sok ezer éves őskori és őshonos folyamatosság •állítólag" meg lett szakítva a keleti síkvidéki kultúrát magával hozó ún. ••gravetüek" kárpát-medencei letelepedésével. Ez a Kaukázusból eredő új népség úgy van beállítva a régészeti ismertetésekben, hogy "népvándorlásszerüen" jelenik meg a Kárpát-medencében. A leírások és szakmunkák szinte azt tükrözik, hogy a Kárpát-medencében már nincs más ősember - csak ezek a "gravetüek". Érdekes, hogy mindenütt másutt - Nyugat-Európában
is és Grúziában is - folyamatos a fejlődés. Vagyis az új ember átveszi a régi hagyatékát. Csak a Kárpát-medencében "tűnnek el" a régiek a régészeti könyvek oldalain, hogy helyet adjanak a következő szakaszba belépő újaknak. Itt - ezeknél a "gravetüeknél" - azonban igen sántít ez az eltüntetési szándék.
Ugyanis ezek csak a síkvidékeken telepedtek. A folyók mentén. Ott, ahol a "síkvidéki kultúrát" folytatni lehet. De mit értsünk "síkvidéki kultúra" kifejezés alatt...? Miután megtaláltuk kapáikat, sarlóikat, földlazító szerszámaikat - csak a földmívelést vélhetjük "síkvidéki kultúrának". Azt is írják róluk, hogy "a Kárpát-medencében tértek át a rénszarvas vadászatára". Gondolkodjunk csak ezen a kifejezésen. A rénszarvas ebben az időben Közép-Európában és főleg a Kárpát-medencében volt szintén "őshonos". Nem a gravetüek hozták magukkal, mert a kelet-európai síkságon a gravetti nép mamutvadász volt.
     "A gravetüek vándorlása csak lassú szivárgás formájában történt, és több, kis 'hullámban" évezredekig tartott" ... írja Gáboriné. (GCSV 208. o.)
Ezzel a lassú szivárgással tulajdonképpen a gravetüek rátelepedtek a kárpát-medencei őshonos, már sok ezer éve ott élő és a gravetüek előtti őskultúrákat kialakító és folyamatosító ősnépre. Ugyanis valószínű az, hogy a gravetüek éppen azért jöttek, mert valamelyik vándorló kis csoportjuk hírt adott a rénszarvas létezéséről. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csak akkor kezdődött a rénszarvas vadászata a Kárpát-medencében, amikor a "gravetüek" bevándoroltak. Ugyanis már a Würmmterstadiális idejében, Balatonlovason létezett egy őskori festékbánya, ahonnan a kárpát-medencei ősember bányászta a vörös festéket, mely hiedelmének kultuszához volt szükséges.
Ahányában az ősember otthagyta csont- és agancsszerszámait. Ezek pedig a rénszarvasnak kárpát-medencei létezését mutatják sok ezer évvel a "gravettiek" előtt. Tehát a kárpát-medencei őshonos és a gravettiek bevándorlását megelőző őskori kultúrák ősembere is vadászott a rénszarvasra. Ebből viszont az következtethető ki, hogy a gravettiek - mint bevándorlók - a kárpátmedencei "őshonosoktól" tanulták meg a rénszarvas vadászatát és valószínűleg a háziasítását is. így egészítik ki a "gravettiek" a kárpát-medencei őshaza öskultúrájának folyamatosságát. Azt el kell ismerni, hogy ezek a "gravettiek" már sok mindent tudtak.
Tulajdonképpen ők építettek és használtak először mesterséges lakást. Ők készítettek először agancsból a földmíveléshez szükséges kapát, nyeles kőkéseket, fa- és csontmegmunkáló szerszámokat, melyekkel remek kis Anya-Istennö szobrokat faragtak. Mivel agyagot is gyúrtak, agyagszobrocskák is maradtak utánuk, valószínűleg már agyagedényeket is készítettek. Rájöttek a rénszarvas tömeges mészárlására, és felfedezték a hús szárításának módját is, amivel konzerválták ezt a fontos eledelt.
Talán iparuk volt ez és valószínűleg exportálták, miképpen már sok ezer éves elődjük tette ezt a vörös festékkel. Ne értékeljük le az ősembert. Már Homo sapiens volt. Tudta, hogy mit csinál és a természeti körülményeknek megfelelően - hatalmas területen mozogtak. Tehát nemcsak "vándoroltak", hanem kereskedtek is. Mondhatjuk azt, hogy ezek a "gravettiek" úgy beolvadtak a kárpát-medencei őshonos lakosságba, hogy onnan őket kiválasztani nem lehet. Mint előbb is emlitettem volt, az új korszakokban összeötvöződött népcsoportok használták az előttük lévő kultúrák jól bevált szerszámait is, és eszközkészletüket kiegészítették a maguk által gyártottakkal. 10-20 000 év elmúltával most már nem lehet széjjelválasztani őket csak azért, hogy a régészeknek lehetőségük legyen kronológiai táblázatokba sorvasztani az őskor értelmes emberét.
