Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Baráth Tibor: A külföldi magyarság ideológiája /5

2012.04.07

Ottó kir. hg. Európáról és Magyarországról

A közelmúltban Ottó királyi herceg három francia nyelvű tanulmányt tett közzé s azokban Európa jelen helyzetéről, jövőjéről és a Duna-vidék sorsáról értekezik.[6] Gondolatait a következő szempontok szerint csoportosítja: kiindul Európa geopolitikai helyzetéből, azután tárgyalja kontinensünk mai elrendezését, majd keresi annak magyarázatát s végül előadja nézetét a Duna-táj új felépítési módjáról. Az olvasó a tanulmányokból azt a benyomást nyeri, — a szerző éppen ezt akarta elérni, — hogy Európa mai tragédiája a Duna-táj nagyhatalmi szerepének megszüntetéséből ered s így addig nem is lesz nyugalom a kontinensen, amíg az a táj régi politikai szerepét vissza nem nyeri. A királyi herceg előadása voltaképpen tehát hatalmas védőbeszéd a mindnyájunk által óhajtott új elrendezés érdekében.

Sajátságos, hogy az emigráció sajtója ezekkel a vitán felül értékes és jelentős eszmefuttatásokkal eddig érdemben nem foglalkozott, noha a szerző mindhárom előadásában megmondotta, hogy gondolatainak és terveinek megvitatását elsősorban az emigrációk képviselőitől várja. Talán nem tévedünk, ha az emigrációs sajtó hallgatását annak a paradox helyzetnek tulajdonítjuk, hogy az illusztris szerző gondolataihoz egyebek közt azért is óvakodnak hozzászólni, mert esetleges helyeslésüket vagy észrevételeiket az úgynevezett király-kérdésben való politikai megnyilatkozásnak fogják fel, — egy igen-nek, vagy nem-nek. Bár a közvélemény felfogása kétségtelenül ez, a hallgató álláspont mégsem helyeselhető, egyrészt mert a király-kérdésben úgysem az emigráció, a nemzet e töredéke hivatott dönteni, hanem az arra illetékes nemzet vagy nemzetek egyeteme, másrész az új országépítés megtárgyalásában mégis csak illik, sőt kötelesség minden arra képes embernek résztvennie, hacsak azt a látszatot nem akarják kelteni, hogy hallgatásukkal maradéktalanul elfogadják a szőnyegre vetett javaslatokat. — Ezek előrebocsátával megkíséreljük a szerző felfogását röviden bemutatni és bátrak leszünk hozzáfűzni nézeteinket, amelyek idestova negyedszázad óta folytatott beható Duna-vidéki tanulmányaink és bőséges tapasztalataink alapján alakultak ki bennünk.

I. A királyi herceg szerint Európa békéjét az újabb korban két imperializmus zavarja: a pángermánizmus és a pánszlávizmus, vagy e kettő összefonódásából eredő óriási veszély, az úgynevezett rapalloi politika. E két vagy kettős veszély ellen Európa úgy védekezhet, ha a földrajz, a történelem, a kultúra és a vallás állandó jellegű tényezőinek útmutatásait követve, szilárd és tartós keretekben szervezkedik. Nyugati részei nemzeti államokba tömörülnének (Spanyolország, Franciaország, stb.), keleti részei pedig birodalmakba. Ez utóbbiak gondjára volnának bizandók Európa természetes záróállásainak, a Kárpátok ívének és a Boszporus szorosainak őrizete. Ami különlegesen a középütt elhelyezkedő Németországot illeti, ezt az országot a westfáli béke (1648) vagy a bécsi kongresszus (1815) határozatainak szellemében kellene újjárendezni. Az így felépített Európa végül federációs kötelékkel egységbe volna kapcsolandó. Körülbelül ebben az eszményi, békés állapotban volt kontinensünk az első világháború előtt, az Osztrák-Magyar Monarchia és az Ottomán Birodalom fennállása idején.

