Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Baráth Tibor: A külföldi magyarság ideológiája /24

2012.04.16

Útban "napkereszténység" felé?

Az utóbbi évtizedben a külföldi magyarság jelentős részében komoly lelki válság tünetei észlelhetők. Úgy látszik, az emberek hite megrendült a kereszténység jelenlegi tanításaiban, megjelenési formáiban, politikai, társadalmi és világnézeti sugalmazásaiban és az aggódok új irányfényeket keresnek. Törekvésük talán abban foglalható össze, hogy a keresztény erkölcsi rendet megtartva, szorosabb kapcsolatba kívánják hozni vallásukat az ősi magyar világ gyökereivel és elképzeléseiket modernebb formában óhajtják kifejezni. Sokat írtak a kérdésről már eddig is, számos javaslat készült és a szervezkedés is megindult. Konzervatív felfogású honfitársaink értetlenül állnak ez új reformáció előtt, kárhoztatják azt s benne az isteni sugalmazás helyett az ördög manőverét látják. Próbáljuk meg ezt az oktalanul elmérgesített kérdést mint társadalmi jelenséget felfogni és minden előzetes elkötelezettség nélkül megvizsgálni előzményeit és észlelhető megnyilvánulásait, hogy aztán ítélkezhessünk felette.

1. A jelenkori magyar hitújítási mozgalom lelki előfeltételeit a római kereszténység szemünk előtt zajló hanyatlása és háború utáni nyílt válsága teremtette meg és indította el. Jobban megértjük a dolgot, ha először arra felelünk, mi a vallás általában és mi történeti kialakulása. Lexikális meghatározás szerint a vallás a társadalmi tudat ama formája, amely a természetfeletti erők és lények létezésébe vetett hiten alapszik, más szóval az "isteni világ" elképzelése. Beletartozik a vallásba a hittel kapcsolatos minden megnyilvánulás: szertartások, tanítások és dogmák. Az idevágó összes gondolatok rendszere a vallási ideológia. A vallás történetileg észlelhető első formáját a Régi Keleten, a kő- és bronzkorban foglalták rendszerbe, a Nap képében elképzelt természetfeletti személy (isten) mint központi mag körül. Ez a rendszer az akkori földműves életforma és erősen hierarchizált feudális társadalom égi vetülete volt s a fennálló társadalmi rend alátámasztására szolgált. A másvilágon is királyt képzeltek el, az Égi Királyt (Napistent), akit a kisebb-nagyobb rangot viselő kiszolgálók serege vett körül és ügykörébe tartozott a Természet erőinek rendben tartása, vagyis a világ kormányzása. Ugyancsak az égi isten uralkodott a meghalt lelkek birodalmán, a büntető és jutalmazó helyekkel együtt. A Természet erői lépten-nyomon beavatkoztak a földiek (az élők) világába napsütés, szél, eső, szárazság, mennydörgés és villámlás, betegségek, csapások (sáskajárás, pestis) formájában, a világosság (nappalok) és sötétség (éjjelek), valamint az évszakok váltogatásával. Az akkori civilizáció embere még messze volt attól, hogy a Természet titkait okaiban kifürkészhette volna, vagy a társadalmat a Természet erőinek szeszélyességétől függetleníteni tudta volna. A kő- és bronzkori ember tehetetlenségét érezve, az elemek felett uralkodó égi királyhoz fordult segítségért: hozzá könyörgött, neki udvarolt, áldozatokat mutatott be neki, részére szép házakat épített és ezen a módon kívánta őt befolyásolni, hogy az emberi céloknak megfelelően működtesse a világ erőit.