     És haladjunk csak tovább a vizsgálatunk forradalmával. Miként a középső és felső paleoliükum kultúráinak fejlődési folyamatosságában semmiféle törés nem találunk, ugyanúgy jutunk át - minden folyamatossági szakadás nélkül a mesolitikumba és újkőkorba. (Sokan a "mesolitíkumot" átmeneti kőkornak mondják.)
A régészek úgy mondják, hogy:
     "Hazánk területén megjelenik a legkorábbi földmívelő, állattartó civilizáció, és most önkéntelenül felmerül a kérdés: vajon volt-e ennek helyi, hazai alapja...? A kutatók véleménye ezen a téren némileg megoszlik..." (GCSV 249. old.)
     Ha a finnugorista "ideologikus" történelem írásában "megoszlik" a kutatók véleménye - akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a földmívelő és állattartó civilizáció is őshonos a Kárpátmedencében. Ugyanis a kiértékelések és magyarázatok érthetetlenek. Pl. GCSV is így ír:
"Régen elkészült már az első, agancsból csiszolt kapa: ugyanolyan, mint amellyel egy-két ezer évvel később az ember a földmívelést elkezdte. Gyakran kőéket, immár csiszolt kőbetétet erősítettek a nyélbe a föld megmunkálásához - ezt a módszert azonban már 10 ezer évvel előbb kitalálták." (GCSV 248. old.)
     Legyünk logikusak. Használjuk az eszünket és kérdezzük meg - visszafordítva az állítást -: "ugyan miért csinált az ősember földmíveléshez szükséges kapát, ha azt csak 2000 év múlva kezdte használni...?"
     Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy a földmívelő és állattartó civilizáció a Kárpát-medencében már élt és virult akkor, amidőn az újkőkori új bevándorlók ide megérkeztek. Kétségtelen, hogy az újkőkorban is volt népáramlás a Kárpát-medencébe. Ezzel csak folytatódott az ún. "gravettiek" beszivárgásának folyamata, hiszen - mint mondtuk - már az őskorban is volt ide-oda vándorlás. A Kárpát-medencéből valószínűleg Anatólia-Kaukázus vidékeire. A Kárpát-Duna-medencei ősnép kialakulásának, nyelvének, kultúráinak és embertani kifejlődésének magyarázatát csak úgy kaphatjuk meg, ha a Kárpát-medence felé irányuló és folyamatos népáramlatokat valóságnak fogadjuk el. Mindenkor azonban hozzátéve azt, hogy a Kaukázus alatti "melegágyból" a Kaukázus feletti síkvidéken át, vagy talán anatóliai közvetítéssel a Kárpát-medencébe - az évezredek folyamán megmegújuló hullámokban - érkező népmozgalmak emberét a kárpát-medencei "őshonos"-ok magukba olvasztották. így vált a Kárpát-medence, éppen az újkőkor kezdetén már a népek olvasztókemencéjévé, mely kitermelte a kárpát-medencei őshaza autoktón gyökerű emberét. Azt az embertípust, melyet proto-magyarnak nevezhetünk.
A keleti élettérből érkezők embertanilag azonban éppen olyan azonos sajátosságokkal rendelkeztek, mint az Aral-Pamír-Tarim medencék népessége, mely szintén a Kaukázus alatti térből népesedett be. Közel-Kelet őskori és újkőkori népsége is megtartja a kárpát-medenceiekkel való homogenitását kb. i. e. 3000-ig, mint majd látni fogjuk a következő fejezetben.
     A régészet úgy tanítja, hogy az újkőkor az agrárforradalommal kezdődik, vagyis a földmíveléssel és az állattenyésztéssel. Teljes bizonyossággal mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencébe az újkőkor kezdete semmi újat nem hozott, mely a kultúrszintet emelte volna, mert az őshonosok magasabbfokú művészettel rendelkeztek, mint az új bevándorlók. Egy érdekes felfedezést azonban ismertetnünk kell. GCSV felfedezése ez, mely nemcsak egy szomorú emlék, hanem sok ezer év óta - napjainkig - a mai ember létalapját is képezi. így ír GCSV:
     "A földmívelés kezdetétől alig telik el ezer év, és megjelennek azok a fegyverek, melyekről tudjuk, hogy már nem az állat, hanem az ember ellen használják. Milyen -hirtelen' fejlődés...'.
És milyen különös is, hogy sok százezer éven kere.sztül nem volt szükség rájuk...
      A történelem további útjait pedig ismerjük. Földszerzés, rablás, egyik nép elhajtja a másikat, újabb földszerzés, hódítások... az a történelem, amelynek az utolsó híreit mindennap a televízióban, rádióban halljuk, látjuk. Nem kőbaltával ugyan - de sajnos, szinte azonos tartalommal." (248. o.) Kárpát-medencei őshazánk őstörténelmében meg kell említenünk azokat a Körös-kultúrköri (i. e. 5500) apró és őskori erődítményeket, melyek biztosították ezeknek az őstelepeknek az Ojtozi-, Törcsvári-, Tömösi- és Bodza-szorosok felől való megtámadását. Tehát igaza van Gáborinénak. Az újkőkori protomagyarok védték az őshazát az idegen támadók ellen.