Ezzel az eszményi állapottal szemben minő a mai helyzet? A pánszláv imperializmus, a bolsevizmus formájában jelentkezve, nyugat felé ma egészen a Hamburg-Trieszt vonalig nyomult előre, s ezzel elszakította Európa területe 27%-át, benne évszázados védőbástyánkat, a Kárpátokat, leigázta lakossága 25% -át, megfosztotta a maradék nyugati részek gazdasági életét a Marshall-segélynek megfelelő évi kereskedelmi kontingenstől, úgyhogy mindezek következtében egész kontinensünk életveszélyes helyzetbe sodródott. Ez a helyzet a kettéosztott világ — "Nyugat" és "Kelet" — mindegyikének szempontjából tarthatatlan, ezért előbb-utóbb háborúhoz vezet, akár a Szovjet maga, akár Nyugat kezdeményezze azt. Látva e kimenetelt, a királyi herceg úgy véli, Európának politikailag is fel kell készülnie az új összeütközés eshetőségére és már most terveket kell készítenie a kontinens és különösen annak archimédeszi pontja, a Duna-táj politikai újjászervezésére, nehogy az esetleg rohamosan beálló felszabadulás szellemileg készületlenül találjon bennünket.

Miután a szerző ekként megvilágította témáját, felveti a kérdést, vajon miként alakult ki a jelen tragikus helyzet? Ügy, — feleli, s ezt nagyon kiemeli, — hogy a sorsunk irányításával foglalkozó államférfiak hűtlenek lettek azokhoz az alapvető államszervező elvekhez, törvényszerűségekhez, amelyeket követve elődeink naggyá tették világrészünket. Ezek a törvényszerűségek azt írják elő, hogy "a magas értelemben vett politikában ... sosem szabad az u.n. politikai elgondolásokat elválasztani a gazdasági, kultúrális, vallási és — főleg — történeti és földrajzi meggondolásoktól." Ám Európa felelős politikusai a XIX-XX. század fordulóján abba a hibába estek, hogy a nemzetiségi elvet, a nyelvi azonosságot, ezt az egyetlen és másodrangú államalkotó tényezőt kizárólagos építési alappá léptették elő s ebben az egyoldalú szemléletben megátalkodva, Európa keleti felét felforgatták, szétrombolva az Osztrák-Magyar Monarchiát és módfelett meggyengítve az Ottomán Birodalmat. Ugyanezt a hibát súlyosabb körülmények között a teheráni és yaltai egyezmények szellemében 1947-ben megismételték. A következmények sem 1919-ben, sem 1947 után nem maradtak el, mert az így keletkezett politikai, gazdasági, stratégiai űrbe a két veszélyes imperializmus, — a német és a szláv, — egymásután behatolt, katasztrófába sodorva egész Európát.

Mi a kiút e szörnyű helyzetből és hogyan volna felépítendő Európa jövő szerkezete? A királyi herceg erre az európai történelem szellemében így válaszol: Oroszország visszaűzendő "természetes határaira", a birtokállományát visszaszerző Európa pedig federatív egységbe szervezendő. — Ami különlegesen a dunai tájat illeti, azt is az európai federációba kell beépíteni, de nyomós okok miatt, mint külön tájfederációt. Ez utóbbi is a természet útmutatása, tehát a földrajz, a történelem, a nyugati keresztény kultúra és a gazdasági adottságok szerint volna felépítendő, területileg a régi Osztrák-Magyar Monarchiára korlátozva, kizárva belőle mégis a Kárpátokon kívül elterülő lengyel tartományokat. A dunai táj-federációba tartoznék tehát Magyarország, Szlovákia és Horvátország, szóval a belsőkárpáti térség, azonkívül Csehország és Ausztria, mint e belső térség előterei, hogy csak a nagyobb "államokat" említse. Hogy azonban ténylegesen majd hány "állam" lesz a dunai federáció megszabott területén belül és hol húzzák meg azok egymásközti határait, ezeket a kérdéseket a "népi önrendelkezés" elvének alkalmazásával, helyesebben népszavazással döntsék el, a vegyes lakosságú területek eldöntetlen kérdéseit európai döntőbíróság elé utalva. Az egyes államokban még fennmaradó "nemzetiségi" (kisebbségi) kérdést egy közös birodalmi statutum szabályozná s ellenőrzése is birodalmi szerv hatáskörébe tartoznék. Ami végül a kitelepítetteket illeti, nekik joguk legyen hazájukba visszatérni.

