Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Baráth Tibor: A külföldi magyarság ideológiája /15

2012.04.09

A franciaországi magyarság a két világháború között

I. A magyar kolónia kezdetei

Hozzávetőleges számítás szerint 1921-ben még alig százegynéhány magyar lakott Franciaországban. Két évvel később viszont magában Párisban már 10,000 dolgozott s a húszas évek vége felé 40,000-nél is több. Ugyanekkor egész Franciaországban 70-80 ezer között ingadozott összlétszámuk. Honnan e rohamos létszámemelkedés és miért alakult ki Franciaországban ilyen nagy magyar kolónia az első világháború után?

A kialakító tényezők sorában mindenekelőtt a trianoni szerződésre (1920) kell rámutatnunk, amely az új határokon túl népünk fiait tízezerszámra juttatta koldusbotra. E szerencsétlenek első rajai rögtön a hatalomváltozás után külföldre kényszerültek. Azok a tönkretett exisztenciák pedig, akik az első vihart még kiállták, röviddel utóbb szintén külföldre kényszerültek. A franciaországi magyar bevándorlók zömét tehát az új államok területéről — Csehszlovákiából, Nagyromániából és Jugoszláviából — kiüldözött testvéreink alkották. Egy kisebb, de nagy átütő erejű csoport magából a csonkává lett hazából érkezett: azoknak a bukott politikusoknak személyében, akik az 1918/19-es bolsevista kísérlet felelősei voltak és akik bécsi táboraik feloszlása után, 1923/24-ben nagyrészt ugyancsak Franciaországban telepedtek le.

Nagy-Magyarország elszakított területeiről a szlávok és oláhok gonoszsága miatt kiszorult testvéreink azért mentek tömegesen éppen Franciaországba, mert ez az ország az első világháború befejeztével nélkülözte az újjáépítő munka során azt az egymilliót meghaladó munkáskezet, amely a háború áldozatává lett s így ott szívesen látott vendég volt az idegen munkás. A francia munkáshiány a kontinensen gyorsan ismertté lett s így az új hazát keresők figyelme elsősorban erre irányult annál is inkább, mert az Amerikai Egyesült Államok kapuit az alacsonyra szabott új bevándorlási kvótákkal gyakorlatilag bezárták előttük. Miként tehát a lengyel, olasz és fehérorosz tömegek, akként a kiüldözött magyarok rajai is Páris felé igyekeztek. Amennyire tehát az összefüggéseket ma látjuk, a két háború közti franciaországi magyar gyarmat kialakulását középeurópai és különösen franciaországi körülmények idézték elő.

Ismerve a kolónia eredetét, látjuk, hogy ez a húszas évek végén mintegy nyolcvanezer főt számláló franciaországi magyar népesség csupa új exisztenciát kezdő, tanácstalan és sorsüldözött emberekből tevődött össze. Ebben a napi gondokkal elfoglalt tarka társadalomba az első csoportosulások a kommunista pólus körül jöttek létre, azon csekély számú intellektuálisok körül, akik különféle nemzetközi segélyek birtokában mentesültek a mindennapi kenyérgondoktól és sok szabad idővel rendelkeztek. Mivel ez az 1918/19-es politikai csoport, mint önálló emigráció ekkor már elvesztette számbeli erejét, Párisban úgy óhajtotta erőit növelni, hogy a kéznél lévő tájékozatlan, új helyzetüket még fel nem ismert, lelkileg elégedetlen magyar tömegeket saját céljaira megszervezi.