     A Körös-kultúrkörbe sorolt TORDOS-i lelettel, a tordosi amulett írásával azonban joggal feltesszük azt a kérdést, hogy a kárpát-medencei őshazának azok a lakói, akik az Isten-Anyához intézett imádságukat amulettre ÍRTÁK, és magukat NAP-ARCÚnak - SA-PÍR-nak - mondták, nevezhetők-e proto-magyaroknak...?
Nem indokoltabb-e részükre a SA-PÍR - SZABÍR elnevezés...? Az a népnév, mely a következő évezredek folyamán – egészen Álmos-Árpád népéig – kimutatható...?
     Az őskoroktól Tordosig való barangolásunkat befejeztük. Elérkeztünk annak a kérdésnek az eldöntéséhez, hogy igaza van-e Magyar Adorjánnak...? Igaz-e az, hogy "nem jöttünk mi sehonnét... a mi őshazánk a Kárpát-medence."
     Történelmi nyomozásunk megállapítja azt, hogy az őshazakérdést ily diktatórikus kijelentéssel egyoldalúsítani nem lehet, mert igenis vannak őseink, akik a Kárpát medencébe KELETRŐL jöttek. Legrégibb őseink azok, akikre rátelepedtek a keleti gravettiek. Ezekkel újra ötvöződött az őshonos nép, és sok ezer éven át megint kialakította az új ötvözetű kárpátmedencei őshonos népet. Ez a fejlődési folyamat - az évezredek során - újra és újra ismétlődik. Vagyis minden "új honfoglaló" őshonos lakosságot talál a Kárpát-medencében. Az "újra- ötvöződés" folyamata ismétlődik, és ennek elősegítője, létrehozója pedig az a valóság, hogy az őslakók nyelvével azonos az új honfoglalók nyelve, mely bizonyosságot az i. e. 5500-ig, a Kőrös - Tordos kultúrkör emberéig, a megtalált nyelvemlék segítségével tudunk valószínűsíteni.
     A kárpát-medencei őshonos és az elmondottak szerint újraötvőződött utolsó népesség az, amelyre Álmos-Árpád népe telepedett rá. Létezik-e valaki közülünk, aki genetikailag ki tudja mutatni magáról, hogy a Kárpát-medencében sokszor újraötvöződött őshonosok, vagy avar elődeink, vagy árpádi honfoglalóink vére csörgedez ereiben...?
     Kétségtelen, hogy a magyarság legmélyebb gyökere itt, a Kárpát- medencében van, melyhez éppen a sok ezer éves őshonosságunk alapján van jogunk. Ez az öshonosság azonban elválaszthatatlan Közel-Kelet életterétől, mely szintén őshazaként csatlakozik a Kárpát-medencéhez. 
    • A KÖZEL-KELETI ŐSHAZA

 

Azért álltunk meg a kárpát-medencei őshaza tárgyalásánál Kőrös-Tordosnál, mert ebben a kultúrkörben talált leletek kapcsolnak minket szorosan össze Közel-Kelethez és kifejezetten a Tigris és Eufrátesz közén kifejlődött műveltségek emberéhez. A tordosi nyelvemléken leírt SA-PÍR-SZABÍR népnév pedig a Kaukázus alatt már az igen korai időben keletkezett és "subar" (subarean) néven ismert kultúrkört kialakító néphez utasít.
     Nagyon fontos adat ez, mert ez a közel-keleti subar-szabír nép már az i. e. 7000 körüli években településekbe törömülve, házakban lakik és rézolvasztó kemencéiket ásták ki a régészek, melyekben - mint a radársugárral dolgozó elektronmikroszkópokkal végzett mérés megállapította - 1100 C° hőfokot tudtak elérni. Ez elegendő a rézöntvények készítésére. Bíró József említett könyve ad nagyszerű szintézist arra vonatkozólag, hogy ennek a népnek rézből öntött szerszámaik voltak, melyekkel nemcsak a földmívelést forradalmasították, hanem a csatornarendszerek, öntözőcsatornák építését is könnyen elvégezték.
     Az Észak-Mezopotámiába települt subar-szabírok és a kárpátmedenceiek azonosságát a régészek által kiásott kultúrtermékeik bizonyítják. így pl. neves régészünk - Makkay - a mezopotámiai Tel Halaf és Hassuna kultúrköröket időbelileg megegyzőnek véli a Kőrös-kultúrkörrel. A két helyen talált kerámia- azonosság mellett a téglalap alakú szobaterv egyezése is kimutatható településeik házainál. Emellett azonos a hiedelemvilág kultusza is - az Isten-Anya tisztelet igen erős gyakorlatával.
