Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Baráth Tibor: A külföldi magyarság ideológiája /19

2012.04.15

HARMADIK RÉSZ:

TÁRSADALMI ÉS GAZDASÁGI ÚTKERESÉSÜNK

A magyar társadalom politikai erőviszonyai Trianon után

Beksics Gusztáv, a századforduló legnagyobb magyar politikai gondolkodója egész életén át folytatott beható vizsgálódásainak eredményét ebbe a mondatba sűrítette össze: Magyarország vagy nagy lesz, — vagy nem lesz soká állam. Nemzetünk e nagy szerelmese, akinek egyik doktorom, Pikéthy Károly erdélyi magyar fiú állított örök emléket jeles értekezésében,[38] úgy jutott ehhez a dilemmához, hogy elemezte a magyar nép földrajzi és néprajzi elhelyezkedését Európa viharzónájában, ahol a szláv, germán és balkáni népek terjeszkedési törekvései egymással összeütközni készültek. Ő ennek az óriási veszélynek az elhárítására hívta fel kortársai figyelmét és abban jelölte meg a védekezés módját, hogy a társadalom minden osztályának igazságot kell szolgáltatni, hogy az egész nemzet egységes szellemben és egységes akaratban zárkózzék fel a belsőkárpáti ország magyar jellegének megtartására: a dunai táj politikai, katonai, gazdasági és szellemi vezetésének tényleges gyakorlására.

A veszélyt, amit Beksics Gusztáv aggódó lélekkel és fohászkodó nyomatékkal ecsetelt, utána is sok derék magyar koponya meglátta és elhárításának módját is helyeselte. És a tragikus dilemmának mégis a rosszabbik ága lett osztályrészünk: előbb összezsugorodott az ország, azután elveszett a függetlenség.

Reánk, korosodó unokákra maradt a keserű feladat: megmagyarázni, miért nem békült össze a magyar társadalom még a trianoni korszak alatt sem és miért nem zárkózott fel egységes csatasorba az új tatárjárás előestéjén. Miénk az a feladat is, hogy történetünk mai mélypontján, a nagy magyar állambölcselő szellemében felhívjuk az emigráció figyelmét arra, milyen következményeket írnak elő számunkra a mai idők, hogy a Hazába való visszatérés esetén összemarkolhassuk fajtánk minden erejét és utolsó kísérletet tegyünk történeti örökségünk visszaszerzésére, a nép, ország és állam megmentésére.

bt_akmi23

A trianoni társadalom eszmei feltöltése

Az első világháború lezajlása után szellemi fejlődésünk és társadalmi viszonyaink három nagy feladatot állítottak a nemzet vezetői elé: 1. átitatni nemzeti sorstudattal a társadalom minden osztályát; 2. kielégíteni az általános szociális követelményeket és 3. megvalósítani a munkásság és parasztság tömegeinek a közhatalomban való részvételét. Tehát a nacionalizmus, a szocializmus és a helyesen értelmezett demokrácia követelményei szerint kellett volna újjáépíteni a magyar társadalom szerkezetét, hogy így az egész nemzet küzdjön az életet és szabadságot jelentő dunai vezetésért.