Ez az egyéni érdekeket szolgáló szervezkedés, tulajdonképpen félrevezetés, lényegében a fővárosra, Párisra korlátozódott s az Emberi Jogokat Védő Liga magyar alosztályának megteremtésében jutott kifejezésre. Idők folyamán e forradalmi hagyományokat és lelkiállapotot őrző politikai alakulat mellett azonos ideológiával, de jórészt szociális és kulturális célzattal szelídebb csoportosulások is alakultak, aminő volt az Ady-Kör, a Horizont Klub, az Omnium Társaskör és a Transylvania Kölcsönösen Segélyező Egyesület. E társaskörökkel egyidejűleg több újságalapítás is történt, mint a rövid életű Párisi Újság (1923), a Párisi Munkás (1924), utóbb a Szikra, Párisi Futár, Párisi Hírlap és mások. Ez a szervezet, bármilyen kezdetleges és cseppfolyós állapotban volt is mindvégig, kezdetben mégis teljesen kezében tartotta a franciaországi magyar gyarmat lelkiismeretét és a Horthy-rezsim időnként bejelentett közeli bukásával ápolta a hazatérés reményét tagjaiban.

E monopolisztikus helyzet azonban egy-két esztendő múlva már megszűnt. A várt és számtalanszor bejelentett magyarországi felfordulás ugyanis nem következett be, sőt Bethlen István miniszterelnöksége alatt az ország kormányzata megszilárdult, így az üres politikai ígéretekben egyre kevesebben hittek. Azonfelül a franciaországi tartózkodás is hosszabbnak ígérkezett. A magyar kolóniának, mely a francia nyelvet még csak fogyatékosan beszélte és nem volt kellő helyzetismerete, orvos, iskola, jogi védelem és egy-két vigasztaló szó is kellett, nem beszélve az ugyancsak jelentkező vágyról a magyar kultúra alkotásai iránt.

Ilyen körülmények között 1925-ben elérkezettnek látszott az idő arra, hogy a megváltozott lelkiállapotot felismerő, egyelőre maroknyi magyar csoport — a nem-bécsi intellektuálisok csoportja — s egy-két beérkezett ember, a követségi és más magyar állami tisztviselők segítségével, nemzeti érzéstől áthatva, szembeforduljanak az egyéni érdekeket hajhászó bukott politikusokkal és szellemi függvényeikkel. Ezek az új vezetők a dolgozók igazi érdekeit a politizálásnál fontosabbnak tartották s a kolónia egészségügyi, jogi és munkaügyi érdekeinek védelmére vállalkoztak, azokat vették programjukba s egyidejűleg gondoskodtak a kulturális igények megfelelő kielégítéséről is. Az új, valóban szociális és valóban demokratikus gondolat a párisi Magyar Szövetség megalakulásával, az említett 1925. évben jutott intézményes formában kifejezésre. 1928-ban e cél érdekében aztán egy külön Magyar Ház is épült s röviddel utóbb a Magyar Szövetség az összes franciaországi magyar egyesületek átfogó szervezete lett Franciaországi Magyar Szövetség néven. E szövetség kitartó munkájának eredményeképpen a harmincas években már egész hálózata épült ki a Magyar Ház szellemében működő egyesületeknek Párisban, Lilieben, Grenobleban, Lyonban, Nizzában és más városi központokban.

A nyolcvanezres magyar kolónia életét 1925-től kezdve tehát két központból irányították: 1. az időben előbb létrejött s magukat "függetlennek" nevező szélső baloldali radikális klubokból és 2. a hivatalos magyar körökkel kapcsolatot tartó nemzeti szellemű Franciaországi Magyar Szövetségből. Ez a helyzet a második világháború végéig fennállott s a "független" és "hivatalos" kolónia érdekellentétei mindvégig megmaradtak, bár az előbbiek folyvást veszítettek létszámban és erőben egyaránt. 1945 után a független kolónia maradéka szolgált keretül a franciaországi magyar kommunista szervezkedésnek.