Csekély változtatással ezek a gondolatok és képzetek átkerültek az ősi napvallásból a római kereszténységbe, ahol aztán kétezer évre megmerevedtek. A napvallásból a kereszténység sok külsőséget is átvett, például a templom alakját a toronnyal, mely utóbbi eredetileg a Nap keltének kritikus pontokon való megfigyelésére szolgált mint napvárta; átvette azt a szokást is, hogy a szentéjt a júniusi napmegálló idején észlelhető napkelte felé építsék és átvette a napszimbólumok zömét: a keresztet, a karikát, a szemet, sőt még a papi öltözetet is. Vagyis a történetileg alakult kereszténység legmélyebb gyökerei a Régi Kelet vallási ideológiájába nyúlnak vissza, a magyar nyelvű népek őshazájába, Mezopotámiába, Egyiptomba és Kánaán-Szíriába. Ehhez az ősi (magyar) maghoz aztán a zsidók és utóbb a rómaiak hozzáfűzték a maguk adalékát. A zsidók alakítása abban nyilvánult meg, hogy az ősi napkereszténységből eltávolították a Napot, a rendszer logikai középpontját és szimbólumát, és helyét egy elvont istenfogalommal töltötték ki. Kitörölték a régi vallásból az élet vidámabb mozzanatait is és helyére bizonyos komorságot, bánatosságot vezettek be. Még lényegesebb, hogy beépítették abba azt a normarendszert, amelyet Tízparancsolatnak nevezünk, ami Keleten régóta forgalomban volt s eredetileg a hűbérúr és hűbérese között kötni szokott megállapodás (paktum) lényeges eleme volt. Beépítették a zsidók a vallás keretébe a Régi Keleten ugyancsak széltében-hosszában ismert ősi legendákat: a világ teremtéséről, a paradicsomról és a vízözönről szóló emlékezést. Ugyancsak bekerült oda az ő sajátos adalékuk: Ábrahám, Mózes és egyéb szemita nagyságok életrajza, valamint a zsidó történet katasztrófái és örömei. Az ilyen módon átalakított kereszténység, mint ma pontosan mondják: zsidó-kereszténységgé lett. E vallási rendszer végleges formáját a Római Birodalomban kapta meg; onnan származik egyházi szervezetének központosított formája, latin nyelve és az a hangsúlyozás, hogy a katolikus vallás nem nemzeti dolog, hanem nemzetek feletti, — bár a zsidók nemzeti történetét ugyanekkor nem törölték belőle ki. Az így kialakult vallás nagyon megfelelt a Római Birodalom érdekeinek, amely sokféle nép felett uralkodott és a vallás nemzetek felettisége segített tompítani a Birodalomban megnyilatkozó partikuláris törekvéseket. Végeredményben tehát három fontos elemből ötvöződött a mi kereszténységünk: egy ősi magyar örökségből (amire csak újabban jöttünk rá), egy zsidó adalékból (ami nehezen illeszthető be a rendszerbe) és egy római (formális) részből.

2. A történetileg kialakult kereszténység első veszteségeit a tudomány haladása következtében szenvedte el, amidőn megrendült a másvilági birodalomról alkotott kép hitelessége. Az egyház igyekezett a lázadásnak drasztikus intézkedésekkel (inkvizíciókkal) gátat vetni. A nemföldműves társadalmi osztályok — a városi polgárság, majd utóbb a munkásság — kialakulásával azonban a gát végleg átszakadt. Betetőzte a dolgot a racionalizmus és a nacionalizmus győzelme, a birodalmak felbomlása, úgyhogy mindezek következtében a hagyományos keresztény világnézet alapjaiban rendült meg. Az elavultság néhány évvel ezelőtt már drámai erővel robbant ki és lett mindenki előtt tudatossá.