Vajon melyik társadalmi osztály vállalkozhatott volna e sokrétű feladat végrehajtására? A középső társadalmi osztály, nyugateurópaitól eltérő fejlődése következtében nálunk aránylag vékony volt és értelmiségi rétegünk sok, magyarrá kellően nem vagy egyáltalában át nem hasonult elemet tartalmazott. Így a megújulás és államvezetés nagy munkáját ez az osztály egymaga nem tudta elvégezni, mint ahogy nyugateurópai társai tették. Vajon a középosztály leváltásával és a vezetésnek a munkásság és parasztság kezébe adásával megvalósítható lett volna-e a program? Erről szó sem lehetett, hiszen ezek az osztályok, bár népesebbek voltak mint a középosztály, politikai és szellemi erő tekintetében még annál is gyengébben álltak. A magyar parasztság, mely az országnak még 1938-ban is valamivel több mint felét alkotta, kellő számú és arravaló vezetők hiányában, úgyszólván az egész trianoni korban cselekvőképtelen maradt. Csak problémái emésztették: a nagy földhiány, a gazdasági felszerelés elmaradottsága, osztályfeleslegének elhelyezése és termelvényeinek megfelelő áron való értékesítése. Így nagyon is távol volt attól, hogy az egész nemzet sorsáról képes lett volna elmélkedni, érte a felelősséget átvenni és az egészet irányítani. A munkásság egyre vastagodó rétege viszont túlnyomó többségében maga is idegen, főleg zsidó vezetés alatt állott és nemzetközi kapcsolatainak megfelelően, szervezeteiben az osztályharc gondolatával forradalmi úton próbálkozott szociális helyzetén javítani. Tehát az sem képviselt önmagában elégséges és megfelelő erőt a társadalom nemzeti alapú, korszerű felépítésének megvalósítására.

Ebben a helyzetben Magyarországon, — csakúgy mint Kelet-Európa többi országában, — elvileg csak e három társadalmi osztálynak a középosztály vezetése alatt való összefogása és együttes cselekvése szolgálhatta volna azt a tömegerőt, amely a nemzeti szellemű megújhodást megvalósíthatta volna. A számok világánál a cselekvés helyes útja kétségtelenül ez lett volna. A három társadalmi osztálynak önkéntes összefonódására, vagyis szintézisen alapuló közös kormányzati doktrína kialakítására azonban csak kevés kilátás volt, mert az egyes társadalmi osztályok erősen eltérő eszmei telítettsége ezt kizárta. Így nem maradt más lehetőség a trianoni korban mint az, hogy valamelyik osztály erőszak igénybevételével kényszerítse rá a többire programját, magának sajátítva ki a közhatalmat és külföldön keresve szövetségest uralma alátámasztására.

Ebből az eszményinek nem éppen mondható társadalmi helyzetből következik, hogy Magyarországon minden politikai rendszer, bármelyik osztály gyakorolta légyen is abban az irányító szerepet, szükségszerűen bizonyos osztályuralmat, bizonyos fokú diktatúrát és bizonyos fokú külföldi befolyást vont maga után, az uralomra jutott társadalmi osztály politikai súlya és eszmei tájékozódása szerint kisebb vagy nagyobb mértékben. Magyarországon más kormányzati formula, más mód a hatalom tényleges gyakorlására nem kínálkozott.

Bár a magyar társadalom szerkezete nem mutatott lehetőséget a munkásság, parasztság és középosztály önkéntes (azaz demokratikus) csoportosulására és közös, nemzeti alapú kormányzati doktrina kialakítására, mégis történt erre egy kísérlet az úgynevezett Szegedi Gondolat keretében. E gondolat lényege az, hogy a mondott három osztály összefonódva, leváltsa a hatalom gyakorlásában a XIX. század második felében kialakult kormányzati együttest, az 1919-es proletárdiktatúra alatt átmenetileg meggyengült feudális-kapitalista-klerikális vezetőréteget és kísérletet tegyen nemzeti szellemben a korszerű Magyarország megteremtésére. Büszkén jegyezhetjük fel a történelem lapjára ezt a programot — a Szegedi Gondolatot — hiszen a magyar értelmiség volt az első egész Közép- és Kelet-Európában, amely az ottani sajátos társadalmi helyzetet ösztönszerűleg felismerte és az ahhoz igazított elvileg egyedül kielégítő helyes kormányzati apparátust, a nemzeti frontot jelölte meg az újjászületés végrehajtására.