II. A független kolónia hangulata

A "független" kolóniába való tartozás külső ismertető jele, mint mondottuk, elsősorban az volt, hogy a szóbanforgó egyén vagy klub Magyarország akkori kormányával szemben ellenzéki álláspontot foglalt el s nem látogatta a Magyar Ház intézményeit és kulturális előadásait. Eszmeileg e kolónia marxista életfelfogást vallott s vezetői között több lehetett a magyarul beszélő, mint a magyar származású, főalakja azonban Károlyi Mihály gróf volt. S ha Ady Endrénket, a "fajmagyart" tűzték is zászlójukra, bennük nem úgy sajgott a magyar élet, mint a nagy költőben. Nem voltak ők otthon a hepehupás vén Szilágyban s számukra Ady Endre csak egy forradalmi ideológia költője volt, miként ezt az Ady-magyarázatot Bölöni György "Az igazi Ady" c. munkájában (Páris, 1935) filozófiailag is fejtegette. De idegenek maradtak ők a Szajna partján is, hiába voltak szerelmesei a "Fény városának." "Ide vonz bennünket — írták — megmagyarázhatatlan szimpátiánk. Talán mert idemenekültek száz esztendők óta Európa gúzsbakötött országainak szabadságszerelmesei. Talán mert itt élt Heine, Ibanez és Ady Endre." Ez az otthontalan lélek főképpen a nemzeti gondolat ellen háborgott, mert amiatt nem tudott érvényesülni. Magukat ilyen körülírással határozták meg: "Mi, Magyarország földjén született világpolgárok."

A független kolónia vezetői a magyar életet mindenféle szempontból fejtegették, csak éppen magyar szempontból nem. Közös kiindulási pontjukul Ady Endre remekbe készült verse szolgált a vén Dunáról:

Mindig ilyen bal volt itt a világ?
Eredendő bűn, lanyha vétek,
Hideglelés, vergődés, könny, aszály?
A Duna-parton sose éltek
Boldog, erős, kacagó népek?

A Duna-táj bús villámhárító,
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda,
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.

Sose lesz másként, így rendeltetett!
Mormolta a vén Duna habja.

A Duna, e nagy Tanú, valóban csak szenvedő népeket látott; — vezették tovább a történelmi kommentárt. "Legalább is idáig nem látott boldogulni széles partjain egyetlen nációt sem." De: "Vajon a Duna völgyének tragikus múltja és tragikus jelene jelenti-e egyben tragikus jövőjét is?" S ezen a ponton elválva Adytól, rózsás reményekbe hajló elgondolásokat készítettek: a fennálló határok alapján (a revízióról lemondva) egy nagy Duna-Konföderáció keretében látták a maguk számára kívánatos megoldást. Hatvan-hetven-milliós nagyhatalomról álmodtak, amely francia szövetségben működött volna a fennálló hatalmi helyzet fenntartása érdekében ...

A független kolónia belpolitikai programja tisztán ideológiai szempontból készült. Úgy látták, hogy "a Duna-Tisza közt egy Keletről jött kicsiny nemzet él sok erénnyel, de mégtöbb hibával. Ennek a nemzetnek ezer esztendő sem volt elég arra, hogy beilleszkedjék a haladásba, a nyugati világba s komp-országnak maradt meg Kelet és Nyugat közt. Ez a félkeleti-félnyugati voltos vergődés a magyar tragikum." Hogy tehát a magyar tragikum megszűnjék, szerintük el kell űzni a feudálisnak mondott kormányt, szét kell osztani az urak földjét és szabályos nyugati ízű demokrácia keretében uralomra kell juttatni a népet. Ezt hirdette Ady is, "az eljövendő új Magyarország forradalmi költője", akinek — szerintük — "a magyar forradalom, a Magyarországot töviről-hegyire átalakító új szellemi áramlatok" régi álma volt. Mert "Ady jelentősége abban áll — magyarázta Bölöni — hogy azt hirdette: le kell rombolni a mát, a feudálizmus kezéből ki kell venni az uralmat, nyugati országot kell teremteni az elmaradt, az urak bűnei miatt lemaradt magyar földön, mert másként a magyarság elpusztul." Ez az általuk várt és remélt forradalom 1945-ben valóban bekövetkezett orosz segítséggel, de nem "szabályos ízű nyugati demokráciát" eredményezett, hanem szabályos ízű bolsevizmust.