     A kapcsolat igen erős tehát az újkőkorban, és éppen ezzel hangsúlyozható az azonos etnikum és azonos nyelv létezése. A mezopotámiai szabírság tehát feltétlenül aktív részt vett a kárpátmedencei agrárforradalom kialakításában és valószínűleg ők vitték ide az árpa- és a búzaszemeket és honosították meg e terményeket. Az állattenyésztésben a juh és a hozzátartozó és mezopotámiai eredetű "puli" kutyánk volt a délről bevándorló subar-szabírok útitársa.
    E sorok írójában felmerült az a gondolat, hogy a két "szabír élettér" közvetlen kapcsolata nem a Balkánon át bonyolítódott le, hanem a mai Fekete-tenger partvidékéről – a Duna-Olt mentén.
    A négykerekű kocsit már készíteni tudták és a vízi utakon való szállítás eszközeit is ismerte a neolitikum embere. Az erdélyi rézbányák érckészletének esetleges leszállítása is éppen azért feltételezhető, mert a későbbi időben - mint majd látni fogjuk - nemcsak Mezopotámiába, hanem még Egyiptomba is szállítanak nemesfémet a kárpát-medencei - szintén őshonos - rézkor szabírjai.
    A mezopotámiai subar-szabíroknak a kárpát-medenceiekkel való etnikai azonosságát azok a "gravettiek" biztosítják, akik a Kaukázus alatti "melegágyból" évezredek folyamán szivárogtak be a Kárpát-medencébe és ott megtelepedtek. Az észak-mezopotámiai szabírok is ugyaninnen - a kaukázusi "melegágyból" erednek, hiszen ez volt a legközelebbi terület a már ismert "etnodinamikai nyomás" levezetéséhez. Megtelepednek a Kaukázus déli lába alatti folyók mentén, és ott kialakítanak öntözőcsatornás földmívelést és művészi kerámiájuk tanúskodik kultúrszintjükről. A kerámiáknál azonban igen fontos megjegyezni azt, hogy az a kárpát-medencei kerámia, melynek formája és díszítése azonos a mezopotámiai kultúrkörök kerámiájával, nem kereskedelem útján került a Kárpát-medencébe, hanem helyi anyagból készült. Ez pedig azonos emberi képességekre, azonos műveltségre utal, ami csak és kizárólag közvetlen népi kapcsolat útján jöhet létre. Itt most feleslegesnek tartjuk felsorolni a részletes és műveltségi körökbe osztályozott kultúraegyezést, hanem ezekből azt a következtetést vonjuk le, hogy:
    a mezopotámiai és kárpát-medencei azonos népetnikum az újkőkortól kezdődően szoros kapcsolatban állt egymással, miután az újkökor hajnalán ez az észak-mezopotámiai SUBAR-SZABÍR nép tömegesen megtelepedett a Kárpát-medencében, ahová magával vitte déli hazájában kialakított és elsajított tudását és kultúrvívmányait.
    A tordosi nyelvemlékek (i. e. 5200) a két nép közötti nyelvazonosságot bizonyítják és valószínűsítik a gondolatközlés legelső írásba foglalását. De itt, az írás megjelenésénél, a figyelmes kutató gondosságával kell megvizsgálnunk a tatárlaki leiéteket. Ugyanis Torma Zsófia által kiásott - majdnem 11 000 – tordosi leletanyagon - a cseréptöredékeken és a korongocskákon rovásszerű jelek láthatók, melyekről az 1875-ben dolgozó régésznő határozottan felismert négy ősi, székely rovásjelet. Most Forrai Sándor, a tatárlaki képírásos anyagkorongocskák egyikén felfedezte a székely rovásírásunk Z, Ny és GY betűit. Két ásatás adataiból "hét írásjel" a máig élő rovásírásunkból. Sohasem kerestük írásbeliségünket. Torma Zsófiától, 1875 évtől kezdve ástak Erösdön a Székely Nemzeti Múzeum irányítása mellett néhány évig. Aztán Roska Márton rendezi az anyagot, mely utána csaknem 100 évig ládákban hevert, mint halott anyag.
Miután VLASSA 1961 -ben Tordostól 20 km-re lévő Tatárlakánál megtalálta azt a három agyagtáblácskát, melyeknek egyike az itt hivatkozott "tatárlaki amulette", 1968-ban Vlassa újra rendezte a Roska által regisztrált Tordosi anyagot, és megtalálta azt a korongot, melyet Roska is említ és amelyen - Harmattá prof. tudósítása szerint - "huszonhat írásjegy" található. Sajnos egyetlen magyar szakember sem tartotta fontosnak ezeknek az írásjeleknek a rovásíráshoz való hasonlítását vagy azzal való egyeztetését, így veszejti el a még ma is otthon uralkodó "finnugorizmus" a magyar eredetkutatás legfontosabb bizonyítékait.