A magyar Szegedi Gondolat, vagyis a nemzeti alapú szociális és demokratikus szintézis, elvileg bármilyen helyes volt is, a már ismert társadalmi eszméltség miatt, demokratikus alapon nem volt keresztülvihető. A munkásság még nem volt képes a nemzeti gondolatot magábafogadni, a parasztságnál pedig kellő műveltségű vezetőréteg hiányában süket fülekre talált a felhívás. Így nem maradt más hátra, mint az eredeti szintézis demokratikus vonalát elhagyva, a középosztálynak energikus vezetésével kellett volna megkísérelnie a szociális és nacionális áthatolást, tehát a megújítás nagy művét a tényleges helyzethez mérten — az egyetlen lehető uralmi formula szerint — átmenetileg bizonyos fokú diktatúra és bizonyos fokú külföldi támasz alkalmazásával végrehajtani. Ha az megtörtént volna, ez esetben Magyarországon alakult volna ki a fasizmus prototípusa, a nemzeti szellemben végbemenő átalakulásnak Kelet-Európában egyetlen lehetséges, bár a nyugateurópai közvélemény előtt nem tetsző módja.

Hogy a fasizmus prototípusa a helyzet reális felismerése ellenére miért nem valósult meg Magyarországon, — talán éppen külső támogatás nemlétében — még nem tudjuk, csak a tényt jegyezhetjük fel, hogy a középosztály szegedi vezére, a kormányzói székbe emelt Horthy Miklós cserbenhagyta az őt pajzsára emelő osztályt, vele együtt a nemzeti megújulás gondolatát és felzárkózott a hagyományos kormányzati gárdához, a konzervatív erőkhöz. Ezzel a mi nemzedékünk sorsa eldőlt, a magyar társadalom pedig megindult — szenvedéseken és csalódásokon át — a katasztrófába vezető úton.

Horthy Miklós kormányzó pálfordulása után ugyanis nem volt többé lehetőség arra, hogy a nacionalizmus, szocializmus és demokrácia az állami életben mint beépített, szerves erők hassanak; azok munkája ezentúl az állami kereteken kívül, külön utakon folyt. Az értelmiség, amely ezeket a társadalompolitikai gondolatokat fejtegette, mind világosabban három részre különült el. A magyar lelkülettel áthatott rész, a nemzeti front szerelmesei, politikailag elhallgattak vagy ellenzékbe sodródva parancsuralomra készültek. Akik lelkében a nemzeti érzés kevésbé sajgott, de annál több érzékkel bírtak a földi javak élvezete iránt, a zsidókkal és a velük összerokonosodottakkal együtt, a feudális-kapitalista-klerikális ("konzervatív") irányhoz zárkóztak fel s annak kiszolgálói lettek az asztalról lehulló morzsák fejében. Az értelmiség harmadik része viszont a szocializmust Marx világánál fejtegette és forradalomra készült, mind a föld alatt, mind az ellenzékben. Demokráciáról pedig többé senki sem beszélt. Így a magyar társadalom három vezérkarral az élen hovatovább élesen szembenálló három részre bomlott : 1. a kormányzatot és közigazgatást kisajátító, uralmon lévő konzervatív részre; 2. a demokráciát kénytelenségből elejtő nemzeti-szocialista irányultságú részre és 3. az osztályharcos, forradalmi szocialisták csoportjára, a későbbi népfrontosokra és népidemokratákra.

Így a trianoni korszakban az egyesülés, az ideológiai szintézis és a nemzetesülés elmaradt. E pozitív vonások helyett az osztályok elszigetelődése, széthúzó és egymásnak feszülő eszmei erők jellemezték a magyar társadalmat.

A magyar társadalom a Golgota útján

Az 1919-es proletárdiktatúra külföldi nyomás alatt és külföldi hátvéd nélkül — Kun Bélának Moszkvával való külön telefonvonala nem pótolta az erőt — a magyar társadalom ismert erőviszonyai szerint összeomlott s a csonka országban a közhatalom visszakerült történeti birtokosai: a születési és pénzarisztokrácia, az egyházak és a dzsentri kezébe. Ez az együttes a nemzetközi tőke támogatásával megszilárdult (népszövetségi kölcsön), anyagilag konszolidálódott és kielégült. Konzervatív szellemével nem értette meg az idők parancsát, főleg a mának élt, nem tett kísérletet a társadalom szerkezetének gyökeres megváltoztatására, sem a társadalmi osztályok korszerű eszmei tartalommal való feltöltésére. Mivel ekként az alapozást nem végezte el, a reáháruló nagy feladatot, a nemzeti újjászületést sem tudta elvégezni.