Ezek a forradalmat előkészítő vezetők csak politizáltak, de semmit sem tettek az idegen uralom alá került magyar nemzetrészek érdekében, sőt még a hozzájuk legközelebb álló kolónia ügyes-bajos dolgaival sem foglalkoztak, vagy ha igen, kevés köszönet volt abban. Embereiket viszont valósággal elriasztották a másik tábortól, ahol orvos, kultúra, iskola, szabadság éppoly mértékben volt, mint helyesen értelmezett szocializmus és demokrácia. A kolónia ama tagjai, akik próbálkoztak e szélső baloldali programon gondolkodni, abban csak lelki tépelődésre kaphattak tápanyagot. Ha valakire, hát ezekre a bús magyarokra illett az az Ady-vers, amit Párisban oly sokszor szavaltak:

Itt valahol, ott valahol
Esett, szép, szomorú fejekkel
Négy-öt magyar összehajol
S kicsordul gúnyos fájdalmukból
Egy ifjú-ősi könny, magyar könny:
Miért is?

A párisi ún. független kolónia könnyen megszámlálható vezetői többezer, alapjában jóérzésű, derék magyar embert vezettek félre éveken keresztül. Kilétük akkor mutatkozott meg a maga nyerseségében, amikor 1945-ben bekövetkezett az orosz bolsevista megszállás. Ekkor ők az első vonatra felültek és felajánlották szolgálataikat a keleti hódítónak.

III. A hivatalos kolónia szelleme

A Haza testéből az összeomlás után kivált és külföldre szorult magyar csoportok öntudatosodása általában a régi hazához viszonyított valaminő állásfoglalással kezdődött. Ebben az állásfoglalásban, főként kezdetben, a nemzeti kolóniában is nagy szerepet játszott Ady Endre költészete. A nemzeti kolónia számára azonban Ady Endre nem a forradalmi Ady volt, hanem a gyökérről nőtt virágszál, a szívében magyar sorsot hordozó költő-óriás. De vele szemben is hamar meghatározták magukat: sorsukhoz simultak, mint a nagy költő is, de nem merültek el a kétségbeesés hullámaiban, hanem férfias elhatározással pozitív irányba törekedtek, miként ezt legszebben a kolónia akkori igazi filozófusa Ajtay Miklós dr., Erdély szülötte fejezte ki "Új nép dala" c. dolgozatában, ök az Ady-szimbólumhoz hamarosan hozzáadták Szabó Dezső és az akkori (még nemzeti irányú) Bajcsy-Zsilinszky Endre nevét is. Ez írók szellemének hatása alatt a nemzeti kolónia vezetői kezdettől fogva érezték, hogy "a nemzet mindenkit egyformán szerető család" s szükségesnek tartották, hogy "a nép szívében oltárt emeljenek a nemzet szentségének." A kolónia e második ága tehát kezdettől fogva a hazafias gondolat jegyében munkálkodott s nagy ideáljaiért messzenéző programot dolgozott ki.