A keresztény egyházak észrevették a tömegektől való elszigetelődésüket és a római Szentszék is sietve hozzálátott a régóta esedékes korszerűsítés elkezdéséhez. Átrendezték a templomokat, eltávolították onnan a szokványos szobrokat és képeket, az egyházi alkalmazottak megkülönböztető öltözetét megszüntették, a dogmák hangoztatása helyett a fősúlyt inkább a szociális gondozásra fektették, ami által a templomok alagsora élénk látogatottságra tett szert. A külsőségeken túl a legfontosabb fordulat abban észlelhető, hogy a kereszténység univerzális (birodalmi szolgálatú) hivatásának kiemelése helyett a hangsúly de facto áttevődött a nemzeti irány szolgálására. Így van ez mindenütt a nyugati világban, Európában és Amerikában egyaránt s a nemzethez simulás és a nemzeti érdek szolgálására való törekvés most már lépten-nyomon észlelhetővé lett.[43]

Az a törekvés, hogy a keresztény vallásokat közelebb hozzák a mai realitásokhoz, maga után vonta e vallás római adalékainak fokozatos kiküszöbölését. Megszüntették a latin nyelv használatát, enyhítették a római centralizmust a bíborosok kollégiumába több nem-római kinevezésével és konkordátumokkal elkezdték a vallásügyek decentralizálását. A zsidó adalék felszámolására azonban a Vatikán részéről eddig nem került sor, pedig az is útjában áll a nemzeti vonal érvényesülésének. Egyszerű nyelven előadva, ezek azok a főbb előzmények és adottságok, amelyek látószögébe kell elhelyeznünk a magyarság vallási megújhodásának eddig észlelhető rezdüléseit, amelyek finom érzékkel visszhangozzák az idők szellemét és követelményeit.

3. A magyar vallási megújhodás ugyanis pontosan azokon a vágányokon indult el, amelyeket észleltünk és nem tett vagy tesz egyebet, mint a már megadott irányvonalakat messzebb kihúzza, logikailag továbbviszi. Eredetisége mindössze annyi, hogy a keresztény vallás római és zsidó adalékának lefaragásával keletkező űrbe magyar adatokat épít be, őstörténeti kutatásaink eredményeinek óvatos felhasználásával. De éppen abban áll a jelentősége, hogy összhangba igyekszik hozni lelki világunk irányvonalait nemzeti törekvéseinkkel, legalább is azok számára, akik elhidegültek a hagyományos kereszténységtől. Az alábbi néhány pontban összefoglaljuk az e téren tapasztalható főbb mozzanatokat.

A nemzeti vonalhoz való közeledés értelmében az új irányzat a magyar nyelvet kizárólagos egyházi nyelvvé teszi. A protestáns egyházak a maguk táborában ezt már régen megtették, és újabban erre az útra lépett a római egyház is. Így ezt a lépést nem lehet kifogásolni. Szükségesnek tartja az új irányzat azt is, hogy szűnjön meg Róma beavatkozása a magyar egyházi ügyekbe, mivel ez a beavatkozás nem veszi figyelembe a magyar nemzet életbevágó érdekeit, hanem következetesen sérti, mint tette a régibb múltban, a közelmúltban (az utódállamoknak nyújtott kedvezmények a mi rovásunkra) és a jelenben is (a keleti politika). Ennek orvoslására csak egy mód van: a magyarországi keresztény vallás szervezetének önállósítása, azaz püspökei által választott szuverén egyházfő vezetése alá helyezése. Ez sem forradalmi jellegű dolog, hiszen a keleti szertartású egyházak majdnem mind nemzeti függetlenségben (saját metropolitájuk alatt) állnak s ilyen a protestáns egyházi szervezet, sőt ilyen az anglikán római kereszténység is. Ugyancsak a nemzeti irány vonalába esik és a mi hitújítóink is követelik, hogy mellőztessék a Bibliában szereplő idegen nemzetiség dicsőítése. Az így elhagyandó részletek helyett oda beépítendők lennének a magyar őstörténet ragyogó alakjai, azok példaadásai, imái és vallomásai. Mindez egy új ószövetségi rész megírását, vagy egyelőre legalább is egy Biblia-pótlék elkészítését teszi szükségessé. Ebben az olvasókönyvben szerepelhetnének az ősi magyar legendák a világ teremtéséről, a paradicsomról és a vízözönről, amelyek nem-szemita eredete ma már ismeretes, továbbá a magyar népek Régi Keletről való szétvándorlásának rövid története. Talán kibővítik az isten-fogalmat is, megfelelő módon helyet biztosítva a vallásban az ősmagyar isteneknek.