A Horthy-kornak kétségtelenül nagy érdemei vannak, s azokat jelen sorok írója sem akarja elvitatni. De most, amikor a bajok kútfejét keressük és társadalmi diagnózist végzünk, rá kell mutatni arra, hogy Horthy kormányzósága idején éppen a leglényegesebb feladat teljesítése maradt el, az ellentétek csak feszültek és növekedtek az országban s ha nem is volt kifejezett elnyomás, a nyomás mindenesetre nagy volt s lassan a belügyminiszter posztja lett a legfontosabb állami poszt. Így, amikor elérkezett a történelem órája, amelyben a magyarság középdunai vezetőszerepének visszaszerzésére alkalom nyílt, a széthúzó erőknek megfelelően a nemzet csak félgőzzel vezetett katonai akciókkal és ingadozó külpolitikával vethette bele tekintélyét a küzdelembe. E félgőzös cselekvés és ingadozás miatt természetesen minden kockán csak veszthettünk.

A fasiszta Itália és a nemzetiszocialista Németország dunavölgyi gyámkodásának bekövetkezése után ezek fokozódó világnézeti és társadalmi nyomása alatt a nemzetiszocialista irányzat egyre nagyobb erővel ostromolta a feudális-kapitalista-klerikális szerkezetet. Gömbös Gyula, aki a Szegedi Gondolat alapítói közt volt, a harmincas évek elején megkísérelte, hogy ennek az elgondolásnak, most már jobb kilátások közt, érvényt szerezzen, hiszen az államhatalomnak birtokába jutott (miniszterelnök lett) és a külső támogatást is megtalálta tervéhez. A Szegedi Gondolat azonban az ismert társadalmi okoknál fogva és az új külpolitikai alátámasztásnak megfelelően csak csonka formában (a demokrácia kikapcsolásával) és egyes vonatkozásaiban eltorzítva (a faji gondolat túlhangsúlyozásával) került a közvélemény elé.

A Gömbös-féle program megvalósítását azonban, — a középosztály, munkásság és parasztság összefogását és hatalomba emelését, — Horthy Miklós és konzervatív rendszere megakadályozta. A kormányzó az új irányzatnak tett formai engedményeket csupán a Dunamedencében megjelent új nagyhatalmak barátságának megszerzése végett tette, de nem a társadalom politikai erőviszonyainak átrendezése céljából. A kormányzó egykori eszmetársában és uralomra juttatójában ezidőben már csak nyugtalan vérű katonatisztet látott, aki népi származású, szélsőséges tisztekkel fertőzi a honvédséget és a fennálló társadalmi rend felborítására törekszik. A kormányzó legnagyobb tévedése, későbbi bukásának és a nemzet tőle való elhidegülésének oka kétségtelenül a magyar újjászületési kísérlet e második elutasításában és a vele való szembefordulásban rejlik. A kormányzó állásfoglalása a későbbi hasonló kísérletek alkalmával, — Imrédy Béla és Szálasi Ferenc esetében, — természetesen megismétlődött. Vannak pillanatok, amikor a nemzet boldogulása legfőbb vezetőjének helyes döntésétől függ. Ezeket a pillanatokat a magyar kormányzó — úgy látszik — nem a nemzet érdekében használta fel.