A dunai tervezetet — jegyzi meg a szerző — Roosevelt elnök egy vele folytatott személyes beszélgetés során, 1941 nyarán, szervezési alapként elfogadta. A terv azonban Oroszország háborúba való beavatkozása és növekvő befolyása nyomán csakhamar feledésbe merült, úgyhogy a következő évben már senki sem beszélt róla. Helyette a teheráni és yaltai határozmányok lettek irányadóvá s így került a sor az 1919-es szerencsétlen páriskörnyéki békék súlyosbított formában való újabb kiadására, 1947-ben.

Amerika keserű szemrehányásban részesül a cikkíró részéről, amiért elejtette az egészséges dunai felépítés tervezetét és engedett Sztálin befolyásának. Úgy látszik, jegyzi meg, túlságosan korán nehezült vállaira a nyugati világ vezetése, mert e szerep betöltésére diplomáciailag és politikailag nyilvánvalóan éretlen volt. Bár azóta Amerika sokat tanult, az európai politika vezetésére még ma sem alkalmas. Amerika helyett a királyi herceg Franciaországban véli felismerni azt az országot, amely az európai újjászületést, a feltámadás folyamatát elindíthatná és az átrendezést sikeresen megvalósíthatná. Keresztény ország ez a Franciaország, nyugati szellemű és nagyhatalom is, azonfelül gazdag diplomáciai tapasztalatokkal rendelkezik, úgyhogy reá kell építenünk. Szerző meg van arról győződve, hogy Franciaország a történelem hívására "Igen"-nel felel.

II. Ha most az alábbiakban az előadáshoz egy-két kiegészítést javasolunk, azt elsősorban azért tesszük, hogy a következő tanulmányok vele számolhassanak és a királyi herceg felfogása közelebb kerülhessen az általunk oly fontosnak tartott elvekhez, de egyúttal a valósághoz is.

Első észrevételünk a Dunabirodalom területi alapjára vonatkozik. Az új birodalom megalkotásakor nézetünk szerint is elsősorban a táj saját törvényszerűségeire, saját érdekeire kell figyelemmel lennünk, hogy ez a politikai test szilárd, tartós legyen, azaz valóban azoknak a népeknek akaratára épüljön fel, amelyeknek érdekazonossága a történelem folyamán ilyen értelemben nyilvánult meg, amelyekben tehát hihetőleg a jövőben is meglesz az új birodalomhoz való ragaszkodás. Az a szerep viszont, amit e Birodalom az európai "egyensúlyozásban", a két imperializmus feltartóztatásában játszhat, csak következmény lehet, az önvédelemből eredő természetes magatartás, nem pedig kiindulópont, nem irányelv a birodalom területi alapjának kiszabásához. Ilyen értelemben az új dunai politikai testet csupán az Alpok, Kárpátok, Al-Duna, Drina és Adria vonalával körülhatárolt területre, az úgynevezett belsőkárpáti térségre tanácsos szorítani. Semmiképen sem lenne tehát üdvös az összefogást a cseh területre kiterjeszteni és nagyon kétséges, hogy abba a mai Ausztria beléfoglalható volna. Indokaink a következők.

Csehország a Dunatájnak csak stratégiai nyúlványa és politikai dinamikája nem belsőkárpáti értelmű, hanem azzal ellenkező. Ezt a tényt a történelem újabb századai bőségesen igazolják, főleg amióta a népakarat s politikai döntésekre befolyással bír. A cseh nép képviselői túlontúl sokszor kimutatták ezt a sajátosságot, amit kénytelenek vagyunk tudomásul venni. Hogy csak a XIX. és XX. századra szorítkozzunk, emlékezzünk, vajon 1849-ben nem egy cseh politikus volt-e az, gróf Kolowrat, aki Ferenc József császárnak azt tanácsolta, hogy a belsőkárpáti térség hagyományos regeneráló mozdulatát az Európán kívüli orosz hatalommal veresse le? Nem ő volt-e az és társai, akik a szlávizmus erőinek kifejlesztését és igénybevételét belpolitikai fronton is mindig hangoztatta? 1867 után szintén egy cseh politikus, Hohenwart gróf akarta széttagolni a belsőkárpáti teret. Es kik utazgattak azután is szüntelenül Moszkvába, kezdve Riegerrel? Később is, nemde egy cseh politikus, Kramarz volt az, aki orosz hercegeket akart a Monarchia szétrombolása után annak egyes darabjai élére állítani? No és a legnagyobb rombolója a dunai egységnek nemde megint cseh politikusok voltak Masarykkal és Benessel az élen? Benes később is, amikor célját elérte, minden elképzelt külpolitikai tájékozódást kipróbált, csak épen a dunai összefogást utasította el konok makacssággal, mint a cseh érdekekkel homlokegyenest ellenkező megoldást. Benes volt az, aki telebeszélte fejét az első világháború alatt Clémenceaunak és Lloyd Georgenak, a második világháború alatt rossz útra tanácsolta Rooseveltet és maga kétszer is szövetséget kötött Moszkvával. Különösen súlyosan esik a latba, hogy e mögött a cseh ember mögött az egész cseh nemzet felsorakozott, szinte az utolsó szál emberig. A szerkezeti és politikai érdekellentéteken felül, itt vannak a ma elkerülhetetlen népi mozzanatok is: a csehek századok óta szívósan és tudatosan törekedtek arra, hogy a szomszédos népeket felfalják, a magyarokat, szlovákokat, németeket magukba olvasszák, — ahogy a múltban már felszívták a morvákat. Vajon mit akarunk mi kezdeni az új Dunabirodalomban a csehekkel és Csehországgal?