A szertartás tekintetében többek között azt is javasolták, hogy változtassák meg az egyházi ünnepeket és a másvilágban élő személyek különféle névnapjai, születésnapjai és egyéb személyi vonatkozásai helyett magyar tárgyú ünnepnapokat vezessenek be. Ilyen lehetne például a magyar származású népek emlékünnepe. Egy másik ünnepnap a hun-avar-magyar azonosságot dicsőítené és megünnepelhetnénk az egyiptomi magyarok győzelmét a szemita lázadók felett; emlékezhetnénk az őshazából való szétvándorlás okaira és körülményeire, valamint az Európába és különösen a Duna-medencébe való áttelepülésünkről. Mindemez ünnepnapok alkalmával ápolhatnánk történeti tudatunkat és egyúttal leszűrhetnénk az időszerű sugalmazásokat. Ami pedig az egyházi szimbólumokat illeti, azok a Napnak, mint Isten látható képének újra való bevezetésével egyszerre sokmindent világossá tenne. A már említett mozzanatokon kívül például azt is, miért van az Isten fia születésnapja éppen december 25-re téve, a téli napfordulóra, arra az időre, amikor a Nap úira emelkedni kezd pályáján, azaz újraszületik.

Amennyire a hozzám jutott okmányokból és tervezetekből kivehető, két vagy három főbb irányzat észlelhető a magyar vallási megújhodás mozgalmában és jelenleg mindegyik szervezetének kiépítésén fáradozik, de egyiknek sincs kapcsolata a Duna-medencében élő magyar nemzet részeivel. Nem mondhatjuk tehát, hogy a mozgalomnak egyetemes magyar jellege volna.

Vizsgálódásainkat azzal zárhatjuk, hogy nem új vallás alapításról, még kevésbé pogánykodásról van itt szó, hanem annak a bölcs egyházi reformmunkának folytatásáról, amelyet a Szentszék kezdett el és célja a keresztény vallást közelebb hozni a magyar élethez, egyúttal racionálisabb formát adva neki, de a keresztény erkölcsi normarendszer fenntartásával. Nem e tanulmány feladata jóslásokba bocsátkozni, vajon lesz-e jövője e hitújító kísérleteknek. Ezúttal csak arra vállalkoztunk, hogy megpróbáljuk megmagyarázni és megérteni a mozgalom eredetét, főbb irányait és méreteit. Ha megértettük, hogy ez a törekvés nemzeti öntudatunkat alátámasztja és segítségünkre van a marxizmussal való viaskodásunkban, de nem akar bennünket szükségszerűen kiszakítani az európai kultúrközösségből, az már magában is nagy eredmény és ennek tudatában könnyebben lehet majd felelni a további kérdésekre, hiszen bizonyára évekig tartó forrongásról van itt szó.

____________________

[43] A Clevelandban (U.S.A.) megjelenő Az Újság 1974 július 4-i száma jelenti, hogy Wickliffeben (Ohio) több mint 100 katolikus pap gyűlt össze, hogy a nemzetiségi egyházközségek és a hozzájuk tartozó társadalom kapcsolatainak szorosabbra fűzéséről elmélkedjen. A legsürgősebb teendőnek azt tartották, hogy a jövőben a papok a nemzetiségi öntudat ápolásának központi helyet biztosítsanak működésükben. Evégből elhatározták, hogy a nemzetiségi papokban fel kell ébreszteni a nemzeti hagyományok megbecsülését (amiben eddig bizony nagyon ellanyhultak), hogy képesek legyenek híveik gondozását a kor követelményeinek megfelelően végezni.

Fejezet:   1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19   20   21   22   23   24   25   26   27   28   29   30   31   32   33   34   35   36   37   38   39   40