Minden ellenkezés és ködösítés ellenére azonban kétségtelen az, hogy a Kőrös-kultúrkör embere MÁR ÍRT. Kevés leletet tudunk felmutatni, mert keveset kutattunk. Keveset ástunk, hiszen a Habsburg uralom idején Erdély nem tartozott a magyar kormány hatáskörébe. Ha valami archeológiai lelet onnan előkerült, azt Bécsbe kellett bejelenteni. De az a kevés, ami van, bizonyítja az írástudást. Ha pedig rovásírást is használtak, azt feltétlenül fapálcákra rótták, A fa elpusztul az évezredek korhadásában.
Ami megmaradt agyagba nyomva, az is eléggé tanúsítja azt, hogy a mai napig az emberiség első írása a tatárlaki amulett imádsága.
     Lehetséges, hogy ez az írástudás a Mezopotámiából a Kárpátmedencébe és Erdélybe is érkező subar-szabíroknak talán magasabb tudásszintje következtében keletkzett, de magát az írást az őshonos fejlődés hozta létre, az őshonossá lett tudás termelte ki. Ugyanis, ha Mezopotámiában írtak volna ebben az időben, úgy ezt megmutatná a Mezopotámiában kiásott óriási mennyiségű leletanyag. Főképpen az a sok kerámia, melyet éppen a díszítő elemei után csoportosítottak a különböző újkőkori korszakok idejébe. A Körös-kultúra kerámia anyaga főként a mezopotámiai, özönvíz előtti Al-Ubaid korszak anyagával egyezik. Ez a katasztrófa - az eddigi vélemények szerint - az i. e. 5. évezredben pusztította el Mezopotámiának déli településeit. A rétegtani vizsgálatok szerint a mai Perzsa öböltől kb. 150- 200 km távolságban észak felé terjedő területen volt ez a vízözön, mely - Sir Leonard Wolley szerint - teljesen megváltoztatta a két folyó országának etnológiai képét. Új népek jelennek meg Mezopotámiában, akik összeötvöződött és igen magas szintű műveltséget fejlesztenek ki. Ezt a népet nevezi a mai szakirodalom SUMER-SUMÍR népnek.
Majd látni fogjuk a IV. fejezetben azt, hogy a mezopotámiai - már sumímak nevezett - népségnek az a része, melyet a szakirodalom JEMDET NASR néven különböztet meg - az özönvíz természeti katasztrófája után - a Kárpát-medencéből jött és véglegesen megtelepedett Mezopotámiában. Indokolásaimban hivatkoztam arra, hogy ennek a népnek hiedelmében még a zsugorított temetkezési rítus is azonos a kárpát-medencei szokásokkal. Ugyanúgy az Isten-Anya tisztelet is, mely az Isten- Anya szobrok készítését behelyettesítette a "vigyázó két szem" idolokkal és oltárokkal, miként azt a mezopotámiai subarszabírok vidékén épített TEL BRAK-i "szem templom" mutatja.
Ugyanez a nép kezdi az írást is Mezopotámiában, de éppen olyan jelekkel, mint amilyeneket a tordosi korongon találunk -jó 1000 évvel korábbi szerkesztésben.
     Közel-Kelet és a Kárpát-medence térsége - mint élettér és mint "őshaza" - egymástól el nem választható, mert az özönvíz utáni időszakokban az állandó kapcsolat nemcsak a népcserében, hanem az anyagbeszerzésben és kereskedelemben is megmutatkozik. Nem kell mást említenünk, csak azt az egyetlen valóságot, hogy Eurázsia összes aranybányái között az egyetlenek a Kárpát-medence erdélyi érclelő helyei, ahol "tellur" tartalmú az aranyérc. Az a tény, hogy a Mezopotámiában eddig kiásott aranytárgyak (az UR városi királysírok anyaga) mindegyike ebből az erdélyi aranyból készült, talán elegendő bizonyítékként szolgál a két tér állandó kapcsolatára. De Tutenkamon aranykincsének anyaga is ugyancsak innen való, és amikor a 2. évezredre fordul a mezopotámiai történelem, és a feketefejű sémiták rövid ideig uralomra jutnak (I. Sargon kora), megszűnik az aranyszállítás. Sir Wolley szerint az ebből a korszakból származó sírokban alig találni egy-egy rézgyűrűt vagy rézkarperecet. Aranyat soha.
     Ez a Közel-keleti - mezopotámiai - "őshaza" azért is sorsdöntő számunkra, mert ez biztosítja a hun-avar népekkel és az Álmos Árpád-i őseinkkel való népi homogenitásunkat és az eddig szétszabdalt etnogenezisünket egybefoglalja. Ugyanis az özönvíz után a Kárpátmedencéből érkezett és a szakirodalomban Jemdet Nasr népnek nevezetteken kívül, a Káspi-térségben lévő ARATTA állammal állanak kapcsolatban és prof. Kramer fejtette meg annak az ékiratos agyagtáblának a szövegét, melyben az azonos Anyaistennöt tisztelő és a sumir INANA kultuszt gyakorló UNUG-KI és ARATTA uralkodói, termékeik kicserélése érdekében, egymással, azonos nyelven és azonos írásban, leveleznek. Káldeától Ister Gámig I. c. könyvemben ismertetem bőven ezt a témát és bizonyítom, hogy ARATTA királya is SUBAR-SZABÍR. Tehát a mezopotámiai "őshaza" kutatás által megtudjuk azt, hogy a Káspi-Aral élettér is a "sa- Pir -ok a "naparcúak" birodalma és így nem csodálkozhatunk Sztrabo - már említett közleményén, amikor MEOTISZ néven az ARAL-TÓ déli területeit nevezi. (Éppen azt, ahonnét előkerültek a tegcsodálatosabb "szkíta aranykincsek".) 