Csehország iparilag és stratégiailag csak akkor válna a Dunabirodalom javára, ha a cseh nép politikai gondolkodását meg lehetne szüntetni, őket "apolitizálni". Erre azonban a XX. században európai gondolkodású embernek sem módja, sem gusztusa nem lehet. Ezért hagyjuk a cseheket magukra, — jobban fogják ők magukat érezni a lengyel-balti tájfederáció keretében és mi is csak nyerhetünk az ő destruktív szellemük és megalomániás fantáziájuk kikapcsolásával. A Dunabirodalommal kapcsolatban tehát Csehországról és cseh népről ne beszéljünk.

Az első pillanatra talán fontosnak látszik Ausztria jelenléte a Dunabirodalomban, a Bécsi-medence útcsomózó jellege és az Inn völgyén át vezető közlekedési főútvonal miatt. Ha azonban meggondoljuk, hogy a Szlovénföld többé nem tartozik Ausztriához és hogy ennek a Dunabirodalomba való természetes bekapcsolásával a Budapest-Nagykanizsa-Laibach-Trieszt elsőrendű vasúti vonallal közvetlenül kapcsolatba jutunk a dunai életközösség legfontosabb szövetségesével, Olaszországgal, akkor Ausztria esetleges bekapcsolása sokat veszít értékéből. Ha ezenfelül az az eset áll elő, hogy Ausztria Bajorországgal és a többi katolikus német résszel lép kapcsolatba, — ez esetben Nyugat-Magyarország (Burgenland) vissza-kebelezése nem lehet kérdéses, — a hazatérő alpesi záróvonalak birtokában a Dunabirodalom nyugat felé is elnyeri földrajzilag megvalósítható stratégiai befejezettségét. Ausztriát tehát sorsára bízhatjuk; az ő sorsa iránti "semlegességünk" a szomszédos Németbirodalommal való szükséges jóviszonyunk miatt egyébként kívánatos is.

Ha az elsőrendű stratégiai és politikai meggondolásokon túlmenőleg, országépítési szempontból nézzük a belsőkárpáti térség és az alpesi előtér viszonyát, azaz a Bécsi-medence és a tiroli mag körül felépülő "Ausztria"-kistér idevágó politikai dinamizmusát, akkor is erre az eredményre jutunk. Ez a táj ugyanis éppoly nagyzási hóbortra ösztökéli vezetőit, akárcsak a Cseh-medence. Vele is egy tragikus világpolitikai helyzet alkalmával léptünk kapcsolatba, mint a csehekkel, a török imperializmus korában, de az e kapcsolatokhoz fűzött remények nem teljesültek be. Ausztriát inkább érdekelte belsőeurópai hegemóniájának kialakítása (a német tér feletti uralom megszerzése), flandriai, hollandiai, sőt spanyol birtokok bekebelezése, semmint a pogány török kiűzése. A török-korbeli magyarhorvát végvári kapitányok írásai, a temérdek idevágó országgyűlési panasz bőséges bizonyíték erre. S a török kiűzése végül is egyetemes európai erőfeszítéssel ment végbe. Az osztrákok később is, ahelyett hogy a Kárpátmedence politikai szerepének helyreállításában testvériesen segítettek volna, állammaximaként állították fel, hogy ez a terület soha ne egyesülhessen, hanem örökre széttagolva maradjon. Ezt a politikát a bécsiek 1849-ben emelték a tökély fokára s Erdély visszakebelezése, a határőrvidék "polgárosítása" ellen az utolsó percig tiltakoztak és hadakoztak.