A nemzeti alapú szociális mozgalmak a megújulás gondolatát az egyes társadalmi osztályok között mégis állandóan és növekvő sikerrel terjesztették, -— még az arisztokráciában is voltak hívei, — és az irányzat tragikus körülmények között, a magyarországi uralom szükségszerű formájában, a diktatúra és külső támogatás bizonyos fokú igénybevételével, 1944 október 15-én átvette a hatalmat. Rövid pár hónapi uralom volt ez a lassan a Dunántúl szegélyére szorítkozó országrészben, de feledhetetlen benyomásokat hagyott hátra a lelkekben, mert ha csonka formában is és súlyosbodó beavatkozás kíséretében, mégis megvalósult a magyar életben Szeged óta megálmodott kormányzati formula: a középosztály, parasztság és munkásság Nemzeti Frontja, e három osztálynak nacionalizmus és szocializmus jegyében történt kölcsönös átitatódása és a hatalomba való bevétele. Vele egyidőben bekövetkezett a feudális-kapitalista-klerikális rendszer fájdalommal járó leváltása és a kormányzó lemondása. Az idő azonban túl rövid volt ahhoz, hogy ez a gondolat intézményekben is testet ölthessen és az újjászületés munkáját elvégezze.

1944-től tudniillik már ismét más nagyhatalom befolyása érvényesült az országban, a Szovjet Unióé, mely az államgépezetet és a külső támogatást a marxista szellemű értelmiség, munkásság és parasztság együttese, a "népfront" számára biztosította.. Ez a vékony együttes, hogy fenntarthassa uralmát, a diktatúra és külső támogatás oly nagy mértékben való igénybevételére kényszerült, amire példa nincs az újabbkori magyar történelemben. A helyzet következménye az első fordulóban (1944-1947) a félreállított nemzeti front teljes likvidálása lett (Nagy Ferenc korszaka); a második ütemben (1947-1953) a nem-munkás származású, úgynevezett osztályidegen értelmiségnek és a proletár életszínvonalon felül álló "kulákparasztságnak" lefaragása a népfrontról, vagyis a népidemokrácia kialakítása (Rákosi Mátyás korszaka). Amíg ez a gyilkos terrorral vezetett belső forradalom zajlott, az alatt az ország függetlensége teljesen homályba borult és a magyar nép a szovjet imperializmus rabszolgájává süllyedt. A nép, ország és állam a legmélyebbre bukott történelme során.

Amint a Golgota útján a magyar társadalom és a magyar nemzet haladt előre a megfeszítésig, akként szorultak fokozatosan külföldre a trianoni korszakban kialakult három uralmi formula tartóoszlopai. Legelőbb a konzervatív rendszer képviselői: főleg a pénzemberek, deportált zsidók, disszidált diplomaták és a kormányzói család; azután a nemzeti ívású szociális rendszer mindkét típusának képviselői: a szegediek és a fasiszták (1945-1946); végül az osztályharcos, marxista népfront tagjai (1947-től).

Az emigráció társadalmi szerkezete és eszmei dinamikája

A keleteurópai nagy felfordulás óta eltelt immár közel tíz esztendő alatt az emigráció társadalma meglehetősen kijegecesedett formákat öltött magára. Az ausztriai és németországi túlzsúfoltságból szerteszéledt a szabad világba, kialakította amerikai, kanadai, délamerikai és ausztráliai gócpontjait, nem hagyva vissza Európában csak az első keretek további őrzőit. Az emberek elhelyezkedtek a befogadó országok gazdasági életében, megoldották a fennmaradás problémáit és a mindennapok szürke morzsolása mellett elkezdődött soraikban az elmélkedés, a nép, ország és állam sorsa felett való gondolkodás, a tulajdonképeni emigrációs tevékenység.