Mivel hamar felismerték helyzetüket, a Fény városa nem ronthatta meg őket. Ha "szélvert papírként" csavarogtak is Páris kőkockáin, elfáradva, "kemény könyökléssel egy kafé asztalán... fatornyos kis hazájukra" gondoltak s "kicsike falujukat" látva, "elszerelmesedtek." Érezték, hogy Párisból is "mély bódulat vonz ős-Buda felé és magyar fül vár a Hargitán." De azért ezek a Nyugatra került magyarok is "öltögették nyelvüket" a régire s "új szekéren" jártak. Alapítottak egy magyar akadémiát, a Párisi Magyar Akadémiát s nagy álmaikat akörül szőtték. Ennek programja: "...egységbe tömöríteni az irodalom, a művészet és tudomány terén megnyilvánuló mindama törekvéseket, melyek egy haladó, tudatos, nemzeti tradíciót és európai szellemet átölelő magyar kultúrközösség megteremtését célozzák. E program — vallották — felöleli mindazokat a magyar célokat, amelyek hivatva vannak az új Magyarországot felépíteni." Ennek az új Magyarországnak franciaföldi harcosai a magyar múltban, ha szerencsétlen is, több erényt találtak, semmint hibát. Így számukra a magyar história, ha kissé lassúnak tűnt is fel, vigaszul szolgált a szomorú jelenben, mert vallották: "Egy nemzet értéke és jelentősége nem pillanatnyi helyzetében, hanem történelmében van." Ennek alapján külpolitikai számvetésükben is tudták, hogy "a magyar nemzetnek nemessége van a nemzetek között." A határok módosítását ezért a legfontosabb külpolitikai célnak tekintették, amelynek gyakorlati kivitelezését az idő és körülmények határozzák meg. Belpolitikai mozzanatoktól ez a kérdés teljesen független. A revízió mértékét illetőleg különböztek ugyan a nézetek, de a kolóniának ez a csoportja egyetértett abban, hogy a mi nemzetünket vezető hely illeti meg Közép-Európában. A megmaradás kérdését eszerint így fogalmazták meg: "Elfoglalhatjuk-e valaha Közép-Európában a vezető helyet, amiről a márciusi fiatalok álmodtak? Megalkothatjuk-e valaha az erős, biztos, fiatalos államot, vagy belesüllyedünk a kis nemzetek reménytelenségébe?" E nagy sorsproblémára választ, biztos választ csak a Mindenható adhat. Annyit azonban az új Magyarország franciaországi harcosai is tudtak, hogy hitük van, az ő nemzedékük "többet akar, merészebbet, újabbat" mint 48 ifjai akartak. Küzdelmüket tettekkel is megmutatták, melyeknek bőséges irodalmi nyoma van.

A nagy cél felé vivő útként ők is a magyar-francia barátságot választották. Ezért egyik "céljuk a történelmi tévedések felett álló nagy, emberi francia kultúrához való közeledés, a két nemzet közti szellemi rokonszenv megteremtése és kifejlesztése" volt. S ha akkor még nem is értette az öreg Szajna a magyar imádságot, mégis hozzá folyamodtak, barátságát kérve:

Szajna, Szajna, hej szeretőbb lennél,
Ha látnád, otthon miként harcolunk.

A nemzeti kolóniának a belpolitikát illetően sose volt kenyere a "keresztény-nemzeti" ideológia, bármennyire is szívén feküdt e két szó politikamentes értelme. Ha a múlt nagyjai közül valakiért lelkesedett, az inkább Kossuth Lajos, vagy még inkább Tisza István volt. A forradalom gondolatától azonban távol álltak. A franciaországi nemzeti kolónia új magyar szintézis felé tört. Ezt a célt már akkor zászlójára írta, — 1925-ben — amikor odahaza még az 1918/19-es események visszahatásaként a tisztogatás tüze lángolt s amikor az úgynevezett reformnemzedék és hasonló gondolatok eléggé csírájukban voltak. Mire a magyar élet otthon felvirradt, az új magyarok Párisban annak már szorgalmas munkásai voltak. Új, népies ízű nemzeti demokráciáról álmodtak, a munkás és paraszt emberi jogainak visszaadásáról, arról, hogy ezek a társadalmi osztályok öntudatosan a nemzetalkotók sorába álljanak s így "a magyar társadalmi rétegek, a munkásság, parasztság és középosztály között a válaszfalak ledőljenek." A szellemieket illetően pedig olyan kultúrát sürgettek, amit nem kölcsönvett, hanem magyar metafizika (!) lengne át, tehát autonóm magyar kultúrát. Ennek az új kultúrának elérésében — vallották — nagyban segítségükre lehet a francia civilizáció, melynek nyomán a magyar sajátságok jobban kitapinthatók, mint egyoldalú germán világításnál.