Ezenfelül Ausztria a belsőkárpáti térség népeire is veszélyes. 1526-tól kezdve szinte állandóan úgy viselkedett, mint a germanizmus előőrse, igazi "Ostmark". Emlékezzünk csak az első bécsi központi kormányszervek, a Geheimer Rat, a Hofkriegsrat és a Hofkammer szerepére, I. Ferenc és II. József germanizáló politikájára, a 49 utáni német abszolutizmusra, és az Ausztriával bővült Németbirodalom "disszimilációs" törekvéseire. Emlékezzünk a Schober-féle Anschluss-tervre, a tiroli és salzburgi "99%-os" völkisch-szavazatokra és arra, hogy 1938 márciusában Bécstől Salzburgon Innsbruckon keresztül utazva egész a határig mindenütt feltartott karokkal üdvözölték arra haladó vonatunkat jeléül a nép igazi érzelmeinek. Az osztrákok ma is nagyokat hallgatnak a jövőről, "életbevágó okok miatt", ahogy egy a birtokunkban lévő fontos osztrák külügyminisztériumi iratban olvassuk. S ez ellen a népi állományt, politikai szabadságokat veszélyeztető osztrák magatartással szemben a régi nagy magyarok, Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi és Kossuth vezetésével az egész belsőkárpáti térség védekező mozdulatokat tett, amit Ausztria nem késett a nyugati világ gúnytárgyává tenni, vezéreinket és népünket is Erz-rebelleknek nevezve. Mindebből világosan következik, hogy Ausztria nyugat felé húz s a belsőkárpáti térségben hegemóniára törekszik.

Mi ezeket a tényeket nem szemrehányásként említjük fel, hisz minden a múlté, a fájó sebek behegedtek, de amikor számadást vetünk, hogy kivel lakjunk egy fedél alatt, mégis gondolkodnunk kell! Vajon nem elég érv-e mindez arra, hogy az osztrák nép a dunai hivatást csak német vezetés alatt képzeli el, annak összes következményével? Kell-e nekünk ez a perspektíva, ez a tehertétel az új Dunabirodalomban? Nézetünk szerint — s most őszintén szólunk — az osztrákokkal is jobb viszonyban lehetünk, ha ők maguk döntik el, mit akarnak, s ne próbáljuk őket befolyásolni.

A Dunabirodalmat szorítsuk tehát azon népek területére, amelyek ezer és egy tanújelét adták a múltban a dunai életközösséghez való ragaszkodásuknak, a Kárpátoktól az Adriáig és csak azokat a fő stratégiai vonalakat vegyük be, de azokhoz aztán körömszakadtáig ragaszkodjunk, melyek a védekezéshez feltétlenül szükségesek és egyben elégségesek is: a Kárpátokhoz, az Al-Duna vonalához, a Drínához, az Adriához és az Alpok első felgyűrődéseihez. Ez a terület egységes földrajzilag, egységes történetileg, egységes lelkileg és egységes politikai akaratát tekintve is. Ez a terület elég erővel bír ahhoz, hogy a veszélyes kisterek nagyzási hóbortját fékezze, a keleti veszedelmet feltartóztassa és népei boldogságát majdan fiaira is átörökíthesse. Ez a terület Szent István koronájának klasszikus területe, a mi közös "Hazánk", a Dunabirodalom szilárd fundamentuma.