     A Közel-keleti "őshazánk" élettere azonos a KU-MAH-GAR-Ri- ES-MA - előbbiekben ismertetett - "erős, hatalmas nemzetség birodalmával". Vagyis Mezopotámia – Adzsem – Káspi – Aral térség és Közép Ázsia. Csakis ennek a hatalmas nemzetség létezésének valósága indíthatta a mezopotámiai sumirokat arra, amikor a feketefejű sémita-akkádok (Hamurabi) diktatórikus terrorja nyíltan és a megalkotott sémita törvénnyel kiirtásukra törekszik, észak és észak-kelet felé, vagyis régi hazájukba menekülnek. De a subar-subir-szabír földön alakult meg NIMRUD-nak az az országa is, ami későbben AS-URU (Asszíria) néven kerül be a történelembe. (The Interpreter ~s Dictionary of the Bible, Abingdon Press N. 551. old. Nimrud alatt.) Ugyanitt azok a KASSITA-KUSITÁK (sémita akkád nyelven KASSU), akik megdöntik Hamurabi sémita uralmát, szintén Nimrud fiainak, azaz KUSITÁKNAK vannak identifikálva. Tehát még a hivatalos biblikusok is elismerik a nimrudi hagyománnyal élő mezopotámiai nép KUS Ősnevét.
     Sajnos a hajdani Nimrud-ország - AS-URU - mint Asszíria – fél évezred leforgása alatt teljesen átveszi a feketefejűek sémita ideológiáját, és az északon (a Kaukázus déli részénél) települt subar-szabírok pusztításával foglalkozik legfőképpen. I. e. 612- ben végződik be a történelemnek ez a talán legvéresebb fejezete, amikor Ninivénél az egyesült kusita népek (akiket a görög írók médeknek, szkítáknak és egyéb sok névvel illetnek) végleg legyőzik ezt a sémita ideológiájú asszír uralmat.
     Dr. Bobula Ida nagyszerűen adatolja a sumír gyökerű népek vándorlását, és kimutatja, hogy a "subar"-nak nevezettek tulajdonképpen azonosak a régi káld-kus néppel. "A Sumír-Magyar Rokonság" c. könyvében (Bs. As. 1982) "A Mágusok Vándorlása" c. fejezetben - az adatforrások halmazát sorolja fel a sumír tudáskincset megőrző "tudás népének" küzdelmében, akiknek végső bástyája a VAN-TÓ melletti Káld királyság lesz, ahol megélik hatalmas ellenfelüknek - az Asszír Birodalomnak a bukását is. A történelem nehéz fejezetei közé sorolt annak a sumír népnek élet-halál küzdelme, mely közel-keletiőshazánkat" kialakította, és itt megteremtette azt a magas kultúrát, melyből az emberiség a következő évezredekben táplálkozott.
     Érdemes felvázolni és megismerni sokoldalú műveltségüknek részleteit és tudni, hogy

 * * *

MIT TARTALMAZ A SUMÍR KULTÚRA...?
     Meg kell ismernünk a ma sumírnak nevezett káld-kus népnek a tudáskincsét azért, mert - a földszerzés és megtartás mellett - az akkád-sumír élet-halál harc valóságos indoka az akkádok részéről: a tudás megszerzése és a sumírok részéről: a tudáskincs megóvása volt. A sémita-akkádokat minden szakmunka „a sivatag feketefejű nomádjainak nevezi, akik csoportosan hagyták fel a sivatagkömyéki csavargó életüket, hogy beszivárogjanak a gazdag és velük határos sumír városokba – főképpen Alsó-Mezopotámiában" (Cassin, Bottéro, Vercoutter id. m. 82. old.) Ezt a műveltséghiányukat sok évszázadon át meg is tartják, és ez annak a jele, hogy nem bírták megszerezni a sumírok tudását. Nem kell másra hivatkoznunk, csak az első sémita uralomra, amit I. Sargon alapított AGGADE városában. Ez az ún. „akkád dinasztia" 150 évig uralkodott, de sem kerámiát, sem fémipart kitermelni nem tudott, hanem híressé tette nevét a történelemben a népek öldöklésével és a sumír városok – köztük NIPPUR - elpusztításával.