Az új magyar kultúrát a bevándorolt társadalmi osztályok intellektuális rétege venné vállára, az a réteg, amelynek tehetetlenségre kárhoztatott párisi képviselői "árvultan dünnyögnek" s "kesergő levelet" írnak Arany Jánoshoz, a népi költőhöz s panaszolják: "Helyük nem hitványabb Miklósénál." "Ne hidd, a szemem nem álmos és jó, ha szólok, mert nem fázom nagy határ mezőnkben, bátyám Arany János." Ez új, népi alapú kultúra és társadalmi szintézis egyik legszínesebb kifejezője Fodor József "Emlékszem falumra" c. költeménye. Abban így szól a költő:

Bízz bennem falum,
A te erős fiad vagyok én,
Ki kiszíjja a városból a tudást,
Ki kemény homlokával
Tör utat a puhákon —
Ki farkas-gerinccel öleli meg
A város leányos derekát,
Létrehozva a szellem új fiait,
Az ész fortélyait párosítva
A te nagyszerű erőddel.

Szomorú dolog, hogy e fiatalos lendülettel megindult párisi magyar újjászületés nem tudott a külföldi magyarság, sem az otthoniak között elterjedni. Pedig a Párisi Magyar Akadémia, e gondolat letéteményese, igyekezett a magyarság nagy metropolisaiban: Budapesten, Bécsben, Berlinben, Temesvárt, Strasbourgban és az Amerikai Egyesült Államokban is híveket toborozni s az új magyarokat időszaki kiadványaival egymással közelebbi kapcsolatba hozni. Ezek a kiadványok azonban elégtelennek bizonyultak és rendszeres sajtóorgánum hiányában nem alakulhatott ki szervezett gondolatközösség. Egyéb körülmények is akadályozták a szélesebb körű hullámverést. A húszas évek vége felé a magyar kormány már teljesen kiépítette külföldi tudományos intézeteinek hálózatát Bécsben, Berlinben, Rómában, Konstantinápolyban csakúgy mint magában Párisban is. Ez utóbbiak nagyobb anyagi erőforrásokkal rendelkezvén, magukhoz vonták azokat az erőket, amelyeket az Akadémia a maga szolgálatába szegődtethetett volna. Egyébként ezidőben a reformgondolatok már a hazai magyar irodalomban is utat törtek maguknak.

Ha tehát a Párisi Magyar Akadémia jelentősége egyetemes magyar szempontból alig volt észrevehető, a magyar szellem történetében mégis örökszép fejezeteket írt a franciaországi magyar kolónia, melynek vezetői önzetlenül és nagy buzgalommal állították agyukat a magyarság megtartásának szolgálatába. Hála e jó magyar érzésű szervezőknek és a hivatalos körök erőfeszítésének, a harmincas évek derekán a franciaországi magyarság legnagyobb része szellemileg már egészséges volt és vallási, társadalmi, kulturális szükségleteinek kielégítése jórészben biztosítottnak látszott.

IV. A kolónia két ágának egyesítése

A harc a franciaországi magyar kolónia két ága között, ha folyton gyengülő erővel is, de mindig dúlt körülbelül 1930 teléig, amíg idegenben dolgozó testvéreink számára munkaalkalom bőségesen adódott. Az addig tartó jólétben — sajnos — elég sokan megfeledkeztek hovatartozásukról, vagy keveset törődtek azzal. A nevezetes forduló óta azonban a gazdasági világválság több oldalról kezdte tépázni a magyar szigetet és a független kolónia tagjait is hajlamossá tette lelkiismeretvizsgálatra. Közülük nem egy el is érkezett világos önismerethez és honfihoz illő hazaszeretethez.