A másik gondolat, ami emigrációnk szívén fekszik és politikai gondolkodásunk tengelyében áll, a Dunabirodalom szerkezetére vonatkozik. Ebben a vonatkozásban ma általában mindenki arra helyezi a hangsúlyt, kétségtelenül a közelmúlt történelem hatása alapján, hogy az új államszerkezetben a népi vonatkozású mozzanatok kielégíttessenek. Helyes. Azokat ki kell elégíteni és ki is lesznek elégítve, széles körű népi önkormányzatok keretében, azaz "federációs" módon, hogy divatos kifejezéssel éljünk. De nem szabad, hogy e mellett homályban hagyjuk a másik, éppen olyan fontos, emezt azonban megelőző mozzanatot, az összefogó birodalmi szervek felvázolását. Mert közös szervek nélkül, laza federációban, a mi biztonságunk abban a veszélyzónában, ahol élünk, nem lehet tartós. Ott erős központi hatalom kell és erős végrehajtó hatalom minden közös ügyben, jelesül a külpolitikában, a honvédelem terén és a gazdasági ügyekben. Mivel ezek a szervek közösek, egységesek lesznek és végeredményben ezek adják meg a Dunabirodalom legfeltűnőbb jellemző vonását, kifelé és befelé egyaránt, azért jobban tesszük és helyesebb is únióról (és nem federációról) beszélni. Vagy ha a speciális dunai kettősséget, — a külön népi tudatot (federációs oldal) és az egységes államtudatot (únió oldal) hangsúlyozni akarjuk, — mondjunk "federációs úniót". Federációs únió lenne tehát a Dunabirodalom ésszerű, az elképzelt helyzetnek megfelelő, helyes szerkezeti formája és elnevezése, — használjuk tehát a jövőben tudatosan ezt a terminológiát.

Mivel a Dunabirodalom maga a tulajdonképpeni "állam", — azaz a szuverén test, — logikusabb volna nem a birodalmat alkotó "államokról" beszélni (ez a laza szerkezetű konfederáció terminológiája), hanem inkább Birodalmat alkotó "népekről". A helyes terminológia elejét venné sok félreértésnek. Azt sem tartanánk szükségesnek, hogy az egyes fontos kérdések eldöntésében igénybeveendő "népszavazást" a rossz hangzású "népi önrendelkezés" joggyakorlásának nevezzük. Ezt a kifejezést szuverén államokba való tömörülésre patentírozta a szerencsétlen első világháború. Itt pedig nem arról van szó, hogy a Dunabirodalomba tartozzanak-e, avagy azon kívül alkossanak államot, hanem csak autonómiákba való tömörülésről és az autonómiák egymásközti határairól. De még ilyen népszavazástól is idegenkedünk, hiszen itt az állami szerkezetet lényegben érintő kérdésről van szó, aminek jól vagy rosszul való eldöntése a szavazat alá nem bocsátott első főelvet — a Dunabirodalom egységét — erősen meggyengíthetné az esetleges túlságos belső felaprózással. A szavazópolgárok zöme általában véve sem képes ilyen nagy horderejű, erősen tudományos műveltséget igénylő kérdések szakszerű elbírálására. 1919 után például Kalotaszeg vidékén akartak népi önrendelkezéssel "Kalotaszeg és vidéke államot" alkotni, — a külön postabélyeg tervezete már el is készült !

Nagyon fontosnak tartjuk végül a birodalom szerkezetével kapcsolatban arra rámutatni, hogy az egyes dunai népek népi állományát ért sérelmek és a népek földrajzi elhelyezkedésében előállt erőszakos eltolódások jóvá tétessenek. így, — miként a királyi herceg is javasolja, — a visszatelepedés jogát biztosítanunk kell mindenkinek. De ez a jóvátétel nem vonatkozhat csupán az 1945 után bekövetkezett dolgokra, mert a népi erőszakoskodások nem a bolsevizmus behatolásával kezdődtek, hanem 1919-ben, amikor a románok egy tömbben 200,000 magyar tisztviselőt és tanszemélyzetet utasítottak ki Kelet-Magyarországból, a szerbek, csehek és osztrákok ugyanannyit a Délvidékről, Felvidékről és a Dunántúl nyugati elszakított részeiből és azok helyébe ugyanannyi idegen elemet toltak át a belsőkárpáti térségbe. Újabb százezres eltolódások keletkeztek a politikai-néprajzi célzatú cseh, román és szerb földbirtokreform során, valamint a további üldözések alatt. A népiség rovására elkövetett bűnök jóvátétele tehát conditio sine qua non-ja a dunai egyetértésnek és megbékélésnek és azt 1919-cel kell kezdenünk. Enélkül a jóvátétel nélkül hamis lenne minden újabb "vérszerződés", amit pedig meg kell cselekednünk, ha törik, ha szakad.