     Pontosan ellenkező helyzetet találunk a sumíroknál, akik valóban hatalmas műveltség kifejlesztésével - kinccsé tették a TUDÁST. És itt meg kell jegyeznünk azt, hogy a sumír időkben a TUDÁS többet ért az aranynál. Tehát pontosan mai korszakunk ideológiájával ellenkező volt a társadalmi felfogásuk. A fent említett munka szerzői a sumír társadalom legnagyobb felfedezésének a kozmológiát vélik. Vagyis azt az intelligens elgondolást, mellyel a természeti erőket a világot teremtő "Hatalmas" kozmikus részeinek tartották és - megszemélyesítve őket – a világ rendjének, ritmusának, minden történésnek irányítóiként és felelős végrehajtóiként iktatták be mindegyiket hiedelemvilágukba. Ennek pedig egyenes származéka az a társadalom volt, mely az erkölcsös életét, jogtiszteletét és társadalmi rendjét is ennek a hatalmas kozmikus törvénynek szerves részeként hitte.
     A mindenkori uralkodó pedig az "ég küldötte", az "Ég fia" volt, akinek karizmatikus hivatása, munkája és rendelkezései is a Természet Nagy Rendje szerintiek és ahhoz alkalmazkodók voltak. Szaknyelven maTEOKRATIKUS uralmi rendszrnek nevezzük ezt az államformát, mely a földi társadalmat az égi társadalom kiegészítő részének tekinti és mind a kettőt egyformán az EGYETLEN ISTENI ERŐ alá rendelve hiszi. A sumírok "EGYETLENÉ" néha TE-RAM-TU formában van megnevezve, de általános neve AZ. Az „egyistenhit" tehát szintén vallásfilozófiájuk tartalma. Ez az „egyetlen" - AZ - pedig a kétszeres háromság szimbóluma szerint uralja az „égi" és a „földi" szentháromságot.
     Ugyanis az égen és a földön egyformán ATYA-ANYA-GYERMEK (fiú) a társadalom jelképes megnyilatkozása. Ezt a "kétszeri hármasságot" (vagyis a hatágú csillagot) megtaláljuk az emberiség első törvénytáblájának homlokán, ami UR-NAMMU sumír papkirály idejének terméke (i. e. 2200). Ennek a szimbólumnak vallásfilozófiai értelme a sumír hiedelemben: „miképpen a mennyben - úgy a földön is". A „tudás" -jobban mondva, „az égből szerzett tudás" neve: MAG. Minden, ami ebből ered - az a MAG-I. így lett a sumír vallás neve: MAG-I-A, vagyis "a tudásból való".
A sumírok vallásába - a MAGIA-ba tartozik - az örök élet hite. Az „Istenes élet itt a földön" - a mi földi hivatásunk teljesítéseként - ennek az „örök életnek" a földi része.
A vallásgyakorlathoz, a kultuszok törvényeinek teljesítésében pedig ott találjuk az emberek egészségének ápolását, a gyógyítást, a különféle gyógymódok és orvosságok ismeretének tanítását, tudósok nevelését. Ugyancsak a „templom"-ban vannak az írástudók iskolái is.
     Agyagtáblákra írtak. Kifejlesztettek egy tökéletes ékírást, melynek rendszere a nyelvük  minden ragozó különlegességeire megfelelő írásjelekkel rendelkezett. Ez a tökéletes írás tette lehetővé azt, hogy irodalmuknak gazdag hagyatékát sikerült a szorgalmas kutatóknak kiásni a homok alól. Majdnem egymillió agyagtábla hever a különféle múzeumok pincéiben. Ezeknek 10 %-a sincs megfejtve. De azokról, melyeket ismerünk, máris oly hatalmas tudás és műveltség olvasható le, mely ámulatba ejti a mai tudósokat. Csak néhányat említünk ismertetésül.
     Ránk hagyták a „nagyítóüvegek" készítésének receptjeit és így meg tudjuk érteni, hogy csillagvizsgáló teleszkópjaik voltak. Ugyanis - az eddig ismert és csoportosított ékiratokból – látjuk, hogy kb. 3600 csillagképnek adtak nevet. Vagyis ismerték az „ég könyvét". (így nevezték a csillagos égboltot.) Ezekután azon sem csodálkozhatunk, ha észrevesszük, hogy pontosan ismerték naprendszerünk planétáit és azoknak a Nap körüli mozgásidejét. Pl. a Merkúr általuk lejegyzett és bemért ritmusa és a mai pontos asztronómikus Merkúr Nap körüli keringésének ideje között összesen "négy" másodperc különbség található. Ők osztották be a kört 360 fokra és nem a "tízes", hanem a hatvanas" számrendszerrel dolgoztak. Ismerték a föld precessziós mozgását, és aszerint jelölték ki a sarkcsillagot. Ránk hagyták a híres NIPPURI KALENDÁRIUMOT, melynek időszámítása a BIKA-Korszaktól indul. Nippurban és Sippárban volt a legnagyobb asztronómiai központjuk. Prof. Hilprecht állapította meg, hogy ezen a két helyen talált csillagászati feljegyzések alapszáma 12 960 000 volt, ami az ún. "nagy napciklus" (a teljes precessziós kör) 25 960 évnek az "ötvenszerese". Pontos efemeriseik voltak.