A külföldre került magyarság soraiból leghamarabb azok jutottak szóhoz, akik a nyugati világ gyanakvó s a keleteurópai szükségszerű államszervezési formát meg nem értő vezetői szemében a legkevésbé szúrtak szálkát: a papok, ök voltak azok, akik az első segélyszerveket kézbevehették, a templomok köré gyűjtötték a magyarságot, az UNRRA, az IRO, a hatóságok informátorai lettek és az okmányok hiteles fordítói. Menekült papjainknak, ez a helyzet kenyeret, befolyást és bizonyos emigrációs társadalmi rangot biztosított. Kezdetleges sajtójuk birtokában egyik képviselőjük úgy jellemezte helyzetüket, hogy most "nagyhatalom lettek". A papság azonban zömében nem ismerte fel kivételes nagyhatalmi helyzetét, — túlnyomó többségében ma sem látja, — hanem egyéni gondjait megoldva, a fizikai munkát elkerülve, távolmaradt a magyar politikai tudat erősítésétől és ápolásától. Nem úgy cselekedtek, mint a többi népek emigrációs papjai, a nemzeti gondolattal bensőségesebb kapcsolatban élő horvát, szlovák, román, ukrán papok, akik népük problémáinak kezdettől fogva szószólói lettek. Bár erre a feladatra a mi papjaink alkotmányunk értelmében bírt közjogi állásuknál fogva is hivatottak lettek volna, ők az egyházi teendők ellátására szorítkozva öncélú életre rendezkedtek be, éppen a legsúlyosabb időben húzódva félre a nemzeti küzdelemtől. Szemetszúró visszaélések keletkeztek soraikban a bizalmas állások betöltésével kapcsolatban, úgyhogy mi tagadás, az emigrációban bizonyos ellenszenv alakult ki köztevékenységükkel kapcsolatban és lassan fontosabb lett az, ami a templom után következett: a kávéházi terefere. Így az emigrációs papság a viszonyok fokozatos állandósulásával és a civil élet kibontakozásával elvesztette nagyhatalmi jellegét. Fokozta ezt az elszigetelődéshez vezető folyamatot az is, hogy a papság, amennyiben politikába ártotta magát, igen tiszteletreméltó kevés számú kivétellel, a demokrácia címén inkább a népfrontos csoportosulással rokonszenvezett, avagy továbbra is a konzervatív irányt támogatta. Hogy ez az elszigetelődés és a nemzeti irány lefitymálása milyen kihatással lehet az egyházak jövő helyzetére a felszabadult országban, azzal most nem foglalkozunk.

A munkásság és parasztság kimenekült elemei, kezükben a mindenütt érvényesíthető szakismerettel, megfelelő állásokban helyezkedtek el. Számukra a nyugati országok gazdagabb viszonyai, vagy a jóléti állam szociális intézményei gyakran magasabb életszínvonalat biztosítottak, mint aminővel rendelkeztek hazájukban. A jó lakás, á bőséges étel és ital, különösen a Tengerentúl, párosulva az új világ benyomásaival, sokat közülük az anyagi élvezetek hajszolásába süllyesztett. A jobbak és az áldozatkészek lelkében azonban — talán rövidesen ez lesz a zöm? — a szociális tartalom mellett a nemzeti és demokratikus elemek is megfogantak, bizonyos polgári öntudattal egybekötve. Közelebb kerülve a farmokon és az esztergapadok mellett az odaszorult értelmiséggel, velük szorosabbra fűzte személyileg is kapcsolatait. S ez a kapcsolat, ez a belső változás fordulatot jelentett azok lelkében is, akik a Szegedi Gondolat, a Gömbösféle kísérlet és Imrédyék, Szálasiék vállalkozása idején, talán épen mert nem magyarázták meg nekik kellően a dolog lényegét és horderejét, még nem értették meg a három társadalmi osztály és az általuk képviselt három koreszme összekapcsolódásának létfontosságú parancsát. Az emigrációban így ma már nincs marxista munkásság, csak megátalkodott egykori vezetőik tartják fenn ezt a délibábot, mert a tömeg fokozatosan és öntudatosan felzárkózott az új Magyarország doktrínája mögé: a szegedi típusú nemzeti frontba.