Túl a Kárpátokon, ami történik, elsőrendű érdekünkbe vág. Ezért mi nem tartjuk elégnek az oroszok visszaűzését "természetes határukig", mert Oroszországnak épp az a baja, hogy nincs természetes határa s emiatt "dinamikus". Ha pedig ez alatt a kifejezés alatt az 1914-es orosz határokat kell értenünk, odajutunk, hogy keleti határainkon egy behemód nagy ország marad s annak nyomása iszonyatos erővel nehezedik majd birodalmunkra. Ezért nekünk Oroszország demokratizálására kell törekednünk, arra, hogy visszaadják szabadságukat az ukrán népnek, a baltiaknak, finn-ugoroknak és török-tatároknak egyképpen. Tehát egy westfáli békét sürgetünk Oroszország számára, hogy egyszer s mindenkorra végezzünk a keleti imperializmussal. Ennek hiányában Németország túlságos meggyengítése végzetes lehetne számunkra, csak fiainkat gyászolhatnánk nemzedékeken keresztül.

Rapallo?! Ez a figyelmeztetés kell szóljon Nyugat-Európának is, nemcsak Németországnak. Mert van "francia Rapallo" és van "angol Rapallo" is. Az első világháború éppen egy ilyen Rapallo — francia-orosz és angol-orosz szövetség — jegyében zajlott le, úgyszintén a második. S ma is fennáll a francia-orosz és az angol-orosz szövetség, immár harmadszor a történelem folyamán, hogy a korábbi Rapallokról, — mint a "legkeresztényebb király" címét viselő francia király és a pogány török szövetségéről a Dunabirodalom ellen, — bővebben ne beszéljünk. Ezek ellen a Rapallok ellen, minden Rapallo ellen, természetes, nekünk teljes erőnkből védekeznünk kell, mert Európa árulója mindenki, aki ebbe a térségbe idegen hatalmat akar bevezetni.

Végül még egy szerény észrevételt óhajtanánk tenni, Amerika és Franciaország dunai politikájára vonatkozólag és arra, kire támaszkodjék emigrációnk külpolitikája? Kétségtelen, hogy a második világháborúban a kevés diplomáciai tapasztalattal rendelkező Amerika nagyot tévedett a mi rovásunkra és egyben a saját maga rovására is. De vajon ez elég indok-e arra, hogy most a francia kockára tegyünk, amikor Franciaország, bár már gazdag diplomáciai tapasztalatokkal rendelkezett, 1919-ben mégis ugyanily hibát követett el? Es még hozzá mekkora adag gyűlölettel! A valóság az, hogy mind a két helyen, Amerikában és Franciaországban is, mind a két háború folyamán cseh "szakemberek" voltak a tanácsadók, különösen az a Benes Edvárd. Ö vette rá annak idején a franciákat a Monarchia lerombolására és ő volt az, aki Rooseveltet rossz útra tanácsolta. Ma mindez történelmi tény. Vajon ennek ismeretében nem állna-e közelebb az igazsághoz, amire törekszünk, ha — az amerikaiak felelőssége mellett — a dunai népek igazi sírásójaként Benest neveznénk meg, akiről a királyi herceg előadásai nem szólnak? Ebből a teljesebb látószögből viszont önként következik, hogy a dunai emigrációk talán mégis többet várhatnak Amerikától, amely időközben sokat tanult, semmint Franciaországtól, bármennyire rajongunk is a francia kultúráért, miként s sorok írója is.

Mindezek a kiegészítések és szerény észrevételek egy a Hazája sorsáért aggódó magyar és dunai hazafi szívéből erednek, amelyek távolról sem csökkentik a királyi herceg nagy érdemeit.

____________________

[6] 1. Otto de Habsbourg, Position de l'Europe. Fédération, 1951 augusztus-szeptemberi szám.— 2. Otto de Habsbourg, L'avenir de l'Europe. Fédération, 1952 február-március. — 3. Otto d'Autriche, L'édification de l'Europe et le rôle du Bassin danubien. Politique étrangère, 1952 október.

Fejezet:   1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19   20   21   22   23   24   25   26   27   28   29   30   31   32   33   34   35   36   37   38   39   40