     Nagyszerű következtetés végezhető az orvostudomány és gyógyítás terén a ránk maradt farmacopeáikból, ahol gyógyfüveik, fürdő- és teavíz receptek találhatók. Sebészeik is voltak, és rájöttek, hogy a betegségek okozója a testben lévő és az egészséget megbontó, szemmel nem látható idegen élőlény (a bacilus és vírus). Ezek ellen küzdöttek. Vizeletvizsgálatot is tudtak végezni. Pestis nem volt náluk, mert a gennyes kiütéses betegségeket az Anya-Istennő zarándokhelyein (mint ISIN-Lourdes) tenyésztett „szent kutyák" (KUAS) nyálával gyógyítottak. (A mai tudomány megállapította a kutyanyál gazdag antibiotikum tartalmát.)
     Földmívelésüket öntözöcsatornákkal végezték, és a társadalmukat teljes gondossággal látták el élelemmel. Búzát, zabot, rozsot, kölest termeltek. Lisztet készítettek. Kenyeret ettek. Datolyapálma gyümölcséből mézet és bort készítettek. Főleg juhtenyésztésük volt, de a szarvasmarha és a kecske is bőségesen részt vett a szocialista módon megszervezett termelésben.
     Az iparuk ismerete ad az utókornak pontos képet kultúrszintjükről. Nagyszerűen értették a tej feldolgozását. Vajat, sajtot készítettek. Gyapjú- és lenfonalakból szőttek anyagot, és bőriparukkal külkereskedelmet bonyolítottak le. Háromféle sört gyártottak és a népital - a víz mellett - a sör volt. Dúsan díszített, művészi kerámiáikat kézzel is és koronggal is formálták. Fémolvasztó kemencéik is voltak. Ötvösművészetük máig is csodált.
     Legelterjedtebb iparuk azonban a téglakészítést volt, melyet kiégettek és a különböző uralmak ismertetőjegyeivel láttak el. A téglagyártók védőszentjét KABTA-nak hívták, éppen úgy, mint a tégla fából készített formáját - a "kabta-fát".
    Hétemeletes templomokat (zigurrat) építettek téglából. Ők a feltalálói a "téglaíves boltozatnak", de ismertek egy gyorsan kötő habarcsot is. Ur városában rendszeres terv szerinti településeiket ásta ki Sir Woolley. Emeletes lakóházak sorakoztak a széles és kövezett utcákon már az i. e. 4. évezredben.
     Fémiparukról dicsekszik az utánuk megtalált sok réz, bronz, ezüst és aranytárgy.
     Rendszeresített mértékegységeik voltak a hosszúság, űrtartalom, terület és súly mérésére. Érdekes, hogy az angolul beszélő világ használja ma is a régi sumír mértékegységeket.
     Sorolhatnánk még sok oldalon keresztül tudáskincsük részleteit, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy megértsük Hérodotosznak azt a kétségét, hogy az ősi tudást őrző máguspapokat „nemzetségnek", vagy csak egy törzsbe tömörült tudós csoportnak kell felismerni...? A „Tudás Népének" fiai voltak, akik apáról fiúra adták át a „tudás" kincsét egymásnak.
     Csodálatosan fennmaradt hiedelemviláguknak az a része a magyar néphitben, amit a TURUL" cím feletti rézszobor képe mutat. Itt két szarvas között a „párduc fejű hatalmas madár" látható, mely a sumír hiedelem szerint a téli napfordulókor elgyengült Napot - a csodafiúszarvast - magasba emeli. Az újraéledő nap neve sumírul TUR-UL (tur-ullu). Itt van a mi Turul mondánk eredete és - 1 . Istvánig - az Árpád-házi uralkodóink karizmatikus hite, mely szerint az uralkodó az „ég fia".
Amikor a sémita akkádok és a sémitává lett asszírok tervszerűen megkezdik a sumírok és subar-szabírok irtását, a nép észak felé - a Káspi és a kaukázusi térség felé - menekül.
     Hosszabb-rövidebb ideig sikerül itt-ott államot alakítaniuk. Ennek lehetőségét az eddig tárgyalt hatalmas tér egynyelvűsége tette lehetővé. Az átmentett tudás és az egynyelvűség biztosította a „nagy, hatalmas nép" utódainak a megmaradását annyira, hogy még ÁRPÁD és ÁLMOS idejében sikerült oly erős néppel visszatelepedni a Kárpát-medencébe, mely népnek bátor, vitéz és jól kiképzett hadserege a pozsonyi csatában - Európa egyesült hadseregét is legyőzte.
Őstörténeti barangolásunkban azonban itt most új fejezetet kell nyitnunk és felderítenünk azokat az eddig elködösített történelmi tényeket, melyekből megismerhetjük azt, hogy milyenek voltak

 

Igaz Történelmünk Vezérfonala Árpádig /1

Igaz Történelmünk Vezérfonala Árpádig /2

Igaz Történelmünk Vezérfonala Árpádig /3

Igaz Történelmünk Vezérfonala Árpádig /4