A középosztály kimenekült fiainak sorsa lett a legnehezebb. Az ő szakműveltségük csak nemzeti talajon érvényesülhet, ők csak ott lehetnek teljes értékű dolgozók. Száműzetésben, a hivatásos katonákkal együtt, a társadalmi ranglétrán csak lejjebb szállva tarthatták fenn életüket. És mégis, talán a múlt és jelen közti különbség miatt ez az osztály, ez az értelmiség az, amely a helyi torzsalkodásokba süllyedt ártalmas elemeit leszámítva, a mindennapi munka elvégzése után egyesületeket szervez, sajtót hív életre, szabadegyetemet és iskolákat állít, a politikai harcot folytatja, egyszóval vezeti az emigrációt. Neki fáj a legjobban a vesztett ország, ő gondolkodik az újjáépítés módjain, szervezi a munkásságot és parasztságot és mintázza a jövő magyar társadalmat és államot. Nem tagadta meg Szegedet, szeretettel emlékszik Gömbös Gyula nyugtalan vérű nemzedékére és szívébe zárta a nemzet vezetésére a legnehezebb időkben vállalkozott és éppen ezért megdicsőült nagyjait. Elemzés alá vette az új helyzetet, útipoggyászába visszarakta a demokratikus elemet, — a munkásság és parasztság politikai beérése után nyugodtan megtehette, — és maga köré gyűjtötte a tömeget.

A számkivetésben tehát megtörtént a Szeged óta várvavárt csoda: az értelmiség, munkásság és parasztság társadalmi összefonódása, a nemzeti alapú szociális és demokratikus ideológia kialakulása.

Bár a társadalmi alapok útmutatása szerint ma már kétség nem fér az igazi Magyarország jövő arculatához, mégis három Magyarország bontotta ki zászlóját az emigrációban. Leghangosabban és a legnagyobb látható sikerrel a népfrontos Magyarország, mely vörös orcáját rejtegetve, papi palásttal letakarva, a demokrácia jelszavával megtévesztette egészen más alkatú nyugati névrokonait és így sikerült neki külső támogatáshoz jutnia. Szervezete a Magyar Nemzeti Bizottmány, értelmisége a kollaboráns Magyar Közösség gárdája, ideológiai lapjuk az Új Magyar Út és az 1918/19-es kommunista töredék vezetése alatt álló Látóhatár.

A népfrontos irányzat után, a nemzetközi feszültség fokozódásával párhuzamosan, megjelent a nyílt színen a nagy antibolsevista értékű és a demokratikus eszményt is magába fogadott nemzeti alapú szociális emigráció is, a nemzeti front Magyarországa. Még nem dőlt el, hogy számos meglévő szervezete közül melyik lesz az átfogó szervezet, avagy talán új szervezet létesül összefogásukra, de tény, hogy összetartozásuk tudata elevenen él. Végül legújabban a tőke és az egyházak fedezetével, a töredék arisztokrácia és a dzsentri csendes támogatásával, megjelent a porondon a régi, immár reakciós Magyarország is. Ennek az irányzatnak nincs értelmisége, otthon is csak zsoldjába fogadott tollak küzdöttek mellette, akik a gazda felcserélődésével előbb a népfrontos, majd a népidemokratikus rendszernek lettek alázatos kiszolgálói. Ez a csoport társadalmi szempontból is a legvékonyabb alapozással rendelkezik és kilátásai a jövőre nézve a legsoványabbak, még abban az esetben is, ha a népfrontos irányzattal szövetkezik, abba beletagolódik, mint ezt 1943/44-ben meg is kísérelte.

A "három Magyarország" versenyfutása, egymással váló ellentétei az emigráció nagy bűne. Megvan ez másutt is, de ez a lehetetlen állapot akadályozza, ha ugyan teljesen meg nem gátolja, hogy a magyar emigráció betöltse hivatását.

____________________

[38] Pikéthy Károly, Beksics Gusztáv, a szabadelvű magyar nemzeti gondolat publicistája, Kolozsvár, 1944.

Fejezet:   1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19   20   21   22   23   24   25   26   27   28   29   30   31   32   33   34   35   36   37   38   39   40