A növekedő munkanélküliség ugyanis megértette mindenkivel, hogy nem bizonyos társadalmi osztályhoz, vagy politikai ideológiához való tartozás a döntő tényező a kenyérkérdés körül megindult küzdelemben, hanem a nemzethez való tartozás: a franciák munkaengedélyt "idegennek" csak akkor adtak, ha arra "francia" nem akadt! Ha egyes magyar testvéreink eddig még hittek is nemzetek felett álló utópiákban, az élet kényszere most kiábrándította őket e hiedelemből. E nagy válság közepette a kolónia egyik reprezentatív alakja megírta: "Ha valaki elfelejtette melyik is az az emberi közösség vagy nemzet, amelynek gyökereiből ő kisarjadt, annak mostanában elég alkalma lehet megtanulni azt a kényszerűséget, hogy egy nemzethez való hozzátartozásnak nemcsak érzelmi, de érdekbeli, sőt létérdekbeli motívumai is vannak." "Akármilyen nehéz és fájdalmas is ezt megtenni, tudomásul kell venni, hogy habár az ország (Franciaország) határain belül vagyunk, a (francia) nemzet érdekeinek határán mindenképpen kívül állunk. Ez a mi kívülre állításunk pedig a mi nemzeti megkülönböztetésünk tényében rejlik." A 'mi lesz velünk?' tépelődései közt felmerült lelkükben a magyar haza képe, újra látták a kis falucska tornyát és mint Hock János és annyi más 18/19-es megtévedt magyar ellenállhatatlan erővel vágytak vissza az ősi közösségbe. "Csak egypár szó kell, néhány rövid hír az évek óta nem beszélt anyanyelven és rögtön megrendítő és megdöbbentő erővel érzi (az ember), hogy milyen mélyen, milyen kivonhatatlanul bennvan a magyar nyelvi és szellemi közösségben, — mindhalálig."

A Magyar Házat elkerülő, forradalmi illúziókban ringatózó magyarok nagy részének a harmincas évek közepe felé már nemcsak gazdasági pozíciója, hanem forradalmi hite is összeomlott. Mert azzal, hogy az általuk is sürgetett reformgondolatok hasznos elemeit a hivatalos magyar kormány Gömbös Gyula óta programjába illesztette, nem volt többé értelme az országon kívüli csatározásoknak, hisz nyitott kaput döngettek. Az egyik észak-franciaországi bányavárosból hallatszott fel a megtértek bűnbánó zsoltára:

A szívemben még nemrég a gőg ült,
De ma már megtörve állok itt.
Az idegen mély, fájó sebet szült
S kevélységem, óh jaj, hová vitt?
Elvitt, ahol nincs megállás többé,
S én, mint balgatag, senki, semmi,
Futottam egy mély szakadék felé,
Emigrációnak rabja lenni.

Az idegen rabja másom nem lehet,
Mint egyedül hitvány, vézna testem.
Hány-vet sorsom, mint kóbor ebet,
A nagy világ csavargója lettem...
S amíg testem' az idegen gyötri,
Lelkem addig szülőföldem' járja,
Ki ma siet oda pihenni,
Hol az édes, békés otthon várja.

A kétágú kolónia egyesítésének gondolata ekkor napirendre került. Az egyesülést a Franciaországi Magyar Szövetség keretében szándékoztak megvalósítani. Nagy lojalitással megírták egyes szélsőséges politizálok, hogy "létezik itt Párisban egy Magyar Ház, amely technikai felszerelésével a legkomolyabb és leghasznosabb alapját képezheti az itt élő magyarság szociális és kulturális szükségleteinek." Ami pedig az egyesülés szellemét illeti, már azt is világosan körvonalozták: "Ha pedig a mi teljesen bizonytalan sorsunk érdekében állunk egy tömegbe, akkor ennek a tömegnek nem lehet erősebb összetartó ereje, mint az a sorsközösség, amely a mi magyarságunkból fakad. A mi magyarságunk erejében vannak meg azok a megoldások, amelyeknek szüksége kivétel nélkül mindnyájunkra egyformán vonatkozik."

... Íme itt álltunk, amikor a második világháború kitört. Ekkor azonban egyszerre megint minden kétségessé lett és minden füstbe ment. Ez is magyar tragédia.

Fejezet:   1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19   20   21   22   23   24   25   26   27   28   29   30   31   32   33   34   35   36   37   38   39   40